Holka László

Nyomtatóbarát változat

Kétlépcsős privatizálás

A kormánytervezet értelmében a gazdasági reform sarkkövét alkotó privatizálás két szakaszban fog megvalósulni. Az első, „kisprivatizációként” emlegetett szakasz a kereskedelem és a szolgáltatások szférájára terjedne ki, mintegy 70 ezer boltot, éttermet, vendéglátó-ipari egységet érintene. A magánkézbe juttatásukra még ez év novemberében és decemberében lebonyolítandó aukcióktól a terv szerzői azt remélik, hogy az államkasszának 35-40 milliárd koronás bevételt hoznak – az összeg 30 százalékát a helyi önkormányzatok, 70 százalékát pedig a köztársaságok költségvetésébe szándékoznak juttatni.

Az elgondolás nyilvánosságra kerülése pillanatától hevesen bírálták az érintett szakszervezetek: a szálloda- és vendéglátó-ipari és a kereskedelmi dolgozók általános sztrájkot helyeztek kilátásba (amely végül is elmaradt). Joggal nevezte sajnálatosnak Jirí Vrba, a Svet Hospodárstvi című gazdasági lapban azt a tényt, hogy a gazdasági reform szerzői bizonyos arroganciával elzárkóznak a tervezett lépések feletti nyilvános vitától, „kabinetkérdéssé” téve olyan horderejű dolgokat is, mint például a privatizálás.

Még keményebb dió lesz a közép- és nagyüzemek privatizálása. Ennek egyik megvalósítási módja részvénytársasággá alakításuk – ezzel kapcsolatban tavasszal Václav Klaus szövetségi pénzügyminiszter még azt az elgondolást népszerűsítette, hogy a kibocsátandó részvények állampolgári jogon az ország minden lakosát megilletnék. Ezt ingyenes privatizációs bonok kibocsátásával lehetett volna végrehajtani, ha az elképzelés időközben nem veszti érvényét. A szeptemberre módosított kormányterv reformcsomagjában foglalt ígéretek szerint a részvénytársaságokká átalakuló „nemzeti vállalatokban” csupán dolgozóik szerezhetnek majd részvényeket – igaz, „jóval az értékpapírok névértéke alatt”.

Vétlen késlekedés

Kétségtelen, hogy a Polgári Fórum elszalasztotta a gazdasági reform megindítása szempontjából leginkább kedvező időpontot – fejti ki Ivan Gabal a prágai Respektben megjelent helyzetelemzésében. Ennek magyarázatát ő abban látja, hogy az év elején az összeroskadó régi rend stabilizálása túlságosan sok gonddal járt, aránytalanul sok időt és energiát vont el a radikális reform megkezdésétől.

Ennek a késlekedésnek nagy ára van. Legfőképpen az, hogy miközben a radikális reformelképzelések megmaradtak a deklarációk szintjén, körvonalazódott a „szociálisan korrigált” ellenváltozat – írja Ivan Gabal. A radikális változat a gazdasági tevékenység hajtóerejévé a nyereségre való törekvést kívánja tenni, következetes privatizálást és árliberalizálást hirdet. A „szociális” reformváltozat ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy mivel óriási szakadék tátong a posztkommunista gazdaság s a működő piacgazdaságok között, tompítani kellene az átmenettel járó, drasztikus változások társadalmi hatásait. Ezért változatlanul fontos szerepet szánna az államnak, amely a létükben fenyegetett vállalatok és dolgozóik szociális szempontjai szerint korrigálná az átalakulást.

Az elemzés szerzője szerint a két változat közötti választás nem mentes a hatalmi felhangoktól: a „szociálisan korrigált” reform jelenthetné az egyetlen túlélési esélyt a „nómenklatúrából” szerveződött különféle maffiák számra. Ám ezzel nem a tulajdonviszonyok változnának, csupán az állami ellenőrzés elve változik: a közvetlen politikai irányítást közvetett, „menedzseri” felügyelet váltja fel.

Politikai szélcsend

Míg Csehszlovákiában a parlament a kormány reformcsomagját vizsgálta, a lakosság egy jelentős hányada a benzinkutak előtti sorban állással töltötte idejét. Október első csütörtökén az idén immár másodszor kerítette hatalmába az országot a várható üzemanyaghiány miatti pánik. A kormány – változatlanul a tüneti kezelés gyakorlatát követve – előbb adagolás bevezetését rendelte el, majd idővel belátta ennek képtelenségét, s kertelés nélkül bejelentette, hogy november 1-jétől emeli az üzemanyag árát.

Talán a benzinsokk miatti izgalmak számlájára is írható, hogy egy közvélemény-kutatás úgy találta: Csehszlovákiában októberre egyértelműen csökkent a lakosság közéleti aktivitása. A hírt Václav Havel szóvivője jelentette be, hozzáfűzve, hogy roppant aggasztónak találja a jelenséget.

Közben – részint belpolitikai eseményként – a Moszkovszkije Novosztyi hasábjain sajátos ütésváltás zajlott le: Ján Rumi csehszlovák szövetségi belügyminiszter-helyettesnek a KGB – hazájában játszott – szerepéről írott (s még a nyár derekán megjelent) cikkére válasz érkezett. Megszólalt a KGB prágai rezidense, aki 1968 decemberében érkezett a csehszlovák fővárosba, mint a „belső ellenség” elleni harc specialistája, s csak valamikor tavaly decemberben távozott állomáshelyéről. V. Koszolapov ezredes azzal utasítja vissza Rumi állítását, miszerint a KGB egész Csehszlovákiára kiterjedő hálózatot tartott volna fenn, hogy a „szovjet elhárítás a második világháború vége óta sohasem dolgozott Csehszlovákia ellen, nem toborzott ügynököket a helyi lakosság köréből”. Akivel pedig a ma már nyugállományú ezredes megismerkedett, az mind tisztességes, rendes ember, igazi hazafi volt. Szerinte tehát nyilvánvaló, hogy Rumi állításai légből kapottak, s teljesen feleslegesen szítják a „spionfrászt”.

Az elmúlt évtizedek során bebörtönzöttek és meghurcoltak Csehszlovákiában is megalapították a politikai foglyok szövetségét. Egyik képviselőjük „Fizessen a CSKP!” című cikkében még szeptemberben azt követelte, hogy a szövetség rehabilitált tagjainak ne az állam, hanem a kommunista párt fizessen jóvátételt. Félő azonban, hogy a tavaly még 1,8 millió, mára már csak 700 ezer tagot számláló pártnak nemsokára nem marad erre pénze, mivel a szövetségi kormány javaslatára a parlament a napokban tárgyalja a CSKP vagyonelkobzásáról szóló törvényt.

A CSKP felmondta a nemzeti konszenzust

Amikor a közvélemény-kutatók a csehek és szlovákok növekvő közéleti passzivitását rözgítették, csupán a vihar előtti csendet jelezték. Általános felzúdulást keltett ugyanis, amikor Vasil Mohorita, a CSKP elnöke október 8-án kijelentette: „Vége a nemzeti közmegegyezésnek, megkezdődik a kemény, kompromisszumokat nem ismerő harc.” Szorgalmazta egyúttal, hogy a párt térjen vissza a szakszervezetekbe, újítsa fel munkahelyi tevékenységét.

Vajon mi késztette a kommunista funkcionáriust, hogy egyszeriben szakítson a tizenegyedik hónapja defenzívában lévő párt tartózkodó magatartásával? A Rudé Právónak adott terjedelmes interjújában Mohorita saját elmondása szerint ki akarta vezetni a CSKP-t az elszigeteltségből, a párt megreformálhatóságában kételkedőknek bizonyítani akarta az élcsapat „akcióképességét”. A Polgári Fórumhoz közel álló, független Respektben „Az illúziók vége” címmel megjelent értékelés szerint pedig jó érzékkel felismerte, hogy a közvélemény szemében meglehetősen amorf, ráadásul egyre inkább lendületét vesztő Polgári Fórum tétovázása miatt az emberek konkrétumokra vágytak, egyértelmű álláspontot kívántak hallani. Ezt megkapták: a szociális demagógiába hajló nyilatkozat nem kevesebbet ígér, mint a szakszervezetek, a vidék és a munkahelyek visszahódítását a kommunisták számára.

A kardcsörtető nyilatkozat – túl azon, hogy még a CSKP berkein belül is sokan elmarasztalták – Prágában, Brünnben és Karlovy Varyban tízezreket vitt az utcára. A tüntetők a CSKP vagyonelkobzását követelték, az ötletet a pártok közötti esélyegyenlőség szükségességére hivatkozva felkarolta a szövetségi kormány is. Megfigyelők nem tartják valószínűnek a teljes vagyonelkobzás kimondását, a cél alighanem az, hogy a CSKP anyagi eszközeit a működéshez szükséges minimumra szorítsák le.

A „kompromisszumok nélküli harc” meghirdetésének egy másik eredménye, hogy Prágában október 18-án sikkasztás gyanújával letartóztatták a Nemzetközi Újságíró Szervezet négy magas rangú tisztviselőjét – közöttük a szervezet főtitkárát és Milos Jakes egykori CSKP-főtitkár fiát.

A koronát leértékelték, a pénzügyminisztert felértékelték

Mohorita harcias fellépésének volt egy másik örvendetes következménye is: a Polgári Fórum a váratlanul felmerült veszély hatására cselekvésre szánta el magát. Habár a mozgalom mind ez ideig elzárkózott attól, hogy párttá alakuljon, úgy tűnik, most végre szakít ezzel a kérlelhetetlen álláspontjával. Október 13-án a mozgalom országos gyűlést rendezett, s ezen a szavazatok kétharmadával elnökké választották Václav Klaus szövetségi pénzügyminisztert.

Önmagáért beszél, hogy jelöltsége mellett többen is azt az érvet hozták fel, hogy a politikai alakzat élére olyan személyiséget kell állítani, aki a gazdasági reformok legfőbb irányítója. S hogy a Polgári Fórumnak a radikális reformváltozat melletti elkötelezettsége még egyértelműbb legyen, a csoportosulás egyik ügyvivője, Pavel Rychetsky (egyben szövetségi miniszterelnök-helyettes) legfőképpen azt hangsúlyozta: egyelőre csak az államhatalmi-politikai centrumból sikerült eltávolítani a „kommunista totalitarianizmust”, s a „kommunista struktúrák” az államigazgatás alacsonyabb szintjeire, illetve a gazdaságirányítás apparátusába szorultak vissza – márpedig ezeken a helyeken a Polgári Fórum céljainak útjában álló legfőbb akadályt jelentik.

A Polgári Fórum országos rendezvényének előestéjén egyébként a vezető nyugati valutákkal szemben leértékelték a csehszlovák koronát, kereskedelmi árfolyamát a dollárral szemben az eddigi 15,3 helyett 24 egységben rögzítve. Az intézkedés jelentősége elsősorban nem pénzügytechnikai, hanem ismét csak politikai. A korona belső konvertibilitásának január 1-jétől tervezett megteremtése felé, ez ugyancsak olyan lépés, amely jó két hónapja okoz éles vitákat mind a kormányon belül, mind azon kívül, a leértékelés mértéke pedig megegyezik azzal, amit a radikális reformok ellenzői eddig határozottan visszautasítottak.

A CSKP az idei év folyamán mindvégig azt várta, mikor indít az új politikai vezetés tisztogatást, mikor mozdítja el helyükről a gazdasági posztokon megmaradt kommunistákat. Ez azonban nem következett be. Most a kommunisták hibáztak, de ez nem biztos, hogy boszorkányüldözéshez vezet – a Polgári Fórum álláspontjuk újragondolására kérte a funkciójukban megmaradó kommunista vezetőket. A mozgalom új vezetőjét, Václav Klaust pedig a jövőben egyre kevésbé lehet majd azzal vádolni, hogy kabinetkérdésként kezeli a privatizálást, s ha a Polgári Fórum élén bebizonyítja politikusi erényeit, úgy reális esély nyílik rá, hogy a piaci elemek szaporodásával lerövidül a tervgazdaság agóniája.

• Külföld