Skip to main content


„Az ellendrukkerek táborából úgy látjuk, hogy ez lesz az SZKP utolsó kongresszusa. A kommunista pártnak egyetlen esetben van jövője, ha engedi, hogy bekövetkezzen a pártszakadás, ha a »nómenklatúra« hozzájárul, hogy a demokratikus platform és a konzervatívtól eltérő irányok egységesen kiváljanak a pártból. Ugyanakkor ezeknek a politikai csoportoknak is ez az egyetlen esélyük arra, hogy kiszabaduljanak a számukra kiszabott ideológiai gettóból.

A közvélemény-kutatási adatok szerint a párttagok közel negyven százaléka tartja magához közel állónak a demokratikus platform irányvonalát. De ha ők egységesen ki is lépnének az SZKP-ból, az még egyáltalán biztos, hogy azonnal csatlakoznának akár a mi szociáldemokrata pártunkhoz, akár Travkin demokrata pártjához. Azt ugyanis rendkívül nehéz megítélni, ki miért tagja az SZKP-nak, egzisztenciális kényszerből, netán meggyőződésből vagy más okból.

A másik rendkívül lényeges kérdés, hogy ha létre is jön a pártszakadás, akkor ténylegesen hol lesz a vízválasztó: Gorbacsovtól jobbra vagy balra. Valójában még azt sem tudjuk pontosan, hol áll maga Gorbacsov: a kongresszuson tartott előadói beszédéből még ez sem egészen nyilvánvaló. Célja mindenekelőtt az volt, hogy a meglévő különbségeket a valóságosnál jelentéktelenebbnek tüntesse fel, s hogy a meglévő ellentéteket igyekezzen minél inkább elsimítani. Véleményem szerint, ez óriási taktikai hiba volt.

A jelen helyzetben egyetlen kiút van, minél inkább kiélezni a politikai polarizálódást. Tagadhatatlan, hogy a konzervatívok körében domináló katonai erők szándéka és az állandó polgárháborús veszély bizonyos óvatosságra int, ennek ellenére úgy gondoljuk, hogy ebben a mocsárban sem lehet tovább létezni. Márpedig Gorbacsov politikájának jelenleg egyetlen célja van: konzerválni a rothadást. És ezt ne csak egyszerű metaforaként értelmezzék: ez a helyzet bizonyos szempontból rosszabb, mint a hruscsovi olvadás időszakát felváltó brezsnyevi pangás. Ezt a rothadó egységet fenntartani – szerintünk – óriási taktikai hiba.

Sokkal célravezetőbbnek tartom Alekszandr Nyikolajevics Jakovlev eljárását: ő – bár teljesen korrekt formában – mégiscsak támadó stratégiát követ. Egyébként ő az, akit a demokratikus irányvonal egyik esélyes vezetőjeként emlegetnek, bár a demokraták között nemigen van olyan igazi karizmatikus egyéniség, aki a demokratikus változások élére állhatna.

A szakadásnak meglenne az a pozitív hatása is, hogy a viszonyok tisztázódása után világos lenne, valójában mekkora Ligacsovék tábora. Elképzelhető ugyanis, hogy némelyek most egyszerűen a rendszer bizonyos fokú tehetetlenségi ereje folytán állnak mögötte. A Gorbacsov által mesterségesen fenntartott egység mögött már most óriási anarchia húzódik meg, amely csak tovább fokozódik, ha az elnök-főtitkár a szakítást továbbra is elodázza, hogy saját pozícióját mentse.”












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon