Urosevics Danílo

Nyomtatóbarát változat

Régóta tudom, hogy csak kirekesztés vagy elhallgattatás lehet az osztályrésze annak, aki elemezni és bírálni kezdi a hazai nemzetiségpolitikai gyakorlatot. Engem már háromszor félreállítottak és elhallgattattak, mert a 60-as években szót emeltem az anyanyelvi iskolák megszüntetése, illetve az úgynevezett kétnyelvű iskolák bevezetése ellen, mert javasolni mertem a nemzetiségi – elsősorban délszláv – egyesületek, szervezetek, intézmények helyreállítását, mert azt mertem állítani, hogy a nemzetiségi politika nem abból áll, hogy a nemzetiségek táncolnak és dalolnak. Ahhoz, hogy a nemzetiségek nemzetiségek maradjanak, az anyanyelvükön kell beszélni.

Jó emlékek, rossz emlékek


A nemzetiségi jogok deklarálása, a nemzetiségi kisebbségek jogvédelme Európa-szerte – és a kelet-európai változások után földrészünk keleti felén különösen – időszerűvé, mondhatni divatossá vált. E deklarációknak azonban, akár az első világháború után tett ígéreteknek, kevés a gyakorlati következménye. Ahol az egyéni jogok inkább érvényesülnek, ott a kisebbségek helyzete is jobb. Megoldottnak a probléma azonban ezekben az országokban sem tekinthető.

Magyarországon a nemzetiségekkel szembeni toleranciának, a nemzetiségi jogok elismerésének nemes hagyományai vannak. A távoli múltban Szent István a jövevények gyámolítására intette fiát. Az 1849-es és az 1868-as törvényekben a magyar Országgyűlés korát megelőzve biztosította a nemzetiségek jogait. A többségi nemzet szellemi és anyagi támogatásával Magyarországon két önálló horvát népcsoport alakult ki saját nyelvvel, illetve nyelvjárással, saját irodalommal: a bunyevácok, illetve a nyugat-magyarországi gradiscei horvátok. Mindkét népcsoport számos kiemelkedő egyházi személyiséget (több érseket, püspököt), tudóst, irodalmárt, egyetemi oktatót, könyvtárost, levéltárost és magas rangú kormánytisztviselőt adott a hazának. A bunyevácok Antonovic Iván kalocsai püspök vezetésével, a gradiscei horvátok Miloradic Mersic Máté ismert horvát költő, horvátkimlei lelkész irányításával anyanyelvű iskolákat, nemzetiségi intézményeket hoztak létre, és jelentős kultúrát, irodalmat teremtettek.

A háború utáni Magyarországon a demokratikus nemzetiségi politika 1948-ig tartott. Ebben komoly szerepet játszott az 1944-ben Battonyán megalakult Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja, amely egy szervezetbe tömörítette a hazai szlovákságot, a szerbeket, horvátokat és szlovéneket. A koalíciós kormány támogatásával kiterjedt elemi, általános iskolai hálózatot szerveztek, és Pécsett megnyílt az első szerbhorvát tanítóképző, illetve a szerbhorvát tanítóképző tanfolyam.

A köztudatban idealizált kép él a hazai nemzeti kisebbségek helyzetéről. Amíg az erdélyi magyarság súlyos helyzete nem kaphatott nyilvánosságot, addig a közvélemény a magyarországi nemzeti kisebbségek problémáit sem ismerhette meg. Azóta azonban számos írás, tanulmány, cikk, könyv jelent meg a határainkon túli magyarságról, számtalan rádióadás, tévéműsor készült róluk. Ezzel azonban nem járt együtt önvizsgálat: ha tudni akarjuk, hogyan élnek a magyarok más országokban, azt is tudni illik, hogyan élnek a nemzetiségek nálunk. Bizony a Panoráma készíthetett volna egy műsort a hazai nemzetiségekről is. Munkatársai akkor meggyőződhettek volna arról, hogy a mulasztások, bűnök nálunk is sokkal súlyosabbak, mint a közvélemény hiszi. Pedig a kisebbségpolitika elveit a hazai nemzeti kisebbségek iránt elkötelezett emberek több évtizeddel ezelőtt kidolgozták. Akkori javaslatainkat, amelyeket ma szinte változatlan formában, vadonatúj reformeszmeként terjesztenek, annak idején „nem időszerű, korai” jelszóval, „felső szintű érdekekre hivatkozva” vették le a napirendről.

Bantu jogok

A nemzetiségekről a politikában most szerepet kapott új erők és emberek sem gondolkodnak másképp, mint a régi vezetők. Ezt legvilágosabban az bizonyítja, hogy a háromoldalú politikai tárgyalásokon az összességében másfél millió főt számoló nemzeti kisebbségek egyáltalán nem kerültek szóba, és nem képviselte őket senki. A politikai elit szavakban jogállamiságot, emberi és kisebbségi jogokat ígér, a gyakorlatban viszont mindent megtesz a gyors, civilizált asszimiláció érdekében. Glatz Ferenccel beszélgetve Balogh Edgár azt mondta: nálunk a múlt század végén az erőszakos magyarosítás idején először elvették a szlovákoktól az elemi iskolákat, aztán a gimnáziumokat. Az eredmény: „sok buta tót lett”. Az utóbbi néhány évtizedben sikerült elérnünk, hogy most már lesz „sok buta rác, tót, horvát, sváb, oláh, vend, sokác, bunyevác, bosnyák és cigány” is. S nemcsak buták lesznek, de szerencsétlenek, s egyben szegények is.

A nemzeti és etnikai kisebbségek beolvasztására törekvő politika a társadalmi élet minden területén éreztette hatását. Legsúlyosabbak a következményei az anyanyelvi oktatás területén voltak. Az ország politikai vezetői jól tudták, hogy a saját nyelven való tanulás a nyelvfenntartás legfontosabb eszköze, és egyben biztosítéka a nemzeti összetartozás érzését tudatosan vállaló és erősítő értelmiség felnevelésének. Jól tudták azt is, hogy értelmiség nélkül hosszú távon nincs kisebbségi lét, az intelligencia megszűnését gyors beolvadás követi. Minden jel szerint tudatosan erre törekedtek.

A múlt évben néhányan belátták, hogy az alapvető emberi jogok biztosítása napjainkban nemzetközi követelménnyé vált; kezelésüket manapság nem tekintik valamely ország belügyének.

Nekünk különösen fontos, hogy ezt a tételt Európa-szerte elfogadják, hiszen Európában a legnagyobb nemzetiség a magyar. Közünk van ahhoz, hogy a határainkon kívül élő három és fél, négymillió magyarnak a sorsa miként alakul, de köze van hozzá az ENSZ-nek is. Az ENSZ-nek azonban a Magyarországon élő kisebbségek sorsához is köze van. Ha fontosnak tekintjük az emberi jogok biztosítását a magyarok számára határainkon innen és túl, a hazai nemzetiségektől sem várhatjuk el, hogy megelégedjenek a dél-afrikai négerek jogaival.

Igények és szükségletek

Mivel a választójogi törvény nem nyújtott megfelelő garanciát a hazai kisebbségek parlamenti képviseletéhez, egyes pártok, pl. az MDF, az SZDSZ egy-egy nemzeti kisebbség képviselőjét saját jelöltjükként indították. Ez a gesztus sajnos nem hozott eredményt: olyan megyékben, mint Baranya, ahol a lakosságnak több mint 50%-a nemzeti kisebbség, a mostani parlamentben egyetlen nemzetiségi képviselő képviseli őket. A Kereszténydemokrata Néppárt, amely úgymond minden keresztény képviseletét vállalja, megfeledkezett arról, hogy a nemzeti kisebbségek többsége is keresztény. A kisgazdapárt egyenesen úgy tett, mintha hazánkban nem is érnének nemzetiségek. Csupán az Agrárszövetség vállalta el, hogy az egyéni választókerületekben a területi listákon, valamint a területi és az országos listán nemzetiségi képviselőt indít. A Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségi Kollégium, amelyet a múlt évben hozott létre a kormány, azt javasolta, hogy a kisebbségek érdekeit a parlamentbe behívott honatyák képviseljék. Eszerint a pártok dönthették volna el, ki képviselje a nemzetiségeket – méghozzá csupán tanácskozási joggal. Igaz, a Szabad Demokraták Szövetsége segíteni akart ezen, és azt ajánlotta, hogy minden nemzetiség jogainak legyen egy-egy szószólója (ombudsmanja). Ez a gondolat jónak tűnik, de figyelembe kell venni, hogy az ombudsman intézménye eddig csak a nagy hagyományú demokráciákban tudott igazán működni.

A nemzeti és etnikai kisebbségek számarányuknak megfelelő képviseleti rendszere nem valósult meg Magyarországon sem az állami, sem a társadalmi szervekben, sem pedig a gazdasági szférában. Nem beszélhetünk kisebbségi, etnikai, nemzetiségi részvételről a legfontosabb állami intézményekben, a rendőrség, katonaság tisztikarában sem. Pedig ha a kisebbségek nem részesülhetnek a hatalomból, ez azt jelenti, hogy nem bíznak bennük. A legtöbb nemzetiségi településen, ahol a nemzetiségi lakosok aránya 80-90%, a község vezetése, értelmisége – kivéve egy-egy nemzetiségi tanítót – teljesen magyar. Vajon hogy lehet ilyen körülmények között kisebbségi jogokról beszélni, és számarányos képviseletet ígérni a helyi közigazgatásban, sőt a megyei szerveknél?

A tömegkommunikáció tudatosan félretájékoztatta a magyar közvéleményt a hazai kisebbségek helyzetéről. A szemünk láttán végbemenő példás civilizált asszimilációban már olyan messze jutottunk, hogy kérdés, találunk-e módot a folyamat megállítására.

Ahol a kisebbségek asszimilációja ennyire előrehaladt, ahol egyetlen nemzetiségi tannyelvű iskola sincs, ahol az anyanyelvet gyengébb eredménnyel tanítják, mint az oroszt, ahol nincsen kisebbségi színház, könyvkiadás, ott aligha beszélhetünk a kisebbségi jogok valóságos érvényesüléséről. Ha a környező országokban élő magyar kisebbségeknek csak annyi óvodája, iskolája, színháza, egyesülete, szervezete volna, mint a hazai kisebbségeknek, akkor az ottani magyarok sem beszélnének az anyanyelvükön.

Nincsen okos kisebbség meg buta kisebbség. De vannak szegény és szerencsétlen kisebbségek, amelyek a nemzetiségi lét fenntartásához szükséges legelemibb feltételekkel sem rendelkeznek. Ezeket az adott országnak kell biztosítania, mégpedig nem az igények, hanem a szükségletek szerint. Igények csak ott jelennek meg, ahol valami valaha volt, vagy ahol valami van. A hazai nemzetiségeknek azonban alig van valamije, tehát szükségleteik szerint kell biztosítani alapvető emberi, kisebbségi jogaikat, és az anyanyelv, a kultúra ápolásához, fejlesztéséhez szükséges feltételeket.

Urosevics Danilo 1966-ig a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkárhelyettese volt, jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár tudományos főmunkatársa.

• Belföld