Holka László

Nyomtatóbarát változat

A nemzeti szétdarabolást jelentő „német átkot” a berlini fal leomlása felszámolni látszik. Az egyesítés folyamatát élő Szövetségi Köztársaságnak másfajta átokkal kell szembenéznie: azzal, hogy nyugati szövetségesei körében megingott az alakulófélben lévő európai nagyhatalom szándékainak tisztaságába vetett hit. Nyugaton furcsamód a Keletet féltik a német dominanciától – miközben az Oderától Keletre fekvő országok jószerivel másra sem várnak, mint minél jelentősebb tőkeinjekciókra, vagyis – kis megszorítással – némi német gazdasági expanzióra.

Kopások a francia–német tengelyen

Az Európai Unión belül megállíthatatlanul növekvő német befolyás legkevésbé a franciák tetszését nyerte el. Olyannyira, hogy április elején Francois Scheer bonni francia nagykövet német újságírók egy csoportja előtt nagy feltűnést keltő nyilatkozatot tett. A diplomata kifogásolta, hogy Bonn makacs kitartással egyre csak az unió kibővítését szorgalmazza, s kifejtette: ha Bonn helyett Berlin lesz az egyesített ország fővárosa, geopolitikai bizonytalanságok fognak felmerülni.

Fejtegetéseiből diplomáciai perpatvar keletkezett. Helmut Kohl kancellár és Klaus Kinkel külügyminiszter úgy értelmezték a nagykövet szavait, hogy a franciáknak a német egyesítés óta Bonn iránt megnyilvánuló „bizalmatlansága” fejeződött ki bennük.

Azt, hogy bizalmatlanságról van-e szó, vagy sem, nehéz lenne eldönteni, ám tény, hogy az Európai Unió tengelyét alkotó két állam viszonya 1990 óta komoly átalakuláson ment át, s talán sohasem volt ennyire rideg az 1963-as barátsági szerződésük megkötése óta.

Mi választja el manapság (a Rajnán kívül) a két államot? Az egyik ilyen ügy az unió bővítése. Egy francia miniszter megjegyzése szerint Klaus Kinkel az év elején az Ausztria, Finnország, Norvégia és Svédország felvételére irányuló tárgyalásokon „dinamizmusával irritálta” a franciákat; a bővítést erőltetve szerinte azzal áltatta az új tagjelölteket, hogy megelégedhetnek a közösségi szabályok részleges elfogadásával. Ezzel a francia tisztviselő panasza szerint elodázta a felvételi tárgyalások befejezését. Baljós előjel ez a közép-európai államok szempontjából: Bonn sietteti befogadásukat, miközben Párizs – nem vitatva a tagság megadásának szükségességét – szakadatlanul azt kérdi: miként kell elképzelni az unió működését megnövekedett létszámmal?

De már maga a német egyesítés is vitára ad okot. A franciák minden erejükkel igyekeznek meggátolni, hogy a júniusban újraválasztandó Európa Parlamentben az „új” (keleti) tartományok 18 képviselői helyhez juthassanak. Ebben olyan következetesek, hogy egy német diplomata felkereste Párizst, csak azért, hogy tudassa: valamennyi német párt „komolyan zokon fogja venni”, ha honfitársaik az euroválasztások előtt kellő időben nem jutnak hozzá a kért számú mandátumhoz.

A franciák másik rosszpontja az El Aqutaine esete a Leuna olajfinomítóval: mivel a francia olajipari óriáscég ígérete ellenére nem fektet be 3 milliárd márkát a szászország-anhalti vállalatba, a munkanélküliség növekedésétől, egyben saját népszerűségének tartománybeli csökkenésétől tartó Kohl kancellár panaszt tett a párizsi kormánynál.

Cserébe a francia ipari miniszter, Gérard Longuet felhánytorgatta: „Németország nem hajlandó elismerni, hogy rajta kívül is vannak Európában ipari államok.” Vájtfülű megfigyelők megfejtése szerint megjegyzésével azt kívánta kifejezni, hogy hiányolja a francia–német együttműködést a gépkocsigyártásban, a szuperexpresszek előállítása terén és az energetikában.

A nézeteltérések éppen az elmúlt három évtized óriási együttműködési eredményei miatt furcsák. A két állam egymás legnagyobb kereskedelmi partnere: 1992-ben Franciaország vette fel a német export 13 százalékát, míg Németország a francia kivitel 17 százalékát fogadta. Aránytalanabbak a beruházások egymás országaiban. Francia részről csupán 12,7 milliárd márkát fektettek be Németországban (ezzel a franciák a külföldi beruházók közt a hatodik helyen állnak), míg a németek 22,7 milliárd márkának megfelelő összegű befektetéseikkel az USA után a második helyen állnak a Franciaországba invesztálók rangsorában.

Bonn lemond a keleti Panamákról

A német politika nyíltan hirdeti, hogy amikor az idén nyáron Bonn átveszi Görögországtól az Európai Unió soros elnöki teendőinek ellátását, legfőbb törekvése az lesz, hogy elősegítse a kelet-európai országok betagolódását a közösségbe. A bonni igyekezet láttán gyakran elhangzik a vád – nemcsak Párizsból, hanem Londonból is –, hogy Németország a térség gyarmatosítására készül.

A gyanakvást Bonnban azzal igyekeznek eloszlatni, hogy hivatkoznak a földrajzi közelségből származó nyilvánvaló előnyökre; rámutatnak hogy éppen az lenne a „Drang nach Osten” politikájának felújítása, ha Németország a régió államaival „nacionalista alapon” kétoldalú szerződések rendszerét építené ki. „Mi sem lenne egyszerűbb, mint felajánlani a balti államoknak, hogy lépjünk egymással különleges gazdasági viszonyra” – érvel a bonni külügyminisztérium egyik tisztviselője – „azaz: Legyetek a mi Panamánk!”

A politikai törekvések mögött a gazdasági recesszió szorításából szabadulni vágyó német vállalatok stratégiája is meghúzódik. Számos cég számára a túlélést jelenti, ha Kelet felé fordul, ahol lényegesen alacsonyabbak a munkaköltségek, kevésbé szigorúak a környezetvédelmi előírások.

Így az Audi 176 millió dollárnak megfelelő összegű beruházással motorgyárat létesít Magyarországon, a villás emelőtargoncákat gyártó Jungheinrich 24 millió dollárral egyenértékű befektetéssel motorgyártó részleget hoz létre Csehországban, a Henkel 9 millió dolláros ráfordítással kozmetikai cikkeket gyártó üzemet alapít Lengyelországban.

A valódi sikersztori a Henkelé: a tisztítószereket gyártó vegyipari cég osztrák fiókvállalatán keresztül az elmúlt öt év leforgása alatt 150 millió dolláros summát fektetett be a térségben, összesen 14 leányvállalatot szerezve meg; évente 300 millió dolláros forgalmat bonyolít le. Értékesítései évről évre 7 százalékkal növekednek – ezzel együtt a társaság csak tavaly tudott nyereséget kimutatni a régióban lebonyolított tevékenységéből. Ezzel párhuzamosan a Henkel 1993-ban 1600 dolgozót bocsátott el Németországban, s az idén további ezer fő menesztésére készül.

A keleti expanzióról szóló vádakat Bonn adatokkal is cáfolja. A Lengyelországban 2,8 milliárd dolláros külföldi tőkével tevékenykedő több mint 15 ezer vegyes vállalatból mindössze 1500 a német érdekeltségű, részesedésük értéke pedig csak 120 millió dollár. A tíz legnagyobb befektetés közül öt amerikai (International Paper, Marriott, Coca Cola, PepsiCo és a Levi Strauss), míg a legnagyobb német vállalat a 12. helyre szorult.

A Cseh Köztársaságban a 2,1 milliárd dollárra rúgó külföldi beruházásoknak csupán 14 százaléka német (itt is az amerikaiak vezetnek); Szlovákiában Ausztria előzi meg a németeket. Magyarországon 1990 óta 6,2 milliárd dollárt ért el a külföldi beruházások összege, s ezeknek mindössze egynegyede származik német forrásból.

A földrajzi közelség magyarázza, hogy egyéb mutatók terén a német jelenlét jóval érezhetőbb: a volt Varsói Szerződés valamennyi tagjának Bonn a legtekintélyesebb kereskedelmi partnere. Tavaly Németország Csehországból, Lengyelországból, Magyarországról, Szlovákiából és Szlovéniából együttvéve 6,1 milliárd dollár értékben importált, míg exportjának értéke elérte a 7,6 milliárd dollárt.

• Külföld