Havas Fanny

Nyomtatóbarát változat

Szendi Gábor 36 éves. Éppannyi idős, mint édesapja volt 1958-ban, kivégzésekor. Ez a majdhogynem mágikus mozzanat hatja át a pillanatot, amikor átveszi Szendi Dezső alezredes posztumusz vezérőrnagyi kinevezését Göncz Árpád ideiglenes államelnöktől, Antall József miniszterelnök, Für Lajos honvédelmi miniszter, valamint Vásárhelyi Miklós, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága elnöke jelenlétében, a Parlament Kupolacsarnokában, 1990. július 5-én, néhány perccel 11 óra után a TIB katonai szekciója kezdeményezte történelmi igazságtétel, bár szimbolikus, mégis kézzelfogható, írott zálogát.

Ezen a kegyeleti ünnepségen természetesen nemcsak Szendi Dezsőt, hanem az ’56-os forradalom valamennyi (?) kivégzett tisztjét és katonáját a Magyar Honvédség hősi halottjává nyilvánítják, s nemcsak a fiú, hanem az özvegyek, apák, más hozzátartozók és bajtársak is átveszik az előléptetésről szóló dokumentumot. A történelmi igazságtétel tehát megtörtént. A hozzátartozók, bajtársak megkapták a jóvátételt férjükért, fiukért, apjukért, testvérükért, társukért. Megkapták helyettük. Helyettük?

Ahogy Auschwitz és Mauthausen, Vorkuta és Kolima, Recsk és a Hortobágy sem lesz a jóvátétellel, rehabilitációval befejezett múlt, úgy az ’56-os forradalom utáni megtorlás és a kádári konszolidáció sem marad a nyelvünkben nem is létező folyamatos múlt, a második, sőt harmadik generáció múltja és jelene.

Szendi Gábor kétéves volt a forradalom idején, apja letartóztatásakor három, kivégzésekor négy. Nincsenek felidézhető, előhívható emlékei róla, annál is kevésbé, mert abban az időben nem is volt otthon. A nagyszülőkhöz került vidékre, aztán hetes bölcsődébe adták, majd egyik nagybátyja levitte Kaposvárra. Semmiről sem tudott, sem akkor, sem később, amikor már 5 évesen újra otthon lakott. Teljes elszigeteltségben éltek, sem az anyai testvér, sem az apai testvérek nem vállalták őket, hátat fordítottak nekik, igyekeztek még elfelejteni is őket, és a túlélők könyörtelenségével tisztára mosták önéletrajzaikat, sikeresen építgették karrierjüket. Hogy eközben ők, Gáborék a szó szoros értelmében éheztek? Hogy egy kistisztviselői fizetésből éltek, illetve nem éltek meg? Hát, istenem. Anyjuk hallgatott és dolgozott, aztán egyre többet betegeskedett, de a fiait elindította az életben.

Szendi Gábor kamaszkoráig abban a hitben élt – azt mondták neki, amikor már muszáj volt valamit mondani otthon –, hogy apja balesetben halt meg. 14-15 évesen tudta meg, akkor is csak töredékesen, hogy mi történt. Ekkor olvasta először apjuk búcsúlevelét. Titokban lemásolta és elrejtette.

„Ha felnőttök, ne feledkezzetek meg apuról, aki titeket nagyon szeretett. Legyetek jó fiúk, szeressétek anyátokat úgy, mint én szerettem. Ne okozzatok neki fájdalmat, segítsetek elviselni neki ezt a tragédiát. Legyetek becsületes emberek mindig. Ti voltatok a szemefénye apátoknak. Búcsúzom tőletek is.”

A kamasz fiú megsiratta apját, magát, csak nem értett semmit. Nem tudta, s ez volt a legnehezebb – s talán maradt is mindmáig, a jóvátétel után is –, hogy ő, a fiú mit gondoljon az apjáról, önmagáról, az anyjáról, testvéréről. A Fehér könyvet olvasta, azt találta ’56-ról otthon, a könyvespolcon, meg azután Hollós Ervin könyvét, a Köztársaság térről, és elhitte, hogy Nagy Imre és társai árulók, banditák voltak, hogy ’56 ellenforradalom volt. Elfogadta a hivatalos álláspontot, még ha olykor hallotta is anyjától a szinte sztereotípiává vált megjegyzést, hogy „azért ezek a Kádárék is megérték a pénzüket, apátokat is ártatlanul végezték ki!”, vagy azt, hogy az ügyvéd annak idején azt mondta, nem tehet semmit, mert az ítéleteket előre meghozták az oroszok akarata szerint. Ám ezek az elejtett mondatok meg bizonyos tények újragondolása, hogy például Nagy Imre mégiscsak a törvényes miniszterelnök volt, kétséget ébresztettek benne, s elkezdett más irányba tapogatódzni. Kölcsönkapott ’56-os újságokat, elolvasta Bill Lomax könyvét, és lassan, fokozatosan már mint főiskolai hallgató eljutott a felismerésig, őt félrevezették, megtévesztették, ’56 nem az volt, mint aminek hivatalosan tekintették. De ellenzéki mégsem lett. Félt. Pedig azok a barátai, akik valamelyest be voltak avatva, biztatták, kérdezték, miért nem tesz valamit. De ő úgy érezte, még mindig keveset tud az apjáról, az egészről, magával sincs igazán tisztában, nem tudja vállalni az élő tanú szerepét, és nem kíván az élő áldozat szerepében tetszelegni, nem akar nehéz sorsukra, a kisebb-nagyobb gáncsokra hivatkozni. Tele volt bizonytalansággal, végtére, meglehet, apja valóban véletlenül került abba a helyzetbe, amelyikbe került mint Mecséri János esztergomi hadosztályának tüzérparancsnoka, még akkor is, ha eredetileg Szendi-pernek indult a pere, s csak később lett Mecséri a fővádlott. Vagy a lényeg nem is ez? Hanem az, hogy ha már belekerült ebbe az ügybe, akkor vállalta, nem kért kegyelmet, és az akasztófa alá egyedül ment, s ott azzal búcsúzott – az életben maradt fogolytársak emlékezete szerint –, hogy: „Éljen Magyarország!”?

De vajon mit csinált az apja ’56 előtt mint „népi káder”, a Rákosi-korszak „kegyeltje”, tisztje? Csupa gyötrő, megoldhatatlan kérdés! Tisztázni kell mindezt magával, másokkal, csak akkor vállalhatja a közösséget édesapjával, az ellenzékkel. Meg az anyjára is tekintettel kellett lennie, meg a maga életére is. Elég, hogy a bátyja nem tanulhatott tovább, pénzt kellett keresnie, pedig tehetséges volt. Elég, hogy bármilyen jó fogtechnikus is lett a bátyjából, nem maradhatott a Honvéd Kórházban, mert apjuk kivégzett, „ellenforradalmár” tiszt volt. Elég, hogy ő maga sehogy sem találta a helyét, jóllehet ő főiskolát végzett. De a szakmája – programozó matematikus – nem érdekelte. Forgatókönyvíró lett, és dramaturgként dolgozott a Társulás Filmstúdiónál. Már túl volt egy nagyjátékfilmen, épp egy tévéfilmjét forgatták (amely később nívódíjat és külföldi fesztiváldíjat kapott), amikor Dárdayékat felszámolták, és őt is kisöpörték… Most ismét tanul, az ELTE pszichológia szakán. Nem, azért sem dobta be a törülközőt, ahogy annak idején a bátyja sem. …És még mindig igencsak foghíjas volt a tudása ’56-ról, a megtorlásokról, és a hivatalos álláspont sem változott, vagy hazudtak, vagy elhallgattak.

1989. június 16., Nagy Imre és mártírtársainak temetése Szendi Gábor életében is fordulatot jelentett. Ha édesanyja ezt megérte volna, talán ő is megnyílt volna, s elmondta volna mindazt, amiről haláláig hallgatott. De az apa nyugdíjas katonatiszt bátyja nem jött el a temetésre. A többi rokon sem ért rá. Anyja fivére sem. A családi jóvátétel tehát – végképp megbocsáthatatlanul – elmaradt.

A tabu megszűnt tabu lenni, de Szendi Gábor úgy érzi, épp mire felocsúdtak volna a hallgatásból, és épp mire végre meg lehetne kezdeni a múlt feldolgozását, az ország már túl is volt ’56-on, és ő megint magára maradt.

• Belföld