Pénteken, május 18-án aláírták Bonnban a német államszerződést, amely a két német állam gazdasági, pénzügyi, szociális uniójának megteremtéséről intézkedik. Azaz: az egyesülés első fázisáról. Mégsem jogtalanul nevezik államszerződésnek; az aláírással, pontosabban a nyugatnémet márka felségterületének az Oderáig való kiterjesztésével – ennek időpontja június 2. – a mindennapi életben megvalósul az egyesülés.
A történelmi pillanat számos jelenlévő – kivált a főszereplő, Kohl kancellár – képzeletében összemoshatta a bonni épületet a Versailles-i kastély dísztermével. A pompázatos csarnokkal, ahol Bismarck egykoron kikiáltatta az egységes Németországot, német császárrá koronáztatta a porosz királyt. De a két eseményt nemcsak idő és tér választja el egymástól: Bismarck a német egységet egy győztes háború végén, annak betetőzéseként hirdette meg; Kohl két elvesztett választás után.
Az államszerződés aláírása előtti vasárnapon két tartományi választást tartottak. Választottak Észak-Rajna-Vesztfáliában, ahol a szociáldemokraták megőrizték abszolút többségüket. És választottak Alsó-Szászországban, ahol megbukott a CDU–FDP-koalíció, a kereszténydemokrata Ernst Albreht helyett a szociáldemokrata Gerhard Schröder lesz a miniszterelnök. Ezzel azonban nemcsak a hannoveri helyzet változott, a bonni is. A Bundesratban, a tartományok küldötteiből álló tanácsban többségbe került az SPD; ha akarja, lassíthatja a kormány terveinek megvalósítását. Ez baj, de nem ez az igazi baj. Az az igazi baj, hogy kiderült: a CDU kelet-németországi sikerei nem hatottak vissza a nyugatnémet helyzetre. Továbbra is érvényes az eddigi irányzat a kereszténydemokraták visszaszorulnak, a szociáldemokraták előretörnek.
A Frankfurter Allgemeine Zeitung, elemezve a két választást, kifejti: „A múlt évben, az NDK-beli fordulat előtt, szinte mindenki biztosra vette volna az SPD kettős győzelmét. De az NDK demokratikus forradalma égből hullott ajándéknak látszott az NSZK kormánya és a kormány mögött álló pártok számára, mert a kormány síkraszállt a gyors egyesülésért, az SPD azonban eleinte nemigen tudta, mi legyen a véleménye. De az SPD kiegyenlítette a kormányzó pártok hangulati előnyét, midőn megkérdezte: hát a költségeket ki fogja fizetni? A választás előtti körkérdések nyomán kiderült, hogy Alsó-Szászországban a környezetvédelem, a munkaerőpiac, a lakáshiány az uralkodó téma. Észak-Rajna-Vesztfáliában ugyanezek a kérdések voltak előtérben, csak más sorrendben. A munkaerő-piaci helyzet foglalta el az első helyet, utána jött a környezetvédelem. Márpedig tudjuk, hogy a választók többsége a szociáldemokratákat tartja kompetensebbnek a munka- és a lakáspiaci nehézségek megszüntetésére. A gazdasági erő növelése (amit inkább várnak az uniópártoktól) és az invesztíciók, munkaalkalmak szaporítása közötti összefüggést sok választó figyelmen kívül hagyja.”
Lehet, hogy az általános választáson másféle meggondolások érvényesülnek – fejeződik be az elemzés. „De csak a vak nem látja, hogy pillanatnyilag a szociáldemokraták számára kedvezőbbek az előjelek.”
La Fontaine-nek, a szociáldemokraták kancellárjelöltjének valószínűleg jobb kilátása van rá, hogy az 1990. december 2-ra kitűzött nyugatnémet választásból győztesként kerüljön ki, mint a bársonyszék jelenlegi birtokosának. Mi a teendő? – egy összeadási művelet, monda Lambsdorff gróf, az FDP elnöke. A valószínűleg rossz nyugat-németországi eredményhez hozzá kell adni a valószínűleg jó kelet-németországi eredményt. Akkor Kohl lehet az első össznémet kancellár, akkor kormányon maradhat a konzervatív-liberális koalíció. Ez jó ötletnek látszott, s nyomban megindultak az előkészületek a nyugatnémet általános választások helyett tartandó össznémet választások feltételeinek megteremtésére.
A feltételek megteremtése azonban nem könnyű. Az NDK-ban december 2-án a visszaállított keletnémet tartományok parlamentjeit akarják megválasztani, s ezt nem lehet megkerülni, hiszen nem az NDK fog csatlakozni az NSZK-hoz, hanem – külön-külön – az NDK tartományai fogják kérni felvételüket a szövetségi köztársaságba. Nem lehet megkerülni a szociáldemokratákat sem, például azért sem, mert a választási program átalakításához kétharmados többségre van szükség. Vogel (a szociáldemokraták vezetője), akit a kancellár hónapokon át nem informált, de akivel most rövid idő alatt kétszer is találkozott, pártjának választási sikerei után úgy beszél, mintha Kohl egyik tanácsadója lenne. „Németpolitikáját úgy kell kialakítania, hogy az emberek követni tudják, és hogy mi is felelősséget vállalhassunk érte. Ezentúl nemcsak informálnia kell. A jóváhagyást is el kell nyernie.” Vogel más, lassúbb menetrendet állít össze az össznémet vonat számára. A gazdasági, pénzügyi, szociális unió után szerinte kezdődjék az NDK csatlakozásának feltételeiről folyó nyugodt vita, a „külső feltételek” tisztázása, azután népszavazás mindkét német államban, és csak azután jöjjenek az össznémet választások.
Meglehetősen nyilvánvaló, hogy a menetrendnek – akár a Kohlét, akár a Vogelét fogadják el – az lesz a legfontosabb állomása, ahol a „külső feltételek”-tábla fogadja az utazót. Ez az állomás: csomópont. Itt a legkülönbözőbb irányból érkező szerelvények keresztezhetik egymás útját. Itt sülhet ki például, hogy a sok szempontból kedvező alsó-szászországi választás Litvánia szempontjából igencsak kedvezőtlen. Ez a választás ugyanis nemcsak Vogelt, de Gorbacsovot is „lövőhelyzetbe” hozta. Persze kérdés, hogy ki tudja-e, s ha tudja, miképp akarja kihasználni a helyzetet. De a tény, tény. Akárcsak Vogel, ő is odamondhatja: „Ezentúl nemcsak informálnia kell; el kell nyerni a jóváhagyást is!”
A jóváhagyást. De mihez? Az egész, az egységes Németország NATO-tagságához. Ez a Moszkva irányában folytatott nyugatnémet és amerikai politika közös motivációja, ami abból indul ki, hogy az Egyesült Államok tovább szeretne haladni azon az úton, amelyre Reagan és Gorbacsov lépett Raykjavíkban, amelyet megerősítettek Gorbacsov és Bush máltai megbeszélésén. Tovább szeretne haladni, de fölkészül a másik, a nemszeretem lehetőségre: Gorbacsov politikájának zátonyra futására is. Ezért azt kívánja, hogy mielőbb egy erős és egységes Németország álljon az oldalán. E Németország élén pedig álljon ezentúl is a Kohl–Genscher-duó, mert a szociáldemokraták kevésbé megbízható barátai az Egyesült Államoknak. Hajlanak a semlegességre. Sőt, a washingtoni rémálmokban még az is kísért, hogy a szovjetek – vagy az oroszok – karjába vetik magukat.
Bush egyik legutóbbi beszédében leszögezte, hogy az Egyesült Államok európai hatalom, a szónak mind politikai, mind katonai, mind gazdasági értelmében. „Egy évvel ezelőtt ez még magától értetődő volt” – jegyzi meg a Newsweek –, „a NATO fő pilléreként az Egyesült Államok jelentette a fő gátat a Nyugat-Európával kapcsolatos szovjet ambíciókkal szemben.” Jelenleg Amerikának legalább akkora szüksége van Európára, mint Európának Amerikára. Három éven belül teljessé lesz Nyugat-Európa gazdasági integrációja, az Egyesült Államok nem kockáztathatja meg, hogy elveszíti a kontinentális piacot. És fennforog a veszély, hogy a Gorbacsov kezdeményezte reményt keltő változások a visszájára fordulnak, ami megkívánja a szövetség erősítését… Túl azon, hogy Németországot benn akarja tartani a karámban, Bush garantálni akarja a NATO túlélését, politikai szerepének bővítése révén. De a nyugati szövetségnek konkurenciája támad a 35 tagú Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet képében, ami idáig főként olyan nem biztonsági problémákkal foglalkozott, amilyen az emberi jogok ügye. De Moszkva most azt kívánná, hogy bővítsék ki a Helsinki II-nek is mondott testület hatáskörét; létrehozva egy új európai biztonsági rendszert, ami fölváltja mind a NATO-t, mind a jóformán teljesen megbénult Varsói Szerződést. Egyes nyugati szövetségesek, például Franciaország, irritálják Busht, mert támogatják ezt a törekvést.”
Szovjet részről fölmerült a gondolat: legyen a német egység nyitánya egy régi mulasztás bepótlása. Kössék meg a békét a németekkel, amit annak idején elfelejtettek megkötni. Ez talpra ugrasztottá Kohlt (szerinte a háború után 45 évvel nem lehet győztesekről és legyőzöttről beszélni), aki Washingtonba sietett Bushhoz. A két politikus elhatározta: alkut kínál Gorbacsovnak. Jelentős nyugati gazdasági segítséget ajánlanak fel annak fejében, hogy beleegyezik az egységes Németország NATO-tagságába – azaz utólag megvonja, részben vagy egészben a szovjet polgároktól azt a tudatot, hogy megnyerték a második világháborút –, ezzel szemben hozzájárulnak a szovjet gazdasági helyzet javulásához és ilyenformán Gorbacsov pozíciójának erősödéséhez.
(Beszélő, 1990. május 26.)