Az Odera–Neisse-határ körüli vihar látszólag el van túlozva, különösen, ha elhisszük Kohlnak, hogy nem is a határokról van szó, csak arról, hogy most vagy az egyesülés után ismerjék el ezeket a határokat. De mégsem teljesen érthetetlen ez a nagy vihar. Mindenekelőtt azért nem, mert a határkérdés egyfajta „utolsó csepp”; kellő alkalom, hogy a franciák, olaszok, hollandok, belgák, angolok és mindazok a népek, amelyek csak taktikából adták beleegyezésüket az egyesüléshez, de valójában nem akarják ezt az egyesülést, most kifejezzék valódi érzelmeiket. Főleg félelmeiket. Reális aggályaikat például, hogy az egyesülés hátráltatja az európai integrációt, tovább növeli a németek gazdasági és politikai hegemóniáját, újjáélesztve (ez talán már kevésbé reális) az eltemetettnek hitt egyensúlyi politikát s vele együtt a gyanakvást és a fegyverkezést. És felfokozza a remélhetően teljesen irreális, került, kerülgetett, de végig jelen lévő szorongást, amelynek kimondására Günther Grass, a német író vállalkozott. „Sem Poroszország, sem Bajorország, de még Ausztria sem lett volna képes önmagában, egyedül a szervezett népgyilkosság módszereinek kifejlesztésére, nem lett volna képes, hogy erre összpontosítsa akaratát; erre csak az egész Németország volt képes.”
A második vitatéma az egyesülés formája. A kancellár és pártja azt tartja a legjobb és a leggyorsabb eljárási módnak, ha – az alkotmány 23. paragrafusával összhangban – a háború után fönnálló, ám az 1952-es centralizáció jegyében megszüntetett keletnémet tartományok – Szászország, Türingia, Mecklenburg, Brandenburg, Sachsen-Anhalt – fölvételüket kérik az NSZK-ba. A szociáldemokraták, s velük együtt többen – például Weizsäcker köztársasági elnök –, a szakaszos közeledés hívei, ellenzik Kelet-Németország „szőröstül-bőröstül” való lenyelését. Ők az alkotmány 146. paragrafusát kívánják alkalmazni, amely – gondolva a jövőre – új alkotmány kidolgozását ajánlja a két állam összeolvadásának esetére. A jelek azt mutatják, hogy az NDK lakosainak többsége is e második megoldást tartaná kívánatosnak.
A beavatottak szerint a legkeményebb kérdésnek a leendő Németország katonai szempontból való elhelyezkedése ígérkezik. Ez lesz az egyesülés külső aspektusaival foglalkozó négy győztes hatalom tárgyalásainak legkényesebb témája. Az előzetes tárgyalások már a jövő héten, azaz még a keletnémet választások előtt megkezdődnek. De kezdődhetnek is: a kártyák ki vannak terítve. Bush és Kohl washingtoni megbeszélésén eldöntötték: az egyesült Németországnak a NATO-hoz kell tartoznia, legföljebb az a kérdés, hogy a NATO-alakulatok lépjenek-e, vagy sem, s ha nem lépnek, meddig ne lépjenek az NDK földjére. Gorbacsov és Modrow e heti megbeszélésén viszont újfent leszögezték: elképzelhetetlennek tartják, hogy az NDK az Észak-atlanti Szerződés része legyen. Ezt Modrow megismételte az NDK törvényhozói előtt, kiegészítve a közléssel, hogy a moszkvai megbeszéléseken nem tartották célravezetőnek a túlzott sietséget az egyesülés terén, inkább a szakaszos, átgondolt közeledés hívei.
Sokan hívei a szakaszos, átgondolt közeledésnek a pénzügyek területén is. Pöhl, a Bundesbank vezetője ismét elítélte az átgondolatlan, kapkodó elképzeléseket a nyugatnémet márka Kelet-Németországban való bevezetésével kapcsolatban. Ez a véleménye a londoni The Economistnak is, amely különösen attól óv, hogy választási szempontoktól vezéreltetve, egy az egyhez alapon állapítsák meg az átváltási árat. A szabadpiacon 6-7 keletnémet márkát adnak egy nyugati márkáért, és ez tükrözi igazán a két országban érvényes reáljövedelem közötti különbséget. Ha az „egy az egyhez” paritás mellett döntenek, a Bundesbanknak 200 milliárd márkát kell pótlólagosan kibocsátania, hogy felszívja a nemkívánatos keleti márkamennyiséget. E többletkibocsátás nem lenne inflatorikus hatású, ha azonos értékű többlettermék támasztaná alá. De bármit jelentenek is az NDK iparának kibocsátásáról, nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Az még sok időbe telik, amíg az emberek inkább vásárolnak önszántukból Trabantot, mint Volkswagent. De amíg ez nem lesz, az extra márka extra vásárlóerőt jelent, ami fölhajtja az árakat.
Az árak felszökését mérsékelné vagy megállítaná, ha a keleti márka paritása mondjuk 6:1-hez lenne. Vagyis: az 1:1-hez alapon történő átváltás következménye: infláció vagy a kamatok fölemelése.
Nem az infláció az egyedüli veszély. Az 1:1-hez paritás miatt az egész NDK megsínylené a túlértékelt valuta okozta hátrányokat. Oly kevéssé vonzaná a beruházókat, mint a Mezzogiorno avagy Liverpool. Amellett ez a termelékenység által indokolt szint fölé hajtaná föl az NDK-munkások bérét. A következmény: nőne a munkanélküliség. Más szóval, éppen hogy nem, tartaná vissza az NSZK-ba költözőket, holott Kohl ezt szeretné. Nem maradna más hátra, csak az, hogy az ipart szubvenciókkal halmozzák el, keresztülhúzva a gazdasági reform törekvéseit. Persze a központi kormány folyósította szubvenciókkal, amelyek aligha lesznek népszerűek a bőségben élő, de a jó életet fenyegetve látó nyugatnémetek körében.
(Világgazdaság, 1990. március 8.)