Magyarország megőrült. Legalábbis ezt gondolhatnánk az elmúlt hónapok kampánya alapján: a nagy polgári párt képtelen megbirkózni a XX. század és a cyberkor olyan kihívásaival, mint a kazettás magnó (Bagó-ügy), a faxkészülék (Vizsla-ügy), az internet (szerverügy), a videó (Gyurcsány-„beintés”-ügy), de még az óriásplakát-üzenés műfajában is a totális depressziót nyomatja, pedig csak ő van rosszabbul, mint négy éve. A Fidesznél kicsit kevésbé populista szocik nem mást, mint az ország nemzeti fejlesztési tervét reciklálták pártprogrammá, s hiába hozták Pestre Tony Blairt, továbbra is nem létező hónapok után fizetnének nyugdíjat, céljuk a még nem is létező EU-pénzekre alapozott népboldogító állam. A liberálisok egy barátságos kiskorúval üzennek valami nehezen dekódolhatót, miközben jól elrejtik egyetlen reformjuk (az oktatási) egyetlen húzóemberét (az oktatási minisztert), és még azt is higgyük el, hogy most aztán tényleg nekiesnek az egészségügynek. A konzervatívok is a XXI. századba vágynának, egyre karakteresebb thatcherista elnök asszonyuk azonban nem biztos, hogy egyenlő a párttal, hiszen ott volt még az a fotó egy disznóvágás áldozatáról, amely halott állatba szépen belepörkölték a párt honlapcímét. Normális Magyarország?
A legtágabb (de nem feltétlenül párt-)értelemben szabadelvű szavazótábor számára jóval nagyobb e választás tétje, mint a többi szavazó számára. Ez a kampány elment a választók értelmi szintje és érzelmi igényei mellett, de még jobban elment amellett, amit itten végre csinálni kellene. Aki a voksával el akarja kerülni, hogy a két nagy néppárt valamelyike egyedül valósítsa meg a szociális piacgarázdaság hazánkra adaptált haveri modelljeit, az szükségképpen a liberálisokra és a konzervatívokra figyel – és nem csak azért, hogy kettő helyett három vagy négy párt kerüljön a parlamentbe.
Ma Magyarországon csak a két kis párt szólította meg a nettó befizetőket, oppardon, aktív korú, felnőttnek tekintett választókat azzal, hogy őszintén el kell mondani: nem ígéretekre, nem száz elaprózott lépésre, hanem komolyan veendő cselekvési tervre van szükség, éspedig ASAP. Egyrészt itt az őszi határidő, amelyre egy csinos kis konvergencia-pakkot illene az Európai Bizottság asztalára tenni, benne mindazzal, amit az új kormány tenni akar azért, hogy a) legyen valamink, amit azelőtt költségvetésnek hívtunk, mielőtt elszállt, b) legyen eurónk 2010-ben, ha nem akarjuk, hogy közép-európai égéstermékként csak nálunk legyen kétséges stabilitású valuta, amelynél kifejezetten sovány vigasz, hogy de legalább magyar, c) beinduljon végre az, amit állandóan a „reform” szó mögé bújtatunk. Holott.
Aki nem akar népboldogító-etatista pártra szavazni, az valóban „Változás 2006”-ot szeretne, ha nem is feltétlenül úgy, mint a V(Viktor)-t mutató vidám plakátemberek. Változást a gazdaságban, a közigazgatásban, a mentalitásban, az oktatásban, az óvodákban, az egészségügyben, az adóhivatalban, a postán, a menekülttáborokban és még úgy huszonöt területen, amelyet meg sem érintett a rendszerváltás. Valóban „felnőttek vagyunk”. Drasztikusan egyszerűsíteni kéne az adórendszert (miért is akkora gond az egykulcsos adó? mindenhol nőttek tőle az állami bevételek), be kellene érnünk Szlovákiát és Romániát, levlap méretűvé kéne varázsolni az adóbevallást, rászorultsági elvet kéne bevezetni a támogatási rendszerekben, nagyobb tiszteletet kéne adni az írott szerződésnek, az adott szónak, a magántulajdonnak, a versenynek. Hogy mi a tét? Leírhatatlanul többről van szó, mint a mai Magyarország mai választása alkalmából adott mai párt- vagy kormányprogramról.
Az euró bevezetését ürügyül véve, a piacgazdaság, a demokrácia, a joguralom kiépítése szempontjából egyszerűen be kell fejezni a rendszerváltást. Ennél kevesebbel nem érhetjük be.
A rovat megjelenését a Centre for the New Europe támogatja.
- Libero [6]