Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Az új szárny, ahogy az Podkoniczky bevezető szavaiból is kitetszett, nagy súlyt helyez a párton belüli egységre, a többi szabad demokrata irányzattal való együttműködésre. Úgy is mondhatnánk, a szociálliberálisok ideológiájának lényege az ideológiátlanság, a zökkenőmentes belesimulás a szabad demokrata összképbe. A megalakulás reggelén a Magyar Hírlap hasábjain Podkoniczky azt fejtegeti, hogy a régi „konzervatív–liberális–szociáldemokrata” fogalomhármas, sőt a „jobb–bal” skála is megunt ócskasággá vált, mert ezek helyett a „skatulyák” helyett mindinkább a modernizációról vallott felfogás válik döntővé. A formálódó kétpólusú pártstruktúra egyik felén a nemzeti jellegű, a tradíciókhoz és tekintélyelvhez ragaszkodó csoportok gyülekeznek, a másik oldalon meg a „modern liberalizmus és a szociáldemokrácia, valamint a zöldpolitika szintéziséből” merítő erők. Végül is tehát az országos ügyvivő oly önmeghatározást kínál, amelyben a „szociál-” előtagot „liberális”-sal kikerekítő névjegy szerepel. Ez megkönnyíti, sőt hozzátehetjük: némiképp súlytalanná is teszi a választást a modern ember számára, aki egy csapásra mentesül a mi viszonyaink között félrevivő „-demokrata” vagy pláne „-ista” utótag terhétől.

Mi sem áll természetesen távolabb a legtöbb szabad demokratától, mint a hajlam az efféle terhek cípelésére. Tért hódít a pragmatikus gyűjtőpárti felfogás, amely szerint az alapirány szem előtt tartása mellett – vagyis hogy nem akarunk MDF-Magyarországot – a részleteket a tagság és a szavazók nézetei, törekvései szabják meg, nem pedig az elitek iránymutatásai. A gyűjtőpárti szellem fényében Podkoniczky konfliktuskerülő ideológiája pragmatikus, és mint ilyen, egyben demokrata is. Az SZDSZ tagságának 40 százaléka fizikai foglalkozású polgár – hallottuk a platformalakítás sajtótájékoztatóján –; a múlt évi nagy közvélemény-kutatás szerint a szabad demokraták egyharmada szociális érzelmű. Az sem véletlen – tette hozzá Mécs –, hogy az SZDSZ a ’90-es választásokon nem a Rózsadombon, hanem a munkáskerületekben, például „a Vörös Csepelen” győzött. Az SZDSZ nem elitpárt, szögezte le (burkoltan a régi vezetésnek címezve e szavakat), teret kell engedni tehát a párt politikájában a bérből és fizetésből élőknek. Közben a sajtótájékoztatón egy szorgalmas újságíró valami dokumentumot kért, és a kérésre Podkoniczky, az infrastukturális háttérben keresgélő hölgy felé biccentve, így válaszolt: „Már repül is!” A nagyteremben Vass István képviselő önkritikusan szólt a bérből és fizetésből élők hangjának hiányáról: a kormánykoalíció vitán felül antipatikus megnyilvánulásaira nem mindig született meg a szimpatikus szabad demokrata válasz.

Visszanyúlnak a szociálliberálisok az SZDSZ Elvi Nyilatkozatához, voltaképpen ezt átfogalmazva tárják elénk a maguk alapdokumentumát, a súlyokat a szociális, munkásérdek-védelmi, ifjúságvédelmi és zöld vonatkozásokra helyezve (lásd keretben). A régi Elvi Nyilatkozat polgári radikális ihletben született, így csakugyan baloldalibb, mint a mostani SZDSZ-centrum. Amikor ezt írjuk, nem elsősorban a tételekre gondolunk, ámbár manapság már nagyítóval kellene keresni az olyan szabad demokratát, aki, miközben síkra száll a tulajdonnal való szabad rendelkezésért, arra is gondol, hogy „a munkáshatalom ne kiürült jelszó legyen, hanem a munkás rendelkezzék önmaga és munkája felett”. Ez természetesen a szociálliberális füleknek is archaikusan cseng. Ám az első SZDSZ-es credo fő radikális vonása az arcképcsarnok, a magyar progresszió szabad demokrata elődként vállalt alakjainak felsorolása: Széchenyi és Kossuth, Eötvös, Jászi, Kéthly, Bibó és Szabó Zoltán, Nagy Imre, Donáth; közülük bizony nem egy előd tündökölt a maga idejében a baloldalon. A szociálliberálisok viszont – mint a fent idézett cikkből megtudtuk – nem az efféle történetfelfogásból merítenek, noha szívesen idézik föl a ’88-ban kezdődő szabad demokrata történelmet. Az ellentmondás magyarázata az lehet, hogy az Elvi Nyilatkozattal csupán hivatkoznak a szabad demokrata egységre, amelyből részesedni kívánnak.

A gyűjtőpárti felfogásnak az a hitvallás is sajátja, hogy nem elvileg, hanem szervezetileg – és persze kulturáltan – kell ütköztetni egymással a különféle nézeteket. Ennek ad formát a platformosodás. A párt erősebb – világosította föl Mécs a sajtót –, ha belső egyeztetések, belsőleg nyílt viták alapján alakul ki a külsőleg képviselt álláspont. Viszont nem találja szerencsésnek az olyan vertikális egyeztetéseket, mint amilyennek gyümölcse az a bizonyos megállapodás volt „az SZDSZ legitim vezetése” és a liberális koalíció között (Beszélő, április 18.) – inkább horizontálisan, egymás között jussanak dűlőre a különféle irányzatok. A szervezeti elv a modern pártstruktúra ama üdvözítő vonását bontakoztatja ki, hogy egyre kevésbé tudni, milyen meggyőződések lappanganak a felszínre kerülő újabb és újabb arcok mögött.

De, ismételjük, föltétlenül demokratikus irányú útkeresésnek lehetünk tanúi, hiszen a platformos rendszer, ha bejáratódik, sokak számára megnyithatja az érvényesülés útját. Föltehetjük azonban a kérdést: vajon e tagozódás valóban politikai irányzatot fed-e? „A már intézményesült platformok – mondja Tölgyessy a június 16-i Magyar Hírlapban – nemcsak bizonyos szempontból elég halovány eszmei-politikai tagoltságot fejeznek ki, hanem nyilvánvaló hatalmi ambíciókat is.” Ennek azt lehetne ellene vetni, hogy a liberális platformok kiharcolták az SZDSZ-ben érvényesítendő liberális minimumot, most meg a szociálliberálisok a szociális minimumra törekednek. Ám ha az időszerű szociális, szakszervezet-politikai, munkaügyi, környezetvédelmi stb. kérdések fényében vesszük szemügyre a szociálliberális alapvetést, meg kell állapítanunk, mily erőtlenek a rájuk adott válaszok. Egy példa: ha egyszer szociálisok vagyunk, mit mondjunk, milyen legyen az állam szerepe, mit szegezzünk szembe az „elit” e téren uralkodó liberális felfogásával? E ponton egyedül Mádai Péternek volt mondanivalója: ő, aki nem csinál titkot abból, hogy lobbyzik a honi szénbányászatért és azért, hogy továbbra is legyen magyar energiatermelés, általában is híve annak, hogy az állam védje a hazai ipart (legalábbis ami belőle védhető), és igenis avatkozzon be a munkahelyek megmentése érdekében.

A platform működési szabályzata hétfős szóvivői testületet ír elő, amiből 1 hely Nyugat-Magyarországé, 1 Kelet-Magyarországé, 1 valamelyik budapesti kerületé, 2 a parlamenti frakcióé, a további 2 pedig „kötetlen szavazásra” van bízva. Szóvivők lettek rendre: Péterfalvi Andor (Keszthely), Bucsi Zoltán (Kecskemét), Montágh Nelli (Belváros), Mécs Imre, Rab Károly (frakciótagok), Győri Dénes (Pestlőrinc) és Podkoniczky István országos SZDSZ-ügyvivő.

• Belföld