Az Európai Közösség vezetői azért hívták össze a rendkívüli tanácskozást, hogy demonstrálják: a két német állam egyesülése nemcsak német belügy, Bonn pedig azért egyezett bele, mert úgy vélte, Dublin fórumot kínál az egyesüléssel kapcsolatos ellenérzések, aggályok leszerelésére.
De az április 28-ra összehívott csúcs mégsem csak német csúcs lesz. Dublinban szó lesz – részben az NDK-nak a tizenkettek közösségébe való felvételével összefüggésben – az EK és a közép- és kelet-európai országok viszonyának továbbfejlesztéséről, illetve – részben a német egyesülésre való visszahatásként – a nyugat-európai integráció folyamatának meggyorsításáról.
Kezdjük avval, ami a mi számunkra most a fontosabb: hazánk és régiónk kapcsolatával az Európai Közösséghez. Antall József a múlt héten kifejtette: „1992–1995 között elérhetjük a Közös Piacba való belépést.”
Úgy legyen. Egyelőre azonban más ajánlata van a brüsszeli bizottságnak. De az sem rossz ajánlat. Új, átfogóbb, „méretre szabott” társulási egyezményeket ajánl fel, avval a feltétellel, hogy a közép- és kelet-európai országok kötelezik magukat „telivér” piaci gazdaság létrehozására, politikai reformokra. E szerződések az egyes országok haladása arányában nyújtanának kedvezményeket. A szerződések más tekintetben is aszimmetrikusak: az EK hajlandó több kereskedelmi engedményt adni, mint kapni, s esetleg hajlandó arra is, hogy a partnert – amellyel rendszeres politikai konzultációt kíván folytatni – pénzügyi támogatásban részesítse.
Számunkra ez nagyon fontos. A kontinens jövője szempontjából azonban fontosabb, hogy Mitterrand és Kohl fölkérte az ír kormányfőt (1990 első hat hónapjában Írország adja az EK soros elnökét), hogy a nyugat-európai gazdasági és valutaunió előkészítésével együtt – és avval párhuzamosan – készítsék elő a közösség politikai unióját.
Ez újdonság. Tartalmazza annak megerősítését, hogy 1993. január elsején életbe kell léptetni a monetáris unió első szakaszát. Ezzel többé-kevésbé eloszlatják a tizenkettek egyik fő aggályát, azt, hogy az egyesülés miatt az NSZK-nak már nem sürgős az integráció továbbfejlesztése, mert nincs elég pénze együtt a kettőre. Még meglepőbb, hogy a várt hátrálás helyett szélesebb – a politikai integráció kezdetét is felölelő – fronton kívánnak előretörni. De a legfőbb érdekesség az, hogy ezek a NATO-országok a biztonsági politikát is fölveszik az EK hatásköri listájára. Méghozzá épp most, amikor élénk tárgyalások folynak a NATO stratégiájának az új helyzethez igazításáról, szerepkörének újragondolásáról. Ami azt jelenti, hogy keresztülviszik az NATO „két lábra” állítását, európai lábának megizmosítását. Vagyis: az amerikai csapatok egy részének visszavonását, az NSZK-ban állomásozó amerikai csapatok egy részének Franciaországba való áttelepítését. Továbbá az önálló atomütőerővel rendelkező Franciaországnak – amelyet De Gaulle kiléptetett a NATO katonai szárnyából – a katonai szárnyba való visszaléptetését.
Mi húzódhat meg a külön arculatú európai biztonsági politikára vonatkozó elképzelés mögött? Erre nincs válasz, legföljebb a halkan és jótállási jegy melléklése nélkül megkockáztatott föltevés, hogy ez valamiképp összefügg avval, hogy az új helyzetben megváltozott a szuperhatalmi státus. Tavaly, tavalyelőtt még arról szóltak a Foreign Affairs, a vezető amerikai külpolitikai folyóirat cikkei, hogy Kelet-Európa átalakul, ami nagyszerű, de ne feledjük, az első és legfontosabb szempont a szuperhatalmak együttműködésére épülő stabilitás megőrzése. De a Kelet-Európából való szovjet kivonulást, a hidegháború megszűnését, a vákuum betöltésére is egyesülő Németország, majd a szovjet hatalomnak az „átalakulási menetrendet” kérdésessé tevő sokoldalú válsága követte.
E válságnak vagy gyöngeségnek a legmutatósabb jele volt, hogy a szovjetek az ellenszolgáltatás minden igénye nélkül beletörődtek a két német állam egyesülésébe, annak ellenére, hogy az angolok és a franciák ellenállásra biztatták. Igaz, számba vehették, hogy egyszer minden vasból ócskavas lesz, s Thatcher ellenfelei, pártkülönbség nélkül, a kontinenshez való felzárkózás hívei, meg azt is, hogy a franciák gazdasága túlságosan összefonódott már a németekével ahhoz, hogy a szakítással való kacérkodás szakításba nőhessen át. Továbbá gondolhattak arra is, hogy a németek egyesülését pártoló amerikaiak tovább akarják velük járni a „dinoszauruszok táncát”, és – mint a litvániai események fogadtatása jelzi – ezután is velük akarják járni. Ez, másként szólva, azt jelenti, hogy erősíteni akarják a szovjet vezetést, a Szovjetuniót, amíg csak lehet, a stabilitás pillérének akarják tudni.
(Beszélő, 1990. április 28.)