A „Pacem in utero” Egyesület nevében dr. Jobbágyi Gábor – az egyesület elnöke, a miskolci jogi kar docense – azzal az indítvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz, hogy állapítsa meg a művi terhesség megszakításáról szóló 76/1988./XI. 30./MT rendelet és a 15/1988./XII. 15./ SZEM rendelet alkotmányellenességét, és semmisítse meg őket. Az Alkotmánybíróság még nem döntött az ügyben. Lévén azonban Jobbágyi doktor a magzatvédő mozgalom jogi tanácsadója, a beadványában szereplő érvek lépten-nyomon felbukkannak a magzatvédő orvosok, moralisták, teológusok egyre gyakoribb megnyilvánulásaiban is. Terjedelmi okokból Jobbágyi doktor érvelésének egyetlen, bár igen fontos eleméről kértük ki dr. Bodnár Zoltán véleményét, aki az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának docense.
Jobbágyi doktor beadványának lényegét a Polgári Törvénykönyvre vonatkozó fejtegetések jelentik, hiszen itt próbálja meg a tételes jogi szabályokból kiolvasni a méhmagzat jogalanyiságát. A 9.-ra hivatkozik, mely szerint a jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától illeti meg.
A jogképesség kérdésében a Ptk. további rendelkezést nem tartalmaz. A jogtudomány általánosan elfogadott vélekedése, a törvényjavaslat indokolása, illetve a törvény kommentárja szerint azoknak az embert megillető jogoknak a vonatkozásában, amelyek megszületése előtt keletkeztek, úgynevezett függő jogi helyzet jön létre. A törvényjavaslat indokolása szerint e függő jogi helyzet „véglegessé azáltal válik, hogy létrejön a jogalany, vagy létrejötte meghiúsul. Ha létrejön, a jogok keletkezésük időpontjától illetik meg őt.” Az indokolásból világosan kitűnik, hogy a jogalkotó a méhmagzatot nem tekinti jogalanynak, jogok és kötelezettségek alanyának, embernek – azzá csak élveszületéssel válik.
Az, amit a jogtudomány a méhmagzat feltételes jogképességének nevez, nem más, mint jogi fikció. Jogképességük csak jogalanyoknak lehet, ám a méhmagzat nem az, ezt a valótlan tényt – ti. a magzat jogalanyiságát – mégis valósnak fogjuk fel, azaz fikcióval élünk, úgy teszünk, mintha a magzat jogalany volna.
A jogképesség személyhez tapad, és a születés előtt nem beszélhetünk – jogi értelemben sem – személyről. A feltételes jogképesség fikciójának alkalmazásával a magzat még nem válik személlyé. A magzatnak nincs személyisége, magatartása, nem lehet semmilyen társadalmi viszony, jogviszony alanya. A magzatot nem lehet semmire sem kötelezni.
Mivel a méhmagzat nem jogalany, nincsenek jogai, nincsenek érdekei. A Ptk. miniszteri indokolása egyértelműen leszögezi, hogy „a jogképesség az olyan jogok vonatkozásában is az embert (és nem a méhmagzatot) illeti meg, amelyek még születése előtt keletkeztek”. (Kiemelés tőlem – B. Z.) Az ilyen jogok realizálásának feltétele a méhmagzat élve születése, azonban a törvény semminemű olyan rendelkezést nem tartalmaz, amely a méhmagzat megszületésének, azaz a jogalany létrejöttének „meghiúsítását” tiltaná. Ha az élve születés feltétele – bármely okból – meghiúsul, a jogalany nem jön létre, a függő jogi helyzet megszűnik, s az érintett jogokat a jog úgy kezeli, mintha a függő jogi helyzet létre sem jött volna.
Jobbágyi doktor azt állítja, hogy itt alkalmazni kellene a feltételre vonatkozó jogszabályokat, melyek szerint amíg a feltétel függőben van, egyik fél sem tehet semmit, ami a feltétel bekövetkezése, illetve meghiúsulása esetére a másik fél jogát csorbítja vagy meghiúsítja. A feltétel szabályaira való hivatkozás más munkájából is ismert már, de ott sem tudta értelmes okát adni annak, hogy hogyan kerülnek a polgári jogi szerződés szabályai a jogképességhez, miféle polgári jogi szerződés van a terhes nő és magzata között, amelyben a feltételre vonatkozó szabály alkalmazható lenne, s amelyben a terhes nő éppúgy szerződő félként szerepel, mint az úgymond „fogamzásának pillanatától kezdve jogképes méhmagzat”, akár egy tegyük fel 25 órája megtermékenyített petesejt, hiszen az is éppen annyira „jogalany” lehetne, mint a 30 hetes magzat.
A szerző időnként arra hivatkozik, hogy a feltétel szabályait analógia útján lehet alkalmazni ebben az esetben, ám arról úgy tűnik megfeledkezik, hogy törvényi analógiának – az általános jogelvek szerint – joghézag esetén van helye, azaz akkor, ha nincs megfelelő közvetlen szabály. Ilyen joghézagot azonban ebben a kérdésben nehéz lenne találni.
Jobbágyi doktor konstrukciója nemcsak abszurd, de minden jogi alapot is nélkülöz. Következetes alkalmazása beláthatatlan következményekkel járna. Egyebek között fölöttébb nehéz lenne megválaszolni azt a kérdést, hogy amennyiben a terhesség a terhes nő életét veszélyezteti, melyik jogalanyt, embert, személyt tartsuk fontosabbnak, s melyik életét kell megmenteni: a terhes nőét avagy a magzatét. S miféle erkölcsi vagy jogi megfontolásból tehetnénk különbséget két teljességgel egyenértékű személy között?
A fentiekből következően egyértelmű, hogy téves és a polgári törvénykönyv rendelkezéseivel is ellentétes Jobbágyi doktornak az a kitétele, mely szerint „hatályos jogunk szerint a magzat fogamzásától kezdve lehet törvényes és végrendeleti örökös”.
Ilyen kijelentést a magyar jogrendszer eddigi történetében egyetlen jogszabály sem tartalmazott. Csak az élve megszületett ember lehet örökös, még abban az esetben is, ha olyan örökhagyó után örököl, aki az ő fogamzását követően, de megszületését megelőzően hunyt el.
Hasonlóképpen alapjaiban hibás annak a kérdésnek még a felvetése is – a hatályos jogra hivatkozva –, hogy „ha a magzatnak vagyoni jogai lehetnek, megilleti-e a testi épség, egészség védelme, a születés joga?”. Jobbágyi véleménye szerint igen. A Polgári Törvénykönyv szerint azonban nem, mert a méhmagzatnak vagyoni jogai sincsenek. Az említett jogok a magánszemélyeket illetik meg. Egyáltalán, személyhez fűződő joga csak élő embernek lehet.
Jobbágyi doktor úgy véli, hogy az abortuszrendeletek ellentétesek az alkotmány több rendelkezésével:
– minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. (54. § /1/ bekezdés);
– az anyáknak a gyermek születése előtt és után külön rendelkezések szerint támogatást és védelmet kell nyújtani. (66. § /2/ bekezdés);
– minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi-szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges. (67. § /1/ bekezdés);
– a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészségre. (70/D. § /1/ bekezdés);
Az e szabályokra való hivatkozás azonban csak akkor lenne helyénvaló, ha igaznak bizonyulna okfejtése, mely szerint a méhmagzat személy, jogképes, jogalany, azaz a méhmagzat egyenlő a már megszületett élő emberrel, s e kettő között nincs különbség. Ez azonban nem áll. Az alkotmány hivatkozott szabályai az emberről, az anyáról, a gyermekről szólnak, és nem a méhmagzatról.
Természetesen elképzelhető egy olyan jogi szabályozás is, amelyben a méhmagzat jogalanynak minősül, személynek, embernek. Ilyen törekvéssel számos országban találkozhatunk, ám az sem véletlen, hogy soha sehol nem alkottak még olyan törvényt, amely úgy rendelkezett volna, hogy a méhmagzatot is megilletik mindazok a jogok és terhelik mindazok a kötelezettségek, amelyek az élve megszületett embert. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a méhmagzatot valamiféle tárgynak tekintenénk, amelynek semmiféle védelemben nem lehet része. Éppen ellenkezőleg: különösen fontos – többek között az embriológiai kutatások szempontjából is –, hogy mielőbb törvényi szinten meghatározzák a méhmagzat speciális jogi státusát, jogi védettségének kereteit.
Annál is inkább, mert az emberi társadalomnak vannak olyan erkölcsi értékei, amelyek az emberi szaporodással, a méhmagzattal kapcsolatosak, s amelyeket jogi eszközökkel is védeni kíván. Az azonban, hogy ez a védelem milyen mértékű, attól függ, hogy más érdekeket és értékeket, például a már élő emberek érdekeit, az emberi élet minőségével kapcsolatos értékeket a társadalom mennyiben részesíti előnyben a magzatra vonatkoztatott érdekekhez és értékekhez képest. A jogi szabályozás kereteit mindig ez az érdek- és értékmérlegelés határozta meg. Számomra úgy tűnik, hogy a már élő ember is ér legalább annyit, mint a már megfogant, de még meg nem született, „reménybeli ember”.
- Belföld [6]