Július 18-án érkezett a hír a Kuznyecki-medencéből, hogy a területi párttitkár – két héttel a cenzúrát eltörlő új szovjet sajtótörvény kihirdetése után – betiltotta a kuznyecki független munkásszövetség nagy hatású lapját, a „Nasa gazetá”-t, arra hivatkozva, hogy a lap élesen bírálja az SZKP politikáját, és lejáratja a helyi pártvezetést. Ezzel az intézkedéssel az egyik legfontosabb információs forrásától fosztják meg az alig két hónapja alakult, de máris kiterjedt hálózattal rendelkező Munkáskonföderációt, egyúttal újabb megtorló akciósorozattal „gazdagíthatják” a véres fordulatokban amúgy is bővelkedő „kis szovjet sztrájktörténetet”, melyet a független szovjet hírügynökségek anyagai és a „Russzkaja miszl” mellett egyebek közt épp a megszüntetésre ítélt „Nasa gazeta” alapján állítottunk össze.
Sztrájkok pedig nincsenek…
Az antikommunista munkásmozgalom története Oroszországban egyidős a kommunizmus történetével: a fönnmaradt dokumentumok tanúsága szerint moszkvai és pétervári független nyomdászszervezetek már 1917. október 30-án követelték a bolsevikoktól, hogy „haladéktalanul szüntessék be véres testvérgyilkossághoz vezető akcióikat”. A nyílt összecsapások csomópontja 1918 „forró nyara” volt, amikor az egész országon végigsöprő éhínség következtében kirobbantó tiltakozási hullám során a független munkásszervezetek aktivistái a szovjet kormány azonnali lemondását, a breszti béke eltörlését, a szabadkereskedelmet, a parasztokkal szembeni repressziók azonnali megszüntetését követelték. A csekisták azonnal letartóztatták az összes hangadót, a vörösgárdisták haladéktalanul tüzet nyitottak a tüntetőkre, a szervezkedések irányítóit pedig 1918 novemberében halálra ítélte a Forradalmi Törvényszék. A szovjet korszak szótárából ezzel évtizedekre kitörölték a sztrájk fogalmát, a hivatalos sajtóorgánumok legalábbis egészen a nyolcvanas évek végéig sulykolják hallgatásukkal: sztrájkok pedig a Szovjetunióban nincsenek. Ettől függetlenül persze a hatvanas évek legelején magasra csap a sztrájkhullám: 1962 júliusában véres megtorlással végződik a novocserkasszki megmozdulás, amelynek első jelei már ’59 őszétől érezhetőek a kazahsztáni, vlagyimiri, kujbisevi, dnyepropetrovszki munkásfelkelésekben. Jó másfél évtizedes halotti csönd után, 1976-ban alakult néhány tucatnyi munkanélküli kezdeményezésére egy független szakszervezet, de tagjai pillanatok alatt kényszergyógykezelésen találták magukat az erre a célra fenntartott elmegyógyintézetekben…
Vagy mégis?…
1989 januárjában a Kuznyeck- és Donyec-medencei bányászok megelégelték áldatlan lakás- és egészségügyi körülményeiket, a krónikus élelmiszerhiányt: nyílt levelet intéztek a bányaipari miniszterhez, aki azonban eleresztette a füle mellett ezt a kétségbeesett kiáltást. Ez váltotta ki az első tavaszi sztrájkokat, amelyekről azonban a tömegkommunikációs eszközök még mindig mélyen hallgattak, s az ígéretek is ígéretek maradtak. Ilyen előzmények után jött el július 10., amikor 300 bányász nem szállt le a bányába, ám a helyi elöljárók még mindig csak legyintettek, s már kezdték is bepecsételni a renitensek munkakönyvébe az „elbocsátva” pecsétet. Másnap azonban már Mezsdurecsenszk egyetlen bányájában sem vették fel a munkát. A 107 ezres város élete egyetlen óra alatt megbénult: a bányászok megszállták a pártszékház előtti teret, jelezve, hogy addig nem mozdulnak, míg valaki át nem veszi a 42 követelést tartalmazó listát. Estére már ott is volt a bányaipari miniszter, de homályos ígéreteivel már nem tudta leszerelni a sztrájkolókat. Reggelre a környék összes gyára leállt.
Dnyepropetrovszki sztrájkszervezők elmondták, hogy a sztrájk idején állandóan katonai helikopterek köröztek a bánya felett, belügyi páncélautók cirkáltak a városban, megerősített fegyveres alakulatok álltak készenlétben a helyi laktanyában, s a megfélemlítés e légkörében még azok is visszaléptek politikai követeléseik megfogalmazásától, akik egyébként eddig eljutottak volna. Ehelyett csak olyan szociális és gazdasági igényekkel álltak elő, mint az egységes szabadnap, pénzsegélyek, lakás- és munkakörülmények javítása stb. A politikai követelések leszerelése mellett a helyi párt- és állami irányítás legfőbb gondja az információáramlás megakadályozása volt, mindent megtettek azért, hogy a sztrájk híre ne terjedjen át további területekre, a sztrájkbizottságok ne működhessenek együtt. Mindennaposak voltak a provokációk: a helyi pártszervek igyekeztek saját „tégláikat” rögtön a kezdet kezdetén beépíteni a sztrájkbizottságokba. Mindennek ellenére 11 napon át tartott az egyik legnagyobb szovjet bányavidéken a 170 ezer bányász sztrájkja, s végül is elérték, hogy követeléseik listáját a legfelső szintű vezetés vizsgálja meg záros határidőn belül. Még ennél is jelentősebb az a tény, hogy a sztrájkokat ezentúl nem lehetett egyetlen utasítással nem létezőnek nyilvánítani.
A sztrájkbizottságok vezetői az 1980-as lengyelországi eseményekkel összevetve próbálták levonni a tanulságokat, s egyik legfontosabb következtetésük az volt, hogy míg Lengyelországban a demokratikus ellenzék értelmiségi rétege nagyon szorosan együttműködött a sztrájkolókkal, addig a kuznyecki bányászok gyakorlatilag teljesen egyedül voltak, s míg Lengyelországban a gdanski munkások egy teljes egészében korrumpálódott vezetéssel álltak szemben – elvégre Gierek mégiscsak Brezsnyev puszipajtása volt –, addig Gorbacsov ideig-óráig a peresztrojka bűvöletében tudta tartani a sztrájkolókat.
Vegyi bombák a föld alatt
A donyeci terület tíz városának bányáit nemcsak a szociális problémák tömege, hanem az ökológiai katasztrófa közvetlen veszélye is fenyegeti: egy rosszul telepített vegyi üzemből a bányapatakokba és víztározókba került mérgező anyagok (fenol, klórbenzolok, cianidok) egy kilométeres mélységben olyannyira tönkretették a természetes hidrológiai rendszert, hogy egyes szakértők szerint a hulladéktemető gyakorlatilag egy bármikor működésbe lépő bombához hasonlítható. Sajnos a néhány hónappal ezelőtt lezajlott súlyos bányalégrobbanás sem volt elég figyelmeztető jel: a kérdéses vegyi gyár ugyanis hadiüzem, s nem hajlandó afféle csip-csup problémákkal foglalkozni, mint a közvetlen balesetveszély elhárítása, netán kártérítés fizetése. A sérült bányászok nemrégiben éhségsztrájkot indítottak egy donyeci kórházban amiatt, hogy súlyos mérgezésüket nem üzemi balesetnek, sőt nem is vegyi anyag okozta mérgezésnek nyilvánították. Az egészségügyi miniszter szerint viszont egyszerűen reumásak, a kórházi személyzet pedig vodkamérgezésnek is inkább hajlandó tulajdonítani a tüneteket, csak hogy ne kelljen az üzemi balesetben szenvedetteknek kijáró juttatásokat kiutalniuk.
Káosz helyett anarchiát!
Egyre inkább világossá vált, hogy a sztrájkolók nem érhetik be szociális és ökológiai követelésekkel, sürgősen elő kell állniuk gazdasági és politikai programmal is. Tavaly szeptember–októberben az ország csaknem kéttucatnyi munkásklubja és munkásszövetsége, illetve a Donyec-medence sztrájkbizottságai megkezdték a független munkásmozgalmak kongresszusának és konföderációjának szervezését. A hatalom „megkülönböztetett figyelmét” azonban nemcsak a frissiben közzétett önigazgatási program keltette fel, hanem sokkal inkább az, hogy a szervezőbizottság éles hangon támadta „A Szovjet Baltikum helyzetéről” hozott párthatározatot, s a független szervezetek közül elsőként hangsúlyozták, hogy sem az SZKP-nak, sem más pártnak nincs joga ahhoz, hogy egy nemzet önrendelkezési jogát csorbítsa. Ez volt a független munkásmozgalom első nyílt politikai állásfoglalása.
A munkásbizottságok egy része szoros kapcsolatban áll az anarcho-szindikalistákkal, amely a független szakszervezeti mozgalmon belül a legszervezettebb, ugyanakkor az elméletileg leginkább megalapozott irányzatot képviseli. Folyóiratuk, az Obscsina, az alternatív társadalmi mozgalmak egyik legkritikusabb lapja, a szindikalkizmust mint a munkásönigazgatás ideológiáját mindenféle függőséget teremtő hatalommal szemben hirdeti meg: a kommunista párt, az állami, a militáris hatalmakkal éppúgy szemben áll, mint a technokrácia vagy épp a tőke hatalmával, egyedül csak a kollektív tulajdonformák létjogosultságát ismeri el. A gazdag orosz anarchista hagyományokra támaszkodó, két éve fönnálló anarcho-szindikalista konföderáció egyébként igen kiterjedt szervezetekkel rendelkezik, ma már 10 nagyobb városban van szamizdat lapjuk, az idézetten kívül a jóval radikálisabb pétervári „Fekete zászló”, az anarcho-kommunisták lapja, a gorbacsovi liberalizálás helyett az osztályharc kiéleződésével a viszonyok konfrontálódását tartja kívánatosnak.
Fej vagy írás?
A munkásbizottságok másik része radikális reformközgazdászok nézeteiben talált elméleti támpontra. Vaszilij Szeljunyin, a népszerű közgazdász-publicista például (akinek nagy vitát kavaró tanulmánya magyarul is olvasható „Gyökerek” címmel az Európa Kiadó Mérleg sorozatában) a tél elején, a második nagy sztrájkhullám előestéjén azt hangoztatta, hogy a Donyec–Kuznyeck-medencei sztrájkmozgalom csak akkor érhet el valóban tartós eredményeket, ha a sztrájkbizottságokból kialakuló munkásbizottságok egy valódi alternatív hatalmi struktúra alapelemeivé válnak. A párt- és hivatalos szakszervezeti apparátus ugyanis olyannyira elvesztette az emberek bizalmat, hogy teljesen képtelen a legitim helyi hatalom szerepét betölteni. A kormányzatnak azonban ez a legkevésbé sem áll érdekében, ezért sürgősen megkezdték a mozgalom „lefejezését”: Scsadov bányaügyi miniszter fizetésmegvonással és elbocsátásokkal akarta sújtani a munkásbizottságok vezetőit, de saját bürokratikus intézkedéseinek csapdájába esett: az egykori sztrájkbizottságok területi munkásszövetséggé alakultak, így sikerült kijátszaniuk a sztrájktörvényt.
A szervezettség e szintjén azonban már egyre kevésbé volt elegendő a spontán kezdeményezés: gazdasági-politikai programjuk artikulálásában egy idő után nélkülözhetetlenné vált bizonyos professzionalizmus. Az általános értelmiségellenes légkörben külön figyelemre méltó tény, hogy az anarcho-szindikalistákon és reformközgazdászokon kívül még két kifejezetten értelmiségi indíttatású szervezettel is egyre szorosabbá vált a kapcsolatuk: a Demokratikus Szövetséggel és az Állampolgári Kezdeményezés nevű – nagy tekintélyű történészek, irodalmárok, közgazdászok vezette –politikai szerveződéssel. Nagyon sokat várnak a Borisz Jelcinnel megkezdett párbeszédtől is, aki maga is egyre több jelét adja annak, hogy szívesen kovácsolna politikai tőkét a sztrájkolóknak nyújtott támogatásból.
Éljenek a milliomosok!
A munkásbizottságok ideológusai tehát főként olyan konstruktív hatalmi tényezőt látnak a független munkásmozgalomban, mely egyrészt a tekintélyét vesztett pártbürokrácia alternatív hatalomgyakorló szerve lehet, másrészt pedig a jelenleg hatalmas csődtömeget képviselő szénbányászat – s a kapcsolódó ágazatok – szerkezetátalakítását is elindíthatja. E struktúraátalakítási programok kidolgozása már a múlt év őszén megindult, egyebek közt Tyihonov akadémikus (reformközgazdász, radikális parlamenti képviselő, a szövetkezeti szövetség elnöke) irányításával. Tyihonov a Komi Autonóm Köztársasághoz tartozó sztrájkközpontban, Vorkutában szeretné kialakítani a „szabad vállalkozások” területét, mivel a helyi vezetés részéről itt ütközött legkisebb ellenállásba: helyi forrásokból, nyugati beruházás és központi költségvetési dotáció nélkül akarja talpra állítani és nyereségessé tenni a szénbányászatot. Összefogott a – hivatalos adatok szerint – leggazdagabb szovjet sztárvállalkozóval, a legendás hírű Artyom Taraszovval, aki szövetkezeti bank- és saját értékesítési hálózat révén, a dolgozók saját hasznára kívánja értékesíteni a terven felül megtermelt szénmennyiség húsz százalékát. Ezzel az – Izvesztyijában közzétett – különös szerződéssel egy csapásra a támadások kereszttüzébe került: kormánykörök azzal vádolták, hogy a sztrájkolókkal kialakult konfliktuson akar még jobban meggazdagodni, mások azzal, hogy a kormány beépített embere, aki efféle ígéretekkel akarja leszerelni a sztrájkolókat.
Kié a paradicsom?
A Lityeraturnaja Gazeta múlt heti száma szokatlanul türelmetlen hangú cikket közölt az elmúlt napok bányászsztrájkjairól, melyeket mint említettük, az első nagy sztrájk egyéves évfordulója alkalmából hirdettek meg. „Tönkretesznek bennünket ezek a jubileumok” – kezdi beszámolóját, s cikkében végig hallatlan demagógiával értelmezi (félre) a bányászok követeléseit: mintha a bányászok célja pusztán csak az lenne a gazdasági önállóság és önálló kereskedelmi jog követelésével, hogy még feljebb srófolják az állami dotáció mennyiségét. „Dotációra vár a mezőgazdaság, a művelődés. Mit akarnak hát a bányászok?” – háborog a szerző. Örüljenek, hogy a munkanélküliség se őket érte el legelőször. De kap a szemrehányásokból a kormány is. Persze a legfőbb irányítókkal nem az a fő baja, hogy becsapták a bányászokat, amikor nem teljesítették ígéretüket, hanem az, hogy hiszékenyek voltak: tudhatták volna, hogy a bányászok nem érik be az elért engedményekkel. „Tegnap még csak gazdasági okokból sztrájkoltak, és szappant követeltek. Ma már politikai akciót tartanak, és a kormány lemondását követelik. És holnap mi lesz? Mit akarnak?” Ezek szerint az új bűnbak a donyeci bányász? Aki miatt zátonyra fut a jó kis szabályozott piacgazdaság? Aki miatt semmit nem lehet tervezni, szabályozni, mert nap mint nap új követeléssel áll elő? Nem új ez a hang a központi sajtóban, gyakorlatilag a sztrájk kezdete óta manipulatív tájékoztatás folyik, melynek alig leplezett célja az, hogy a közvéleményt a sztrájkoló bányászok ellen fordítsák. Mindaddig, amíg a sztrájkolók valóban csak gazdasági és szociális követeléseket fogalmaztak meg, a központi sajtó tele volt olyan olvasói levelekkel, melyek szerint állítólag a donyeci és kuznyecki szénbányászok kapják az összes húst, tejet, zöldséget, az ország más vidékein miattuk éheznek, míg a sztrájkolók úgy élnek, mint a paradicsomban. Igen, valóban kaptak némi többlet-élelmiszert a sztrájk után – írja egy másik olvasó –, disznóhús gyanánt zsírszalonnát, kilónként négy rubelért, de hogy ehhez paradicsom is járna, erről álmodni sem mernek. Fejenként 50 gramm teát utaltak ki egy hónapra – ennél még a börtönfejadag is nagyobb –, s ráadásként két doboz sűrített tejet és egy kis doboz húskonzervet. Kár, hogy ennek az olvasói levélnek csak egy jelentéktelen példányszámú független hetilap adott helyet. Mindenesetre maguk a bányászok is belátták, hogy ezek a követelések csak arra jók, hogy ezekre hivatkozva a kormány végleg megossza a dolgozókat. Ezért a májusban megalakított Munkáskonföderáció alapokmányában már abból indultak ki, hogy teljesen értelmetlen minden szociális és gazdasági követelés mindaddig, míg össze nem roppan a meglévő totalitárius-bürokratikus rendszer. A független munkásszervezetek tehát többé nem érik be a könyöradományként juttatott konzervekkel: végre igazi paradicsomot is akarnak.
- Külföld [6]