Hosszú szakmai és rövidebb politikai előkészítés után elkészült az önkormányzati törvény véglegesnek tűnő tervezete, amelyet múlt héten a kormány is megtárgyalt. Ha a parlamenti beterjesztés előtt eszközölnek is még rajta bizonyos módosításokat, a leglényegesebb kérdésekben már nem várható érdemi változás. Ezek közé tartozik a megye kérdésköre is, amely a törvénytervezet egyik legproblematikusabb része. Itt a tervezet is három alternatívát vázol. Az A változat az ún. „önkormányzati megyét”, a B a „társulásos megyét”, a C pedig a „közigazgatási megyét” ajánlja.
Az A variáns megőrzi a megyét, mint önálló önkormányzati egységet. Ez a változat lényegét illetően a jelenlegi struktúrát demokratizálná, s jogilag biztosítaná a települési önkormányzatok teljes önállóságát. A megyei önkormányzat hatáskörében maradna minden olyan intézmény fenntartása és fejlesztése, amelyek valamilyen módon túlnyúlnak az egyes településeken. (Pl. szolgáltatásaikat tekintve – megyei kórház, bizonyos középiskolák – vagy tényleges kiterjedtségük miatt – utak, csatornák, villamos hálózatok stb.) Döntő jelentőségű, hogy az „önkormányzati megye” a tervezet szerint megőrizné a megyék jelenlegi funkciói közül a területfejlesztést és a fejlettségi különbségeket kiegyenlítő feladatkörét.
A B és a C változat egyike sem őrizné meg a megyét, mint önkormányzati egységet. A jelenlegi megye mindkettőben csupán az államigazgatás területi egysége, a megyei hivatal pedig tisztán állami funkciókat ellátó intézmény volna. A két variáció közötti különbségek tulajdonképpen a hangsúlyban vannak.
A C, azaz a „közigazgatási megye” változat azt hangsúlyozza, hogy a megye pusztán állami közigazgatási egység, ahol a megyei hivatal kizárólag állami hatósági feladatokat lát el, s ahol az önkormányzatok szabadon társulhatnak akár érdekvédelmi, akár intézmény-fenntartási vagy bármilyen más törvényes célból.
A B változat, a „társulásos megye” ugyanerre az alapképletre épül, de a hangsúly az önkormányzatok önkéntes, illetve bizonyos esetekben kötelező társulásán van. Ezen társulások vezetését az adott célfeladatra társult települési önkormányzatok által választott testületek látnák el. Ekképpen a jelenlegi megye helyett ezek a meghatározott célokra irányuló önkormányzati társulások alkotnák a településeket átfogó önkormányzati területi egységeket.
Nincs olyan magára valamit is adó demokratikus politikai erő, aki a rendszerváltás csatájába indulván Bibó István nevét ne írta volna zászlajára – különösképpen ami az önkormányzatok frontját illeti. Ezzel a gesztussal a bátorság is mintegy vezérlő elvvé vált, hiszen Bibótól tanulta mindenki: demokrata az, aki nem fél. Az önkormányzatok kérdésében e bátorság azonban a legszembetűnőbben abban nyilvánul meg, hogy néhány politikai mozgalomnak van mersze B. I. nevével védjegyeznie saját önkormányzati elképzeléseit, miközben azok szemben állnak Bibó szellemiségével és konkrét reformgondolataival is.
Bibó István munkásságának egyik meghatározó vonulata a magyar közigazgatás reformjára irányuló tevékenysége, amely az 1975-ben elkészült Közigazgatási területrendezés és az 1971. évi településhálózat-fejlesztési koncepció című tanulmányában teljesedett ki. Ebben ismételten és véglegesen a megyerendszer radikális átalakítása mellett szállt síkra. A lehetséges területi szerveződési elveket és azok gyakorlati vonzatait áttekintve az ún. városmegye (városjárás) modelljét javasolja, amely város és vidékének demokratikus közigazgatási egységére épül. A koncepció meg nem mérettetett, de kevésnek találtatott: egyetlen politikai erő sem vállalta fel.
Való igaz, a területi igazgatás alakváltozásai során eltűnt a bibói koncepcióban súlyponti szerepű járási szint. Ez azonban nem valamiféle törvényszerű „fejlődés” eredménye volt, hanem a megye önmagát legitimáló törekvéseinek következménye. A megye fennmaradásában érdekelt központi, valamint területi konzervatív erők igazán perspektivikusan működtek. Tudták: a megye csak akkor maradhat fenn, ha sikerül nélkülözhetetlenné tenni. Ezért elsorvasztották a járási szintet, majd meg is szüntették: volt – nincs. A „fejlődés vastörvénye” tehát a megye létének szükségét „igazolta”, s nem pedig az olyan elméleti „kitalációkat”, mint a városmegye avagy városjárás. (Csak zárójelben: valóban gyakran éri kritika a bibói koncepciót, hogy az csak fakó teória. Nos, az Egyesült Államok több szövetségi államában – pl. Connecticut, Maine, Massachusetts – kiválóan működik az az önkormányzati konstrukció, amely lényegét illetően teljesen azonos a Bibó-féle javaslattal.)
Persze, mégha szeretnénk is, nem lehetünk naivak. Jelenleg remélni sem lehet, hogy Bibó István közigazgatási reformterve alternatíva formájában bekerüljön az önkormányzati törvénytervezet vitájába. Az azonban remélhető és el is érhető, hogy a törvénytervezetben szereplő megyeváltozatok közül az kerüljön elfogadásra, amely a leginkább teret nyit a bibói gondolat demokratikus elvi és szervezeti megoldásainak. A megyét, mint újraelosztó, politikai és gazdasági hatalmi centrumot meg kell szüntetni. S ez csak akkor sikerülhet, ha nem az MDF által támogatott A variánst, vagyis az ún. „önkormányzati megye” változatot fogadja el a parlament, hanem az ún. „társulásos” (B) vagy „közigazgatási” (C) megyét.
Az utóbbi két variáns esetében (melyek közül a törvény-előkészítés során az SZDSZ a B-t támogatta) végre megszűnhetne a magyar közjogi berendezkedés egyik legterhesebb öröksége: a konzervatív és paternalista megye. 1867 után a megye mindinkább a dzsentri önadminisztrálására, pozícióinak megőrzésére, majd a XIX. század végétől kezdve egyre fokozottabban a központi állami akarat érvényesítési eszközéül szolgált.
Ma a megyének semmiféle természetes közössége nincs, holott egy demokráciában önkormányzatot bibói megfogalmazás szerint csakis „egy valósággal élő és ellenőrző közösség” alkothat. Az MDF programja lefegyverzően őszinte e kérdésben: „Az önkormányzati megye fő feladata a terület- és településfejlesztés elősegítése, a hátrányos helyzetű térségek felzárkóztatása. Önkormányzati formájú megmaradásukat a történelmi emlékek és az érzelmi kötődések mellett e feladat ellátása igazolhatja.”
Így van: semmi mással nem lehet igazolni a megye fenntartását. Ám ez az igazolás elégtelen a tulajdonképpeni cél elfedésére. Ha ugyanis a megye – területfejlesztési címszóval – újraelosztó tevékenységet lát el, ha külön önkormányzati szintként definiálódik, miközben nincsen olyan élő, ellenőrző közösség, amelynek természetes önkormányzata a megye volna, akkor szociológiailag, informálisan a hatalom továbbra is koncentrálódni fog a megyei szinten, ami a „jól bevált” centralizált, paternalista politikai gyakorlat továbbélését biztosítja: egyfelől az országos centrum számára a megye, másfelől a megye számára a települések fölött. S ez az, ami ellen Bibó István egész életműve irányul.
- Belföld [6]