Skip to main content

A munkanélküliség felszabadít!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Kétségkívül érett a dolog. Mégis, amikor az értekezlet megkezdődött, az jutott eszébe, hogy a vécé elérhetetlen messzeségben van. Aztán a görcs feljebb vándorolt, a gyomrába. Nem volt ideje elemezni az okot, a nagyfőnök olvasni kezdte a névsort. Abban a pillanatban tudta: attól retteg, hogy kimarad belőle…

Kollégái furcsán néztek rá. Vigyorgott, s egyre csak azt ismételgette: szabad vagyok, szabad vagyok… Még egyszer körülnézett a teremben, és óriási megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy ide már soha többet nem kell visszatérnie. Végleg megszabadult…

Vagy öt perce gyalogolt az utcán, amikor rájött, hogy a vigyor még mindig ott ül a képén. Mindenféle eszébe jutott: beül valami jobb helyre és megebédel (már nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára igazi vendéglőben), elmegy moziba (évek óta nem volt), vagy vásárolni fog, csupa olyan dolgot, amit már régen szeretne: egy új aktatáskát, egy óraszíjat, meg egy olyan vastag talpú, nyers színű cipőt…

Még a nőket is megnézte, mintha megfiatalodott volna, mintha megint ott lenne előtte az élet. Bármi történhet vele, újra választhat pályát, válogathat a korlátlan lehetőségek között. – Ez a nap a szabadság napja volt.

A következő nap a tervezésé… Először rendet kell csinálnia. Kiválogatni a halomba gyűlt papírokat, újságokat, ami nem kell, mehet a tűzbe. Aztán valami rendet teremteni a polcra csak úgy bedobált, az asztalon és a – használatra már alkalmatlan – széken felhalmozott könyvek között. Utána következik mindannak a pótlása, ami az elmúlt évek hajszájában elmaradt: a két Konrád-könyv, esetleg egy Hamvas Béla-kötet, több folyóirat, s mindaz, amiről elfeledkezett, lerakta valahová. Közben pedig az angolt is elő kellene szednie, mert már köszönni is elfelejtett.

A harmadik nap a kapkodásé volt. Belenézett a félretett újságokba, elolvasott egy-két cikket, aztán elővett egy könyvet. Mindenen állt a por, elkezdte törölgetni… Közben feltett egy lemezt, délután bekapcsolta a tévét, és nézte azokat a műsorokat, amelyeket még soha nem látott…

Negyednap kicsit tovább feküdt az ágyban. Valami ugyan taszította kifelé, de nyugtatgatta magát: miért kellene kiugrania, nem volt elég éveken, évtizedeken keresztül? Persze, megfájdult a feje. Hiányzott a szokásos reggeli kávé. Kilenc óra felé megivott egy hatalmas adagot, de ez már nem pótolta a reggelit. A fejfájás megmaradt.

Délután, egy hirtelen ötlettől vezérelve, felhívta volt kollégáját, mostani sorstársát. – Mivel telnek a napjaid? – kérdezte. – Semmivel – hallotta a választ a telefonban – fel sem keltem. Nincs miért…

Valahogy elment a hétvége. Látogatásokkal, rokonok, ismerősök sajnálkozásával… Az új hét első napján, az immár hetedik munka nélküli napon, a vasárnap esti elhatározását betartva, rendes időben kelt. Reggel nyolckor elindult a közértbe, zsemlét vett magának, bőségesen megreggelizett, elolvasta az újságot. Fél tízkor, a tervezett időben, felhívta azt a telefonszámot, amit ismerőse adott. Persze, akit keresett, nem volt a helyén. A következő egy óra nehezen telt el. A telefon körül téblábolt, és közben cigarettázott. Fél tizenegykor újra telefonált. – Á, igen, az állás ügyében – hallotta a férfi hangját. – Pillanatnyilag az a helyzet… Talán majd…

Kávét főzött magának, később evett egy kis csokoládét, még később egy almát. Közben pedig cigarettázott. Úgy két óra felé ledőlt az ágyra, hogy megpróbáljon olvasni. A felesége ébresztette fel. – Miért nem ebédeltél? – kérdezte.

Éjjel persze nem tudott aludni, s reggel, amikor feleségét keltette a vekker, már ébren volt. Mégis úgy tett, mintha aludna. Miután az asszony elment, felkelt. Bár vonzotta az ágy, kiment a fürdőszobába… Nem volt otthon kenyér. Reggeli helyett cigarettára gyújtott. Természetes, hogy nincs itthon ennivaló. Ha reggelizni akar, menjen el a boltba. Ráér. Munkanélküli. Ha a felesége ezt nem is mondja, így gondolja. A leszakadt inggombját is felvarrhatná maga. Talán moshatna is, hogy legalább valami hasznát vegye a család, ha már nem keres.

Úgy érezte, most nem lenne képes elmenni a közértbe. És nem képes telefonálni sem a felmondási időre járó pénze miatt. És ha most azt mondanák, hogy mégis le kell töltenie? Egyszerűen képtelen lenne rá. S mi lett volna, ha az a fickó azt mondja a telefonba, menjen be, kipróbálják? Csak egy nagy leégés…

Mivel mást nem talált, evett egy kis csokoládét, utána egy almát. Számolgatta, mennyi idő múlva jön a felesége. Nagyon sokára… Fogta magát, és ledőlt az ágyra. Könyvet sem vett elő. Megint a felesége ébresztette fel…

Beteg vagyok, mondta. És ezt mondogatta magának is, este is, reggel is, amikor – úgy kilenc óra felé – borotválkozni kezdett.

Tíz vagy talán fél tizenegy is volt, mire elkészült, és elindult otthonról. Az orvosi rendelőben jó sokan voltak. Kényelmesen elhelyezkedett, és türelmesen várni kezdett arra, hogy sorra kerüljön…






























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon