Sajtó és közvélemény erkölcsi felháborodással és a szenzációnak kijáró izgalommal fogadta a „Carlos-ügy” leleplezéseit, majd újabb és újabb kiszivárgott részleteit.
Ha most eltekintünk az ügyhöz mintegy természetesen kapcsolódó manipulatív elemektől (amelyekkel sajtó és kormányzat egyaránt szívesen él a mai nehéz, áremeléses időkben), sokkal inkább a reagálások naiv és apolitikus volta megdöbbentő, mint maga az ügy.
A csodálkozásnak és felháborodásnak ez a moraja ugyanis arra vall, hogy közvéleményünkben még mindig sok illúzió él a Kádár-rendszerrel s annak mibenlétével kapcsolatban.
Voltaképpen mit képzeltek annakidején a mai csodálkozók: hol élnek? Persze, a „béketábor” legvidámabb, legbékésebb, sőt, aránylag legcivilizáltabb barakkjában. De ez a barakk azért mégiscsak a lágerben volt, ahhoz tartozott, s ha a hatvanas évektől a korbács használatával szemben előtérbe került is a mézesmadzag szerepe, azért időről időre mégiscsak adódott az élet csaknem minden területén egy-egy olyan eset – mint pl. Péter György vagy Elbert János rejtélyes halála –, amely dermesztő bepillantást engedett a mosolydiplomácia és a büszkén fitogtatott jogállamiság díszletei mögé. Ilyenkor még „János király” legelérzékenyültebb értelmiségi és középosztálybeli tisztelői is megrezzentek egy pillanatra, hogy aztán megint gyorsan elfelejtsék, hol is élnek, miféle hatalommal van dolguk idehaza s a Kínától Kubáig terjedő nemzetközi blokkban. Abban a világban tehát, ahol minden ideológiai veszekedés, nemzeti és politikai konfliktus ellenére, mégiscsak a KGB és az általa irányított vagy befolyásolt többi hasonló „szerv” jelentette az igazi kötőanyagot.
Ha Carlosék magyarországi tartózkodásának és kapcsolatainak van nemzetközi politikai jelentősége, az éppen nem abban áll, hogy az 1956 utáni tömeggyilkosságait itthon és a világban túlontúl gyorsan és sikeresen feledtetni tudó magyar rezsim „odáig süllyedt”, hogy efféle hírhedt nemzetközi bűnözőknek nyújtott menedéket, netán kiképző terepet, s ki tudja, mit még. Hanem abban, hogy e kapcsolat, bár csak közvetett, de annál kétségtelenebb bizonyítéka a KGB és a nemzetközi terrorizmus szoros és folyamatos együttműködésének, amelyet eddig legfeljebb „tudni” lehetett, dokumentálni nem. Kádár vagy Benkei ugyanis soha nem mert volna szóba állni a terroristákkal szovjet, azaz KGB-engedély vagy felszólítás nélkül.
Ezért is nevetséges most az a többször hallott „magyarázat”, hogy a terroristák bebocsátásával a magyar vezetés csupán az ország békéjét kívánta megvásárolni. Ugyan. Abban a térségben, amelynek minden országa fegyverrel vagy más módon támogatta a terroristákat, fel sem merülhetett terrorakciók elkövetése.
Van azonban a mostani Carlos-ügynek egy másik oldala is. Itt nem csupán és nem is elsősorban Kádár, az ő csapata és a KGB kompromittálódott. (Tőlük tájékozott és tisztán látó ember nem is igen várt egyebet.) Valójában sokkal inkább kompromittálódott most Carlos, a Baader–Meinhof-csoport s az egész hírhedett Vörös Hadsereg Frakció, amely nem győzte fennen hirdetni, s a mögötte álló újbaloldalt azzal hitegetni, hogy szemben áll az elfajult, bürokratikus államszocializmussal, s a független, büszke és meg nem alkuvó forradalmiságot képviseli.
Eszembe jut sok egykori vitám régi ellenzéki barátommal, aki egyszerre táplált kérlelhetetlen haragot Kádár és garnitúrája iránt, s gyógyíthatatlan rokonszenvét ezek díszvendégei, a KGB védencei és kitartottjai, a terroristák irányában. Hiszen ha tudta volna, hogy az általa morálisan – ha politikailag nem is – oly nagyra becsült Ulrike Meinhoffal akár találkozhatott volna belvárosi vagy margitszigeti sétáin!
Amikor a Kádárhoz intézett, állítólag Carlostól származó köszönőlevelet hallottam idézni, bevallom, felháborodás helyett némi kajánsággal elmosolyodtam, s rögtön őrá, barátomra gondoltam. Megint egyszer úgy éreztem, „minden klappol”, rend van (legalábbis egy vonatkozásban). Egy mítosznak megint vége. Legfőbb ideje volt.
- Hátsó oldal [5]