A kisebbségek – ideértve a nemzetiségeket is – sorsa két okból alakult elfogadhatatlan módon: egyrészt a társadalom egészét béklyózó politikai rendszer, másrészt a kisebbséget sújtó különleges korlátozások, a kisebbségi sors iránti közömbösség miatt. Európában a XX. század végén már pusztán a közömbösség is bűn mind a befogadó, mind a befogadott nemzet ellen. A lezárult politikai időszak az ismert bűnös magatartást tanúsította a külföldön élő magyarsággal szemben. A magyarországi helyzetet a Csehszlovákiában a kassai kormányprogram után létrejött helyzettel vagy a romániai nemzetiségek (közöttük a magyarok mellett a németek) sorsának alakulásával egy nevezőre hozni enyhén szólva félrevezető dolog. Úgy vélem, hogy nemzetem tagjai közül a többség (határainkon belül és kívül) megadja a kellő tiszteletet és elismerést a más nemzetek tagjainak, értéket alkotó munkájukat, elismeri a nemzeti s vallási jelképeiket, szokásaikat. (Akik pedig nem ilyen magatartást tanúsítanak – még ha sajnálatra méltóan jelentős is a lélekszámuk –, azokat egyre többen fogják okos szóval inteni, meggyőző érvekkel felvilágosítani, ha pedig ez nem lenne még elegendő, akkor kellő szigorral rendreutasítani.)
Le kell szögeznünk, hogy a kisebbségi jogok, személyi és közösségi jogok, általános emberi jogok és az értük való küzdés (a provokatív magatartástól eltekintve) nem lehet a napi politikai élet taktikai függvénye. (Pedig Őri valami hasonlót javasol…)
Megrázóak a szerző sorai, amikor arról elmélkedik, hogy az esetleg megélénkülő német nemzetiségi mozgalom „legjobban azokat irritálná, akiket a deportált (én inkább a kitelepített szót használnám –H. F.) német disznók házaiba telepítettek, mint tősgyökeres felvidéki (máshol pedig mint erdélyi – H. J.) magyarokat”. Ezek szerint még mindig hirdethető a métely, hogy a kitelepített német nemzetiség balsorsa alakulásának haszonélvezője, a velük történt történeti igazságtalanság okozója e telepesek lennének. Az igazság pedig az, hogy a németek és a helyükre telepített, szintén lakóhelyükről elüldözött magyarok egyazon típusú észbontó, nemzetek elleni politika szenvedő alanyai. (Sorstársak becsmérlése pedig nem vonzó magatartás.)
Az ország határain kívül élő magyarság az egykori országhatárok megváltoztatásával került távol a nemzet törzsétől. A hazai nemzetiségek ellenben lényegesen korábbi időpontokban települtek be hazánk területére. Ez természetesen nem jelenthet különbséget a jogokban, de érvényesülésük módjában és hatásfokában eredményezhet eltéréseket. A német falvak elfelejtett német utcanevei valóban fontos részei a nemzetiségi kultúrának, de azért másként talán, mint „az erdélyi magyar gimnázium a magyaroknak”.
Őri Tibor („SZDSZ-szimpatizáns”), aki olyan büszke lakóhelye fejlődésére, az ország magyar, valamint nemzetiségi lakossága vonatkozásában éppen ellenkező véleménynek ad hangot. Tisztelettel kérdezem tőle, hogy komolyan gondolta-e: az MDF valóban nem olyan országba „ahol zsidózással kampányt is lehet nyerni”? Ha azt állította volna (igaztalanul), hogy ez a párt politikája (vagy annak egy része; hogy néhányan ezt képviselik tagjai soraiban stb.), netalán, hogy ilyen tendenciák tapasztalhatók (meghatározandó, hogy milyen társadalmi erővel), akkor eszmecserére alkalmas lenne véleménye. De egy ország lakosságának túlnyomó részéről csak úgy odavetetten ilyent állítani – már provokáció és mélyen sértő.
A magam nevében – tekintve, hogy senki mástól nem nyertem felhatalmazást – kellő határozottsággal utasítom vissza azt a (rejtetten) megfogalmazott álláspontját a levél szerzőjének, amely szerint országunk lakosságának többségéről sommásan állítható lenne, hogy dologtalan. Valamint azt is, hogy nálunk hiányzik a kisebbséggel, a mássággal szembeni tolerancia. Súlyos és alaptalan vádak ezek, s kísértetiesen emlékeztetnek a nemzetünket „utolsó csatlós”-nak minősítő formulára meg arra, hogy Magyarországon nincs hagyománya a demokráciának. Holott ha volt – és ismét van – hazánkban polgári fejlődés, akkor lenni kell nálunk demokratikus hagyományoknak is.
- Belföld [8]