Skip to main content

A magyarországi nemzeti kisebbségek parlamenti képviselete

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Akikről megfeledkeztek
Hon a hazában


Kevesen tudják, hogy Magyarországon legalább egymillió nem magyar nemzetiségű állampolgár él. Ha pedig tudják, gondolják: „ha valahol a világon jó soruk van a nemzeti kisebbségeknek, hát a Magyar Köztársaságban mindenképp.” Ez tévhit. Magyarországon ma a nemzeti (és etnikai) kisebbségek helyzete válságosabb, mint valaha. Fennmaradásukhoz, továbbélésükhöz nincsenek biztosítva a legalapvetőbb feltételek, így egész nemzetiségi létük végveszélybe került. Az egész országban egyetlen nemzetiségi tannyelvű iskola sincs, s igazán kétnyelvű is csak mutatóban. A nemzetiségiek identitásának hiányát nem annyira öntudatuk mesterséges elsorvasztása, hanem a nemzetiségi intézményrendszer (lap- és könyvkiadás, színház, közművelődési intézmények, tudományos kutatóközpontok stb.) csaknem teljes hiánya magyarázza. Így nem is meglepő, hogy enyhén szólva megoldatlan a nemzeti kisebbségek részvétele az államhatalmi szervekben, s természetesen az Országgyűlésben is.

A kisebbségek és a pártok

A magyarországi demokratizálódást elősegítő politikai egyeztető tárgyalásokon a pártok képviselői megfeledkeztek arról, hogy a szabadon megválasztandó parlamentben miként kellene biztosítani a kisebbségek képviseletét. Megállapodásuk kizárta, hogy a szórványokban élő nemzetiségiek az eddigi, egyébként nem túl szerencsés módon, tehát az országos lista segítségével jussanak be a parlamentbe. A területi elven alapuló képviselet lehetőségétől azért estek el, mert az előrehaladott és korántsem természetes asszimilációs folyamat, valamint a nagyarányú népességmozgás miatt ma már alig vannak Magyarországon nemzetiségi többségű helységek. A népszámlálási adatok szerint egyáltalán nincsenek, így bármekkorák lennének is a választókörzetek, a nemzetiségi választók számaránya csaknem mindenhol kisebb lenne a nem nemzetiségieknél. A pártok szintén nem kínálnak reális lehetőséget a nemzeti kisebbségek képviseletére, hiszen a nemzetiségiek ugyanúgy megosztottak politikailag, mint az államalkotó többség. Emellett a pártok nagy részének nemzetiségi programja a határon túl élő magyarságra összpontosít. S valljuk be, a nemzeti kisebbségek gondjainak képviselete egy párt számára sem jelent számottevő pluszszavazatot egy választáson, dicsőséget pedig végképp nem.

A Magyar Köztársaság régi, leköszönő Országgyűlésének egyik ülésszakán a honatyák így döntöttek a nemzeti és nyelvi kisebbségek parlamenti képviseletéről: a nemzeti kisebbségek egy-egy képviselővel rendelkezhetnek az Országgyűlésben. A nemzetiségi képviselőket a parlament maga választja, kooptálja tagjai sorába. A kisebbségi képviselők személyére a pártok és a független képviselők küldötteiből álló jelölőbizottság tesz javaslatot, figyelembe véve a kisebbségek érdek-képviseleti szerveinek véleményét. Utóbbiak bírálták ezt a megoldást, mert több képviselőre tartanak igényt, és kifogásolták a delegálás kijelöléses módszerét is, lévén az antidemokratikus. E politikailag hibás elképzelés szerint az érdekeltek, tehát a nemzetiségiek nem választhatják meg maguk képviseletüket.

A szószólók

Szerencsére ma már az új Országgyűlést alkotó képviselők sem értenek egyet ezzel a megoldással. A honatyák – elsősorban az MDF–SZDSZ-egyezménynek köszönhetően – a nemzetiségi szóvivő, az ombudsman intézményében látják a megoldást. Csakhogy nemzetiségenként egy szóvivő, akinek szavazati joga nincs – bár felruházható különféle pluszjogokkal –, nem az, amire szükség volna, még akkor sem, ha maguk a nemzetiségiek választhatják; mert nem helyettesítheti a nemzetiségiek parlamenti képviseletét. Vagyis a nemzetiségi érdekképviseleteknek az új parlament sem kínál elfogadható alternatívát. Sőt az MDF egyik képviselőjének azon kijelentése, miszerint a nemzetiségi szóvivők az államalkotó nemzet soraiból is kikerülhetnek, komoly aggodalomra ad okot. A „majd mi képviselünk benneteket” elv egy nemzetiségi számára nagyon is ismerős.

Elhangzott, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletét azért kell(ett) „megoldani”, „hogy a köztársaság a határokon túli magyar kisebbség érdekeiben is felléphessen”. Az így értelmezett reciprocitás elvével azonban, azt hiszem, egyetlen „határokon túli magyar” sem ért egyet, és azok a magyarországi nemzetiségiek is elvetik, akik a kisebbségi jogok elvi alapokon nyugvó garantálásában látják problémáik megoldását.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon