Újságcikkek nem az örökkévalóságnak íródnak, hanem a másnapnak, itt azonban olyan cikkek következnek, amelyek egyszer már megjelentek. A szabály megszegésének mentsége, hogy az írások témája jelenünk legfontosabb nemzetközi eseménye: a német egyesülés. A folyamat, amely 1989 szeptemberében indult el, amidőn az NDK-ból érkező menekültek előtt fölemelkedett a Magyarországot Ausztriától elválasztó határsorompó. És azért történik meg épp most e cikk másodközlése, mert néhány nap múlva, 1990. július elsején, életbe lép a német államszerződés, a keletnémet márkát kivonják a forgalomból, a nyugatnémet márka átveszi az egyeduralmat a ma még NDK-nak nevezett területen is. Az NDK elnevezést hivatalosan még „nem vonják ki a forgalomból”, érvényben lesz még az esztendő végéig, valószínűleg az 1990. december 2-án tartandó első össznémet választás másnapjáig. De a gyakorlatban már most, a gazdasági, pénzügyi és szociális unió életbelépésével, megvalósul a német egyesülés.
Az egyesülés nagyobb dolog, semhogy egyedül a németekre lehetne bízni – hallatszott kezdetben az európai fővárosokból. S csakugyan nem bízták egyedül a németekre: a folyamatba beleszólási jogot kértek a második világháborúban vesztes Németországot ellenőrző győztes hatalmak, konzultációs igényeiket hangoztatták az Európai Közösségben tömörült partnerek. Ám ebben a beleszólásban, ebben a konzultációban több a forma, mint a lényeg, fontosabb a külalak, mint a tartalom. Viszont – jóllehet ennek nincs semmilyen néven nevezendő intézményes kerete –, az idáig két államban élő német nép egyesülése érdemleges hatást fejt ki más európai országokra, az európai szövetségi rendszerekre. A még csak keletkezőben lévő egységes Németország máris a kontinens legnagyobb súlyú hatalma, hegemón, más országok meg látva az egyesülés folyamán megerősödő amerikai–német szövetséget, veszítenek magabiztosságukból, elhallgatják érzelmeiket, kerülő utakon próbálják érvényesíteni érdekeiket és aspirációikat. A németek egymás karjába esnek, és erre lelepleződnek a különböző európai – illetve eurázsiai és transzatlanti – államok közötti tényleges erőviszonyok. Működésbe lépett egy nem látható, de csalhatatlan mérleg, és kimutatja az egyes államok valódi súlyát: erejét és gyengeségét.
Ennek a rendkívüli folyamatnak a menetét, a szeptember és július közötti történelmi időszak történetét szeretnék az olvasó emlékezetébe idézni az időrendben sorakozó és egymást kiegészítő, értelmező (terjedelmi okokból rövidített) cikkek. E folyamatét, amiben keveredik a kicsi és a nagy: ami egyszerre népi törekvés és hatalmi harc, pártvetélkedés az egységes Németország kormányzásának jogáért; ami egyszerre nemzeti és nemzetközi újjárendeződés. Ami néhány hónap alatt közelebb hozta kontinensünk számára – de talán nemcsak az európai kontinens számára – a felsejlő jövőt.
Hogyan történt? Az itt következő írások azon melegében készültek, s mutatják, hogy e rövid idő alatt mennyit változott a szemlélet. Felmelegítik a születés pillanatában uralkodó illúziókat, tévedéseket, vágyálmokat is. De ettől csak hitelesebbek. Az illúziók részei a történetnek, ismeretük nélkül nehezebb volna magának a folyamatnak a megismerése. A legfontosabb és állandóan visszatérő illúzió az időrend folytonos félreértése: a más menetrendekhez szoktatott elme alkalmatlansága, hogy az események állandó gyorsulását követni tudja és főleg merje. Követési sebesség dolgában a gyűjtemény utolsó cikkei is kiigazításra szorulnak: az egyesülés második szakasza, a pénzügyi egyesülést követő politikai egyesülés valószínűleg nem lassúbb, hanem még gyorsabb lesz az elsőnél. Így kezdődik a Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik legutóbbi számának vezércikke: „Ellentétben avval, ahogy Kohl és Genscher, de kivált Vogel vagy de Maiziere még április elején gondolta, nem kétséges, hogy első népképviseletüket a németek nem jövőre vagy azután választják meg, hanem már az esedékes Bundestag-választás alkalmával.” Vagyis: december 9-én a nyugatnémet általános választás helyett össznémet választásokat tartanak, s ezt megelőzi az NDK tartományainak újbóli megalakítása, a tartományi választások előrehozása, majd a tartományok fölvétele a Német Szövetségi Köztársaságba.
Indul az ötödik sebesség. Ezt főleg az teszi lehetővé, hogy de Maiziere, az NDK miniszterelnöke megváltoztatta álláspontját, beállt a Kohl vezette sorba. Az új menetrend betartásához szükség lesz a bécsi haderő-csökkentési tárgyalások felgyorsítására is, illetve Helsinki II., azaz a Párizsban megrendezendő értekezlet – az Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezmény – kezdetének előbbrehozására. Megnyitására december helyett már novemberben. És persze sikerére. Ez főleg Moszkvától függ. Moszkva még nem egyezett bele az egyesült Németország NATO-tagságába, amiből nem enged sem az Egyesült Államok, sem az NSZK. De a jelek arra vallanak, hogy részben szövegezési – tehát a Szovjetunió presztízsét kímélő – engedmények, részben valóságos – stratégiai és gazdasági – ellentételek árán rá fog állni az alkura.
A néhány hónapja, de akár csak néhány hete is meg elképzelhetetlennek látszó német siker nem nyílt, külsőségekben is kifejeződő hegemónia formájában fog megjelenni. Legalábbis a közeljövőben nem. Az egyesült Németország partnerei igyekeznek a régi-új államképződményt szorosan bekötni a továbbfejlesztendő – épp az egyesülés miatt gyorsabban továbbfejlesztendő – integrációkba: az Európai Közösségbe, a 35 országot felölelő Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezménybe és a NATO-ba, az Észak-atlanti Szövetségbe. A Varsói Szerződést még egy ideig mesterségesen életben tartják, de az európai befolyásért, hatalomért főként a NATO és a Helsinki örökét átvállaló szervezet között folyik majd a vetélkedés. A NATO primátusa a valószínűbb, noha a közép-európai államok (Csehszlovákia, Lengyelország) és egyes nyugat-európai országok (pl. Franciaország), a 35 ország szervezetének fölértékelését látná szívesebben.
De függetlenül a nyílt állásfoglalásoktól, nyilvánvaló, hogy a rohamos gyorsasággal megvalósuló német egység mögöttes gondolatokat sugall Németország partnereinek. Legutóbb Margaret Thatcher tartotta szükségesnek, hogy ismét kifejtse: Németország, a maga 80 millió lakosával az Európai Közösség leghatalmasabb országa lesz. Ez nyugtalanságot kelt, ami „összefügg az évszázad figyelmen kívül sehogy sem nagyható történetével. Az egyesülés némi aggodalmat vált ki. Ezt meg tudom érteni.”
Magyarország kedvező helyzetben van, de hogy ezt igazan kihasználja, meg kell őriznie szemmértékét, arányérzékét. Kitűnő viszonyt alakított ki az új Németországgal, és ez nagyon jó. Sőt, gazdaságunk számára létkérdés. Viszont – eltekintve a regionális együttműködés kínálta előnyöktől – gondolnia kell a határokon kívül rekedt magyarok érdekeivel, a határok spiritualizálásának kívánatos voltával is. Mindent meg kell tennie a Magyarországot ellenséges gyűrűbe fogó Kisantant fölélesztésének elhárítására. S midőn kialakítja a kívánatos egyensúlyt a „transzatlanti” és az összeurópai irányzatok között, az sem árt, ha – Thatcherrel szólva – cselekvésének motivációiba belefoglalja „az évszázad figyelmen kívül sehogy sem hagyható történetét”.