Szergej Szkripnyikov

Nyomtatóbarát változat

A politikai erőviszonyok alakulásának előrejelzésére manapság még az állambiztonsági szolgálat legképzettebb szakemberei sem képesek – véli Szergej Szkripnyikov, a Szvobodnoje Szlovo című ultraradikális lap munkatársa –, hiszen csupán május folyamán szinte a szó szoros értelmében gombamód szaporodtak a kisebb-nagyobb politikai pártok. Ezek közül a három legnagyobb, a szociáldemokrata, a kadet (alkotmányos demokrata) és a demokrata párt megalakulására érdemes kitérni, ugyanis ez az a három párt, amelyik a közeljövőben igazi tömegpárttá válhat, miközben mindhárman más-más társadalmi réteget céloznak meg, tömegbázisukat keresve. Az új pártokról azért is igen nehéz jellemzést adni, mivel többnyire már megalakulásuk pillanatában átalakulnak, megszületnek hivatalos és nem hivatalos, KGB által támogatott és tiltott stb. válfajaik, aminek következtében az a „tragikomikus” helyzet jön létre, hogy jelen pillanatban nem kevesebb, mint négy kereszténydemokrata, négy demokrata, két szabad demokrata és három alkotmányos demokrata párt működik a Szovjetunióban.

A Szociáldemokrata Párt az Oroszországi Föderáció több mint hetven városában már két éve működő szociáldemokrata klubhálózatból alakult meg. Az egyik legnépszerűbb vezéregyéniség, Oleg Rumjancev úgy véli, hogy egyedül a „konstruktív ellenzékiség” szerepe lehet célravezető a jelenlegi helyzetben; a szociáldemokraták csak akkor támogathatják a fennálló hatalmat, ha közben megőrizhetik kritikus pozíciójukat, és alternatív politikai irányvonalat képviselhetnek. Igazi alternatív pártként működni azonban merő illúzió – vélik egyöntetűen – mindaddig, amíg a kommunista párt vezető szerepét eltörlő intézkedések nem párosulnak olyan lépéssel, amely elválasztaná egymástól az államelnöki intézményt és a pártfőtitkári pozíciót. Az, hogy a jelenlegi SZKP-val együttműködjenek-e, avagy ez eleve kompromittálja a szociáldemokrácia eszméjét, olyannyira megosztotta a pártalapítókat, hogy egy részük már a megalakulás előtt kilépett.

A kadet-párt szintén már megszületése előtt felbomlott. Az egyik szárnyat azok képviselték, akik szerint vállalniuk kell a felelősséget elődeik politikai hibáiért, s ott kell folytatni a harcot, ahol 72 évvel ezelőtt abbahagyták. A másik szárny abszolút újrakezdést hirdet: értelmiségi centrumpártként olyan parlamenti pártmunkát tartanak kívánatosnak, amelynek minimálprogramja az új szövetségi szerződés kidolgozása lenne, maximális programja pedig az ország radikális reformja. Mindezek a csatározások hétköznapi civódásnak hatnak a Demokrata Párt alakulása körüli botrányok mellett. Az egyik „vezér” Garri Kaszparov nemcsak sakkvilágbajnoki címével, hanem mindenekelőtt heves antikommunizmusával szerzett igen sok hívet a leendő pártnak. A másik szárny képviselői viszont csak az SZKP Demokratikus Platformjának s a bürokratikus apparátusnak akarnak hátat fordítani, ám reformelképzeléseiket továbbra is a kommunista párt keretein belül, annak demokratizálásával szeretnék megvalósítani. A legkövetkezetesebb intellektuális és radikális irányt képviselő Szalje ellenzi, hogy pártjuk a visszavonuló kommunisták menedékhelye legyen, inkább dolgozzanak ki egy teljesen független programot egy magántulajdonra épülő gazdasági koncepció alapján. Ám az efféle racionális érveket igen hamar elsöpörte a „populista” lelkesedés: Szalje elhagyja az alapító konferenciát, és külön pártot alakít, Nyikolaj Travkin demokrata gyűjtőpártjában legfeljebb csak Garri Kaszparov liberalizmusa fér meg.

E politikai „békaegérharc” oka teljesen világos: az alakuló pártok csak látszólag szabadultak ki a pártállami ideológia repressziója alól. Ennek a pártállamnak ugyanis csak akkor van esélye a fennmaradásra, ha minél inkább szétforgácsolja a pártalapítók energiáit, és minél több ellentétet szít az egyébként talán még koordinálható ellenvélemények közt. Álliberális, áldemokratikus szervezetek létrehozásával járatják le ezen eszmék valós tartalmát, amivel egy életre elveszik az emberek kedvét a politizálástól, ha egyáltalán még maradt erre kedvük a választási csalássorozatok és népfrontmozgalmak után. „A konstruktív ellenzékiség” tehát a rendszeren belül aligha működhet. Kérdés persze, hogy a rendszeren kívül működhet-e: a Demokratikus Szövetség rendszeren kívüli ellenzékként bojkottálta a választásokat és minden egyéb kompromittált politikai intézményt, ám polgári engedetlenségi mozgalmuk teljes elszigetelődéshez vezetett. A pártapparátus előbb csak információs blokádot vont köréjük, de a májusi alapító kongresszust már gyakorlatilag teljesen szétverte a belügy és a KGB kirendelt osztaga.

Így történhetett meg az, hogy a kommunista párt még hónapokkal a többpártrendszer meghirdetése után is egyeduralmat élvez, önbizalmából mit sem veszítve. Némi változásra legfeljebb az ad halvány reményt, hogy az államapparátus felelős posztjain olyan emberek jelentek meg, mint Popov és Szobcsak, Moszkva és Leningrád polgármesterei, akik talán már nem a kompromittált rendszeren belüli ellenzékiként, s nem KGB ügynökökkel körülvéve, hanem egyfajta árnyékkormányba vonulva kívánják hatalmukat gyakorolni.

• Külföld