A Harmadik Birodalom megsemmisítő táborait túlélők emlékezéseikben gyakorta említést tesznek egy különös, lágerbeli álmukról. Ez a tartalmában nagyrészt egyező álom arról szól, hogy hazatérésük után szeretteik nem hisznek kimerítő beszámolóiknak, sőt tulajdonképpen végig sem hallgatják őket. Primo Levi nemrég megjelent könyvének bevezetőjéből (Akik odavesztek és akik megmenekültek) különös okunk van idézni a fentieket, hisz ezúttal nem kell a visszatértekre hagyatkoznunk, Oswiecimig sem kell elmenni a Holocaust képtelen borzalmainak érzékeléséhez. Világot megjárt kiállítás költözött be július 15-ig a Néprajzi Múzeumba: Crime against the mankind – Merénylet az emberiség ellen.
A látnivalók az áldozatok helyett szólnak: kofferek, cipők, fogkefék, szemüveg, rabruha, imasál, pár fonat a megtalált hét tonna hajból, földminta az elpusztultak hamvaival. Olvashatók a táborból illegálisan kijuttatott levelek, a kassziberek fotókópiái, melyek a szövetséges nemzetek lelkiismeretét voltak hivatva felrázni. A lágert megszervező, fenntartó náci hóhérok tervszerűen működő halálgépezetéről is sokat meg lehet tudni: Rudplf Hoess, Auschwitz–Birkenau táborparancsnoka, mintha csak egy autó gyártási folyamatának technológiai leírását adná a krematórium működésének bemutatásával. A lábunk előtt hevernek a zuhanyrózsákon kiömlött, azonnali halált okozó Zyklon-B üres dobozai. Három termen át láthatunk fotókat a Häftling-lét leírhatatlan szörnyűségeiről: koponyahalmokról, ötvenkét ló vagy ezer rab befogadására készült barakkokról, vannak azonosításra szolgáló fogolyfotók, SS-felvétel a kiválasztás után és a halált várva, cigány ikrek dr. Mengele albumából.
Azt tudjuk, hogy Auschwitz és – tegyük hozzá – a Gulag után már nem lehet ugyanúgy verset írni, de túl ezen hogyan él, hogyan hat a Konzentrationslagerek ténye majdnem fél évszázad múltán? A kérdést az Európa-szerte elterjedt sírgyalázások, a váltakozó hevületű antiszemita érzületek feltámadása veti fel. A Holocaust felemlegetése, tárgyi bizonyítékainak bemutatása bumerángként is hathat, mondván: minek ezt állandóan felhánytorgatni, tudjuk (?), mi volt, rég volt, felejtsük el. Az sem elképzelhetetlen, hogy az állandó emlékeztetés, szembesítés rejtett bűntudat-elhárítást vált ki, az pedig illúzió a képtelenségek századában, hogy az egykorvolt zsidókirekesztő processzusok, a népirtás felemlegetése kedvét szegi sírgyalázó, antiszemita kortársainknak. (Nemrég próbált meggyőzni egy komoly férfiú, aki a humanisták világkongresszusát szervezi, arról, hogy Auschwitzot a zsidó túlérzékenység és intolerancia „hozta össze”.)
A megnyitón elhangzottak szerint Auschwitz az előítéletes gondolkodás következménye, a hamis általánosításé, a belenyugvásé, amit egy totalitárius rendszer legfeljebb ad absurdum visz. Mélyebben átgondolva azonban könnyen belátható, hogy amíg emberi társadalom lesz, addig az előítéletes gondolkodás is fennmarad, de ez talán nem vezet mindig Auschwitzhoz. (A Gulagnál meg jobb is, ha elfelejtjük ezen eszmefuttatást.) A náci haláltáborokat a „zsidókérdés végleges megoldásának” kizárólagos igénye szülte, a zsidók, cigányok, politikaiak lehető legszakszerűbb megölésének feladata – s mint ilyen, ez a Hitlerre jellemző paranoid téveszmék következménye, melyhez követők tömegeit találta meg, és egy rendszert épített hozzá. Heinrich Himmler SS-vezetők előtt erről így szólt: „Teljes nyíltsággal akarok most önöknek egy súlyos fejezetet megemlíteni… A zsidók evakuálására, a zsidó nép kiirtására gondolok. Ez azokhoz a dolgokhoz tartozik, melyeket könnyen kimond az ember. – »A zsidó népet kiirtjuk« – mondja egy bajtárs, egészen világos, benne áll a programunkban. A zsidók kikapcsolása, kiirtása, ezt tesszük… Egy soha meg nem írt, és soha meg nem írandó dicső lapja történelmünknek.”
Primo Levi szerint épp azért kell a túlélőknek meghallgatásra találni, mert:
„a mi nagy közös élményünket senki nem látta előre, sőt éppenhogy rácáfolt minden várakozásra, bármilyen hihetetlen, Európában esett, eshetett meg, hogy egy egész civilizált nép a lázas és virágzó weimari kultúra évei után minden átmenet nélkül egyszer csak olyan komédiás mögé sorakozott fel, aki ma nevetség tárgya volna… Megesett, tehát megeshet újra: ez a mondandónk lényege.”
Van egy másik közkeletű sztereotípia, az, amelyik könnyű mentségére a köznapi gondolkodásnak, elvetemült gazembereknek tartja Eichmannt, Hoesst és a tábori pribékeket, vagyis akik akkor és ott öltek és ölettek. Ezeket az embereket vélhetően ugyanúgy anya szülte, átlagos képességgel, átlagos értelemmel. Ismét Levit kell idézni: „Néhány kivételtől eltekintve nem voltak szörnyetegek: látszatra semmiben sem különböztek tőlünk, csak éppen gonoszságra nevelték őket. Óriási többségükben nyájemberek, faragatlan és szorgalmas államhivatalnokok voltak: volt köztük néhány, aki megszállottan hitt a náci igében, s volt sok közönyös, büntetéstől rettegő, karriervágyó és túlságosan engedelmes.”
Most, hogy Auschwitz rekvizitumai is láthatóak, talán ez oldhatja tabu voltát, talán jobban ráérzünk mindennapi akaratlan gettósító törekvéseinkre, talán lesz, aki idehoz (vagy itt csinál) egy Gulag-kiállítást.
Eszembe jut a szomszédunk, Leitner bácsi. Ő a családját hagyta oda, s erről nem tudott beszélni. Meg lehet halni fiam, ha a lépcsőről lelépsz, nem kell a verandáról ugrálnod – mondta, s az őt körülvevő suttogás miatt szorult el a torkom gimnazista tornaórák után, ha nagypapának hívták a szappant.
- Kultúra [6]