A délnyugati nagy falu szélső utcáiban úgy minden ötödik ház udvarán félreérthetetlen, színes ruhákat lenget a forró szél a kifeszített szárítókötélen. Félmeztelen csöppségek gomolyognak eldobált hulladék között, s a fák alatti hűsben asszonyok, gyereklányok múlatják az időt. A kocsma, a téesz-iroda, a posta előtt inkább férfiak. Délelőtt tíztől délután négyig egy hangos szót sem hall az idegen. Szelíd béke lengi át a szokványos nyári hétköznapot.
Pedig dehogy van itt béke! Az idegen bénultan áll, amikor szembetalálkozik a robbanó indulatokkal. A cigányok! Akiktől nem lehet itt élni, akik miatt nem lehet végigmenni az utcán, akik csak gyereket csinálnak, de nem dolgoznak, miért is tennék, ha alanyi jogon jár a családi pótlék. Akikbe tömte a kommunista állam a segélyt, akiknek házat adott a tanács ingyen, akiknek a gyerekei mindent ingyen kapnak az iskolában, akik lóval kupeckednek, de egy csöpp földjük sincs, hogy takarmányt termeljenek, naná, hogy lopják a téesztől, s a rendőr tehetetlen, a közelükbe se mer menni. Nekik mindent szabad.
Az idegen bénultan áll. Nem tudja elmondani, hogy egész nap mesebelien szelíd és kedves cigányokkal beszélgetett, hogy a házakért a volt (magyar) tulajdonosok szép summát kaptak a tanácstól, úgy hogy legalábbis ketten jártak jól: a (magyar) eladó és a (cigány) vásárló, aki viszont saját vásárlóerejéhez mérten súlyos részleteket fizet az OTP-nek; hogy a téesz, ahol alkalmazottak a férfiak, a 15 fős brigádból minden nap csak 4-5 embernek ad munkát, a többiek mehetnek haza. Igaz, ügyelnek rá, hogy mindennap másik 4-5 dolgozzék. Hogy a szeme láttára fordult be a cigányos utcába szénabálákkal tele kocsi fényes nappal, nyilvánvalóan frissen vásárolt takarmánnyal. Hogy a hazaküldött férfi felesége 4-5 órát kapált napszámban egy ebédnyi zöldborsóért. A nyolc osztályt végzett kamaszfiú egy éve ül otthon, mert őt – egyedül – a messze fővárosba irányították szakmunkásiskolába, és megrettentek az ismeretlentől, meg a költségektől, de hát a közeli városban, ahol az osztálytársai továbbtanultak, jobb bizonyítvány kellett volna. Dolgozni meg nem veszik fel, túl fiatal, s a segédmunka amúgy is kevés. És az Istenért, miért ne lehetne végigmenni az utcán? Ő maga is azt csinálta egész nap.
Még mielőtt az idegen megszólalhatna, letorkollja a végső érv: ezt csak az tudja, aki itt él! Nem magyaráz. Nem tudja elmondani, hogy mi van másutt, keletebbre, ahol a cigányoknak egyáltalán nem jut munka, s az elvadult, tétlen kamaszok falkában riogatják a járókelőket. Nem munkanélküli segélyt, családi pótlékot, hanem kényszermunkát nekik! Rendőrt! Elég nagy a Hortobágy, ott elférnek! – hallja az egyre hangosabb, hisztérikusabb egyforma kórust délnyugaton, középen és keleten, pedig mennyire más a helyzet itt és ott, mennyire mások az emberek, s a helyzet csak annyiban hasonló, hogy a településen 10 százalék fölé nőtt a cigány lakosság aránya.
S szorongva hallgatja a rádiót, olvassa az újságokat: ma megint uszítanak? Megint bosszúért kiált a gyászoló, egy kárvallott, mert az amnesztia bosszulatlan hagyja az ő fajdalmát, sérelmét, kárát?
Az idegen kénytelen-kelletlen hallgat, mert lassan, nagyon lassan, úgy húsz év alatt mióta annyi cigánytelepen, utcában, házban, munkásszállón járt, annyi kedves, szép, nagyszerű, csúnya, ostoba, szorgalmas, küszködő, lusta, tehetetlen semmirevaló, szelíd és durva cigányt megismert, szeretett vagy utált, és persze ugyanúgy „magyart is, vagyis nem-cigányt, megértette, hogy nincs mit mondani. Igen, a hajdan csinos falusi utca házai lerobbantak, a hajdan elgereblyézett udvarok rendetlenek, s a porták árát lenyomja ez a környezet, sőt, eladhatatlanok. A hajdan biztonságos megélhetést nyújtó városban fogy a munka, s nem sietnek az új beruházók. Bizony, az elvadult, tétlen kamaszok betörnek a boltokba. S az itt élők nem megérteni akarják mindezt, hanem nem akarják. Meg valakin bosszút is kell állni a bizonytalanná vált, romló életért.
Nem tudok mit mondani. Iszonyú nagy az űr aközött, amit szeretnénk, és ami van. Indulattal tömködjük.
- Harmadik oldal [6]