Holka László

Nyomtatóbarát változat

A dinár ereje és gyengesége

Jugoszláviában 1938 óta nem tartottak többpárti választásokat, s amikor ezekre az idén végre tagköztársaságonként haladva sor került, lebonyolításuk egybeesett Ante Markovic szövetségi kormányfő gazdasági reformjainak megkezdésével. A jugoszláv gazdaság év elején elindított átalakításának talán legfontosabb intézkedése a csillagászati névértéket elérő hazai fizetőeszköz helyzetének megszilárdítása, az erőteljes infláció megszelídítése volt. Markovic januárban denominálta, ugyanakkor leértékelte a dinárt: árfolyamát az (akkor még nyugatnémet) márkához kötötte, az átváltást 1:7 arányban állapítva meg a két valuta között.

Áprilisra az infláció nullára csökkent, s tavasszal biztató kilátások mutatkoztak arra, hogy a reformok többi alkotóelemét – a privatizálást, a bankrendszer átalakítását – is valóra lehet váltani. A terveket azonban megingatták a politikai hullámverések – miközben Szerbia Milosevic elnök „vezényletével” a koszovói albánokkal viaskodott. A szlovén és horvát többpárti választásokon elvéreztek a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének helyi utóvédjei, miközben a két tagköztársaság demokratikus vezetősége azonnal harcot indított a szerintük szerb érdekek által uralt föderatív kormány ellen is. Részben ez is magyarázza, hogy őszre a szövetségi kormány már defenzívába került, s azzal igyekezett menteni a menthetőt, hogy a tagköztársaságok vezetőségeit sorozatos felhívásokkal bombázta, amelyekben segítségüket kérte a reformok bevezetéséhez.

Októberre ráadásul a gazdasági mutatók is kedvezőtlenné váltak, a dinár biztatóan indult stabilizálása elakadt. Szeptemberre a kiskereskedelmi árak már 7,1 százalékkal nőttek, ami kétszerese volt a Markovic által remélt szintnek. A két legfejlettebb köztársaság, Szlovénia és Horvátország ráadásul vámháborúba keveredett Szerbiával: kifogásolta a reformprogramban az adók és különböző illetékbevételek központosítására irányuló törekvéseket, külkereskedelmi szempontból külországgá kiáltották ki Jugoszlávia rajtuk kívül eső területét. Mivel a lépés egyértelműen Szerbia ellen irányult, ez utóbbi védővámokat rendelt el a szlovén és horvát termékekkel szemben.

Sajátos állóháború alakult ki, ennek legfőbb sajátossága, hogy miközben Szlovénia például saját jogrendszere elsőbbségének hangsúlyozásával deklarálta kilépését a szövetségi jogrendből, kormányának gazdasági reformprogramja egybeesik Markovic elképzeléseivel.

Jugoszláv közgazdászok a dinár gyengülése láttán persze sietnek kifejteni, hogy árfolyamának merev rögzítése helyett okosabb lett volna, ha egyidejűleg befagyasztják az árakat, béreket, valamint az állami költségvetést – a központ elerőtlenedése miatt szövetségi szinten kezelhetetlen bérkiáramlás ugyanis legalább annyira veszélyezteti a gazdaság átalakítására irányuló törekvéseket, mint a dinár „irreálisnak” tartott árfolyama az egyes vállalatok kivitelét.

A szerb dominancia nehézségei

Jugoszláviában tehát jelenleg az olyannyira elmarasztalt új dináron kívül szinte semmi sem egységes. A szerbek történelmi hazájukat siratják, legnagyobb bajuk az, hogy Koszovót ellepték az albánok. A horvátok viszont a szerbek miatt siránkozhatnának. Az első horvát államalakulat fővárosában, Kninben ma már csak szerbek élnek.

Bosznia-Hercegovinában élnek szerbek is, horvátok is. Ám itt lényegesebb a lakosság vallási összetétele: vannak görögkeletiek, rómaikatolikusok és legfőképpen muzulmánok. A november végén tartott boszniai választások eredményeként könnyen előfordulhat, hogy beiktatják hivatalába Európa első iszlám elnökét.

„Cseszheted azt az államot, amelyiknek nincs meg a maga Boszniája” – mondta a jugoszláv föderáció megteremtésén fáradozó Titónak egy legenda szerint segítőtársa, Mosa Pijade, utalva Szarajevónak századunk európai történelmében játszott kifürkészhetetlen szerepére. Ám a délszláv föderáció esetleges átalakítása előtt mégiscsak Szerbia számít az államalakulat döntő láncszemének. Egyrészt azért, mert a csaknem tízmillió lakost számláló területének egyharmadát elfoglaló köztársaság a szerb nemzetiségre hivatkozva bele szeretne szólni minden vele szomszédos tagköztársaság ügyeibe, másrészt – mivel a föderáció székhelye Belgrád – a szerb nemzeti törekvéseket az ország leegyszerűsítésekre hajló közvéleménye gyakran azonosítja a központi akarat megnyilvánulásaival. Érthető tehát, hogy a köztársaságban december 9-én – Jugoszláviában Crna Gorával együtt utolsóként – megrendezett választásokat elkeseredett politikai küzdelmek előzték meg.

Milosevic rövid kardja

A választások előjátékaként a különféle politikai pártok egymás után jelentették be, hogy bojkottálni fogják az eseményt, mert képviselőiket a játékszabályokat kidolgozó szerb törvényhozók nem kívánták helyhez juttatni a szavazatszámláló bizottságokban. Először a koszovói albánok jelezték ily módon tiltakozásukat, utolsóként talán a Vajdasági Magyarok Demokratikus Szövetsége. Az ellenkezés elérte célját, a választási törvényt módosították – ám a szkipetárok így is távol maradtak az akciótól. Következtek az újságírók: mintegy háromszázan (közöttük a belgrádi televízió 36 vezető személyisége) azzal vádolták kommunista főnökeiket, hogy tendenciózusan tálalják a híreket, ezért leváltásukat követelték.

A katonák szervezkedése Szerbia határain túl is feltűnést keltett. Míg Horvátország és Szlovénia Kadijevic védelmi miniszter nyilatkozatát kifogásolta, amelyben a tábornok erő alkalmazását helyezte kilátásba a két köztársaság tartalékosainak leszerelése során, a szerb ellenzéki pártok a Neue Zürcher Zeitung beszámolója szerint a tábornoki törekvéseket úgy értékelték, hogy „Milosevic így akarja egy lépéssel megtoldani rövid kardját”.

A választások előzetes eredményéből ítélve Szerbia elnökének sikerült elérnie célját: állítólag kétharmados többséget szerzett ő maga is, kommunistákból lett szocialista pártja is. A vele nemzeti jelszavak harsogásában versenyző Vuk Draskovic veresége hírére tudósítók szerint sokkos állapotba került.

Kérdés, mekkora sokkot okoz a föderációnak Milosevic felülkerekedése. Egy belgrádi kormánytisztviselő még a választások előtt úgy nyilatkozott a Reuter tudósítójának, hogy Jugoszláviából bármi lehet: konföderáció éppúgy, mint diktatúra. Ugyancsak a Neue Zürcher Zeitung véleménye, hogy a katonai diktatúra csak Szerbia területén képzelhető el, nem az ország egészén. Ez sem túl biztató kilátás, de talán a körülmények szorítása rábírja a szerb elnököt, hogy tárgyalásokat kezdjen a konföderációról, vagyis egy olyan állami berendezkedésről, amely az eredendő jogokat a tagköztársaságoknak adva a központot csupán származtatott jogokkal ruházza fel. Ha nem így történik, félő, hogy valóra válik a CIA nemrég készített előrejelzése: Jugoszláviát jövőre polgárháború és széthullás fenyegeti. A dinár mindenképpen jobb összekötő elemnek tűnik, mint a lövedék.

• Külföld