A gyár, ahol élünk, öt, tíz, húsz, harminc éve, akkor inasként, segédként, munkásként ölelt magába, hogy majd füstben, koromban, vegyszergőzben, hasogató zajban, verejtékben, olajsárban, mészfüstben, szénporban éljük le életünk hátralévő éveit három-négy örökké mocskos munkaruhában, amely reggelente nyirkoshidegen tapad örökké álmos testünkre.
A gyár, ahol élünk, a másik műhelyből majd párt választ nekünk, valakit, aki már úgyis gyesre akarja vágatni magát, mert örökké fáj a feje a szemrontó géplámpától, vagy a CIBA-ragasztótól vérzik az ujja, és amúgy is elege van már abból, hogy a gépbeállítók, csoportvezetők, művezetők gyurmája legyen azért a kis százalékért, prémiumért. Összefekszünk valahol, aztán folytatjuk egy albérletben, ahol örökké lebeg a gőz a száradó pelenkákból, és a gyerek éjjel mindig pont akkor sír fel. Mert jönnek a gyerekek, szerződést kötünk, mert a gyár, ahol élünk, segít, lakást ígér, kölcsönt, csak szaporodjunk, a gyár, ahol élünk, számít ránk.
Beiskoláz, hogy nagyobb gépre kerülhessünk, esténként a konyhaasztalnál érthetetlen tankönyveket nézünk félálomban, s a csikk az ujjunkra ég, a gyár, ahol élünk, egyforintos béremelést ígért, vagy többet, szeret minket.
A gyár, ahol élünk, nagy területen fekszik, újabb épületek, üzemek rakódnak a régiekhez, oda nem mehetünk, csak ha küldenek, öt, tíz, húsz, harminc év után sem ismerjük a másik végétől az egyikig, a gépünk helyhez köt, azt sem tudjuk, melyik irodában mi van, ki van, nem is érdekel.
A gyár, ahol élünk, ahová bátortalanul, magányosan és kiszolgáltatva beléptünk öt, tíz, húsz, harminc éve, nem mondta azt, hogy majd a gyorsvágó korong levágja a mutatóujjunk első két percét, hogy a csiszolóportól megrohad a tüdőnk, hogy a kemencék, izzó vasak jeleket égetnek testünkbe, a szemünkbe forgács, szilánk, szikra pattan, elhalnak ujjaink a vibrációtól, csontunk törik, fogaink az ólomtól kihullnak, lúg, sav éget, esetleg meghalunk egy zuhanásban vagy egy rosszul dőlt betontömb alatt.
A gyár, ahol élünk, fejlődik, prosperál, vállalat lesz, aztán tröszt, ahogy ők mondják, a főbejáratnál sofőrök alszanak idegen autókban, nyakkendős emberek soha nem sietve és soha nem egyedül, emelt fővel jönnek, mennek, a portán senki nem néz a táskájukba, a rendész nem kutatja ruhájukat goromba kézzel, az a másik bejáratnál szokásos, ahol mi sietünk haza vagy a szomszédos kocsmába, zsebünkben két nyolcas anya, csavarral, a maradék kenyérbe nyomva, mert a gyereknek szétszáradt az ágya, vagy egy polcot teszünk a másik mellé valaminek.
A gyár, ahol élünk, jelszavakat pingál a falakra, buzdít, lelkesít, mozgósít, vannak, akiknek csak ez a dolguk, hogy erőnkön, egészségünkön túl a gondolatainkat is eligazítsák, alkalmi sétáinkon plakátok figyelmeztetnek, kik vagyunk, és mi a kötelességünk, a gyár, ahol élünk, benne van a szervezetünkben, szabályozza a szívverésünket, míg a mentőorvos ki nem tűzi a piros zászlót az üzemi rendelő előtt, az unatkozó portás pedig továbbot int.
A gyár, ahol élünk, nem tűr felesleges gondolkodást, habozást, bizonytalanságot, nem zavarja meg gondolatainkat, ami nem tartozik ránk, azt nem is kell tudnunk, az nincs is, nem is érdekel. Gyűlések vannak, felvonulások, ünnepségek, ott beszélnek nekünk, s amit mondanak, nem mindet értjük, de megnyugtató, nem is kell nagyon figyelni, ilyenkor kezet mosunk, összehordott székeken, lócákon ülünk, vagy ünneplőben, zászlókkal elmegyünk valami emelvény előtt.
A gyár, ahol élünk, fegyelmez, dorgál és büntet, nem felejt, a trehányságot, a szabados szájalást, a töprengést, kínlódást, a rossz hangulatot, figyelmetlenséget, vétkes gondolatokat, alkalmi gyengeséget kiveti magából, de mellünkre tűzi a hűség, az odaadás, a szorgalom, a fegyelem, a jó munka jelvényeit, ezáltal kiválunk amazokból, többet érünk, a gyár, ahol élünk, bízik bennünk, megbecsül, temetésünkkor hátrahagyott családtagjainkkal olyanok fognak kezet, akiket életünkben nem is láttunk.
A gyerekeink már nőnek, már pofáznak, semmi nem jó, nem is úgy van, már nem is értjük, ha beszélgetnek, az utcán szégyellik, ha találkozunk, az asszony körmünkre néz a második sörnél, és reggel úgyis megszondáznak a portán, kiszólítanak, ha piros az arcunk, buzgó ujjak fogdossák a táskánkban a kenyeret és a főzőkolbászt, most még megúsztad, azt mondják.
Vannak, akik rá akarnak beszélni valamire, szakszervezetre, pártra, mostanában sok ember nyüzsög, politizál, észre sem vesszük, hogy eltűnnek a plakátok, a nagy sánta csillag a bejáratnál, hirtelen megöregszik a párttitkár, a szakszervezeti titkár meg aki csak teheti, az igazgató megrokkan a párnás ajtó mögött, a KISZ-titkárnak is valami belső baja van, gyógyítani kell, lehet, hogy nem éli túl, búcsúztatnak, mindenki vidám, örülnek, nem úgy, mint az ötödik gépnél Géza bácsi, aki végigsírja az utat a műhelytől a portáig, mikor nyugdíjba ment, és négy hónap múlva meghalt.
A gyár, ahol élünk, megértést, türelmet kér, lemondást, nehézségei vannak, megmagyarázza, a munkánk már nem ér annyit, később még annyit se, nem kell értenünk pontosan, ezek bonyolult dolgok, ezt üzeni az új igazgató vagy elnök, a művezető gyorsan elhadarja, jó, látjuk, tudjuk, hallottuk már, de hát mi mit csináljunk, a gép mellett nincs idő politizálni, mert aki mégis azt csinálja, előbb-utóbb az utcán találja magát, ismerjük az ilyet, a tévében is ugyanazt mondják, csak mások, és egyre nehezebb odafigyelni, nem szabad nagyon törődni vele, valakinek úgyis dolgozni kell mindig.
A gyár, ahol élünk, valahogy nem olyan már, mint volt, nem igazít el, nem segít, valahogy megzavarodik minden, itt van a választás is, menni kell? Nem kell? Akkor most, hogy lesz? Összenézünk a haverokkal, mindegyik csak a vállát vonogatja, aztán kitöltjük a szavazócédulát, mint a lottót, szó nélkül, és megy mindenki a dolgára, az utcán rengeteg plakát, arcképek, kik ezek? Honnan kerültek elő? És mi van a régiekkel?
A gyár, ahol élünk, tönkrement, azt mondják. Nem értjük. Mi ugyanúgy dolgozunk most is, mint eddig, a pénz meg eddig se volt sok, valamennyit most is fizetnek, csak az asszony mutogatja esténként a szatyrot, hogy mit vett négyszáz forintért, de hát ez nem új, eddig is mutogatta, bent meg néha várni kell a munkára, és ha szólunk, a művezető úgy néz maga elé, mint aki halottat lát. Aztán tesznek-vesznek egyik helyről a másikra, szerveznek, ők azt mondják, aztán egyszerre megszűnik a munkahelyünk, mire észbe kapunk, kezünkben a körözőlap, a portán pedig nem állít meg senki, csengetni sem kell. A gyár, ahol élünk, valami más lett, vagy másé, nem is tudjuk pontosan, azt sem, hogy szabadok vagyunk, élhetünk, demokrácia van, ezt mindenki mondja, kereshetünk szabadon egy másik gyárat, ahol majd élünk napi nyolc órát, meg egy óra oda, egy vissza, ha szerencsénk van, az tíz, nyolcat aludni is kéne, az tizennyolc, marad hat arra, hogy megsejtsük, a lányunk valószínű kurva lett, a fiunk néha napokig nem jön haza, és valami az asszonnyal is van, olyan bágyadt mostanában, máskor meg ideges, Rózsika például sokkal megértőbb, el lehet vele beszélgetni.
A gyár, amit, ha sikerül találni, és ahol majd egy ideig még élünk, egy darabig biztosan szokatlan lesz, a gép, a munka, az nem. Csak az utat kell majd megtanulni a géptől az ajtóig, onnan az öltözőig, aztán a portáig. Pár nap múlva már csukott szemmel is boldogulunk.
- Belföld [6]