Minden lexikon így tudja: a festészet történetének legszebb fejezetei a lagúnák városához, Velencéhez kötődnek. Évszázadokon át az ablakokat kitárva nem a világ rajzos képe, hanem e képek olajosan egymásba itatott fénye tódult be a palotákba. Mintha a délibáb érkezett volna látogatóba, úgy fodrozódtak a falakon a víz, az égbolt, a felhők, a ringó bárkák és a vitorlák egymásra vetült színei és árnyképei. S ha jött a késő délután, a napsütés a barnát vörösbe mosta, a zöldet meg a smaragdkő izzásáig fokozta.
Giorgione óta ebben a késői, meleg fényben festettek legszívesebben a velencei mesterek, noha e varázs eredete, a víz, nem is szerepelt a képeken. Tiziano, a festőfejedelem is csak a végeredményt, a fényt örökítette meg, ahogy a selyembrokátok öblein vagy a meztelen női testek dombjain tükröződött. Talán Tiepoló, e későbbi mester volt az, aki egy lépéssel közelebb került a folyékony őselemhez. Az égbolt felhőjátéka hullámzik minden képén, s e hullámzásban lagúnák mozgására ismerünk. A velencei festészet hanyatlása talán éppen azzal kezdődött, hogy a festők a márványlépcsőkön haladva leérkeztek a fizikailag is megfogható víztükörig. Guardi az utolsó nagy kolonista, de ő már semmit sem tud az egykor élt antik istenekről vagy a keresztény szentekről. A bonyolultan szép és a mitológiák képeibe kapaszkodó bújócska után félrehúzza a függönyt, és hirtelenül meglátjuk a vizet. Magát a csatornát, illetve a rajta zajló velencei életet.
Már majdnem a forgalmat. Mert hiszen innen már csak egy lépés (igaz, ez is kétszáz évig tartott még), s máris az úgynevezett turistaforgalomhoz érkeztünk. Messzi földről jött nyugdíjasokat ringatnak a gondolák. A konvoj közepén harmonikaszó nyikorog, és látjuk az órabérbe fizetett velencei bértenoristát, amint a gondola közepén bérben áll, s kezében a (bérmikrofonnal) bérben énekel. „O sole mio…”. Közben szellő lebben, és a lagúnák haláltusájáról hoz hírt. Rohad a víz, vegyszeres a habja, és nehéz kanálisillat terjeng mindenütt.
Mi már csak ehhez a vízhez érkezünk meg, ami durvább a fizikai víztükörnél is, hiszen üzleti. Lehetséges lenne, hogy az egykor híres velencei biennálék története is ezt a szelíden lefelé hajló, az enyészetben végződő történetet ismétli csak meg?
Valamikor a századforduló táján kezdték kiállítani a kortárs festményeket Velence egyetlen parkszerűen tágas ligetében. Az ott álló pavilonok közül éppen a magyar az egyik legrégibb.
Akkor, és aztán még évtizedeken át később is, a szecessziós, majd a késő szecessziós, aztán az Art Decco vagy esetleg a novecento festészet uralhatta a velencei biennálékat. Nem lapoztam végig az egykori katalógusokat, de enélkül is biztosak lehetünk benne, hogy mi volt a hangadó: a szalonfestészet. Amit persze helytelen lenne úgy értelmeznünk, hogy csupa rossz kép volt kiállítva a pavilonokban. Emlékezzünk csak vissza ezeknek az éveknek az irodalmi Velencéjére, azokra a történetekre, amelyeket arany töltőtollal írtak az előkelő fürdővendégekről és az aranynál is titokzatosabb fényű önkéntes emigránsokról. Egy példa: Thomas Mann: Halál Velencében. Az ilyen finomságú halálok meg a közelükben elhangzó, osztrák–magyar valcerekből stilizált szimfóniák lehettek a témái az akkoriban kiállított jobbfajta képeknek.
Az ötvenes és a hatvanas években a világ művészetileg képzett elitje rádöbbent, hogy itt az ideje annak, hogy a modern festészet értékei is bevonuljanak a nagy intézmények szentélyeibe. Megkezdődött tehát a kubizmustól a szürrealizmusig ívelő korszak nagyjainak – a legtöbbjük még élt! – a bemutatása. Rémlik például, hogy egy ízben George Braque kapott nagydíjat. Mikor aztán a klasszikus avantgárd krémje elvonult, sorra kerültek az éppen startoló újavantgárd mesterek. A hatvanas évek elején a még teljesen ismeretlen Rauschenberg kapta a festészet díját. Még neve sem volt ekkor a pop-artnak, de már érezni lehetett, hogy a festészet fogalmát nem lehet többé a vászonhoz és a fényeket közvetítő olajos festékhez kötni. De a formához, a színhez és a művészet transzcendenciájához sem. A tárgy, a ritmus, a reklámból formált idol, illetve a nyelv és a kommunikáció problémái kopogtak az ajtón. Ma így mondanánk: a vizuális környezet szemantikája. És lehet, hogy holnap már így hívjuk: a környezet vizuális szennyeződése.
Élet Velencében – írhatnám föl címnek, ha ezeknek az éveknek a biennáléiról akarnék írni. Mert bár a festészet haláláról beszéltek akkor Velencében, mégis ezek az évek voltak a legvitálisabbak a modern kiállítások történetében.
Egy azonban biztos: már csak azért sem írhatnám meg a velencei biennálék történetét, mert soha nem láttam egyetlen ilyen biennálét sem.
Az ötvenes–hatvanas évek Magyarországáról nagyon nehéz volt kijutni ezekre a rendezvényekre. És bár a hatvanas évek végén már eléggé ismert kritikusnak számítottam, egyetlen lap sem akadt, amelyik kiküldött volna tudósítóként Velencébe. Maradtak volna a hetvenes–nyolcvanas évek. Ekkor ugyanis már Kölnben éltem. Akkorra azonban már elmúlt Velence varázsa, fontosabbnak látszottak a kasseli dokumenta tárlatok. És talán hiányzott a tiltott gyümölcs íze is.
Mondhatnám, hogy az idén is csak gyengeségből látogattam meg a biennálét. Négy napot voltam a városban, és sokáig eltökélten ragaszkodtam ahhoz, hogy ha már eddig megvoltam a velencei biennálék nélkül, megleszek ezután is. Már csak bosszúból is az elmaradtakért (így mulat egy magyar művészettörténész!). A végén aztán csak kapituláltam, nyilván, mert kezdtem kifogyni a látnivalókból.
Az összkép igazolta húzódozásomat. Harmatkönnyű seregszemle ez az idei, több jelentős ország eleve azzal érkezett, hogy kijelentse: nincs mit mondanunk. A festészet az passzé, a művészet az valami bizonytalan fogalom. Mi ugyan vagyunk még, de „nem lépünk”. Tessék, itt a pavilon, nézzék meg azért a belépőjegyért.
A franciák péládul megbízást adtak néhány ironikus hajlamú építésznek, hogy tervezzenek vicces változatokat a meglévő pavilon makettjéből. A legviccesebbre aztán nem egy terv, hanem egy terem sikerült, amire az egyik meghívott egyszerűen egy a mennyezettől a padlóig ívelő sliccet vágott, amin át ki lehet látni a fákra – do it yourself festészet? A helyszínt és az alkalmat variálja egy holland művész is, aki például a velencei giccsfestőt festette meg, amint az a képen egy kisebb képet fest, persze a Szent Márk térrel. Fel voltam készülve rá, hogy a szomszéd pavilonban akkor meg talán galambokat lehet majd etetni. Ez nem volt, csak egy Ambiente Berlin című vegyesfelvágott az aktuális politikai események kedvéért. Láttára önkéntelenül is arra jutottam, hogy ha csak ezért történik a német egyesülés, akkor kár a gőzért.
Csak az angol pavilonban sikerült egy igazi művészt felfedezni, aki úgy hatott ezen a biennálén, mintha egy C-dúr akkord szólalt volna meg a kihalt sivatagban, tisztán, öblösen. Anish Kapoor volt, természetesen ő sem festő, hanem szobrász. Olyan termésköveket állított ki, amelyek belül üresek. Hogy hogyan és mint, azt nem is lehetett tudni, mert csak egy kis lyuk vezet ki belőlük a nagyvilágba, és ha benézünk e lyukakon, tekintetünk elvész a sötétben. Határeset az ilyen szobrászat, de megrendítő erejű. Öt perc múlva érkezik vissza e kövekből a beléjük fújt lehelet. És amiről számot ad, az metafizikus: a lyuk a kőben végtelen.
Az idén az amerikai Jenny Holzer nyerte el a biennálé nagydíját, s azt kell mondanom, hogy megérdemelten. Valami olyasmit állított ki, ami, úgy tetszik, az egyetlen járható út e pillanatban. Installációt, a tömegkommunikációt példázó, azt stilizáló vagy karikírozó híradástechnikai berendezéseket. Egész falakat betöltő színes villanyújságok ezek, a monumentális elektrotechnika és a legkorszerűbb komputervezérlés vívmányaival fölszerelve. Váltakozó színekben és különböző nyelveken szól hozzánk ez a káprázat, feliratok futnak a végtelenségig, körülbelül ilyenek: Sokat enni kriminális. A lihegés a szerelmért szép, de ostoba. Az apák néha különben is túl erősek. Finom a különbség az információ és a propaganda között. Naivak az álmaid. A karizma hiánya fatális… És így tovább.
Ha néhány százat összeszedünk ezekből a mondatokból, és ahogy Jenny Holzer is tette, a kezdőbetűjük alapján állítjuk ábécérendbe őket, megkaphatjuk azt a szövegornamentikát, azt a végtelen verbális falanxot, amelyről lepattan minden igazi szó, minden érzelem. Acélkeménységű tükör ez, akkora, mint a Manhattan.
Mi sem mutatja jobban, hogy mennyire nem voltam felkészülve erre a biennáléra, mint az, hogy a magyar pavilon elé érkezve rádöbbentem: először életemben fogalmam sincs róla, kit küldtek ki az illetékesek Velencébe.
Kiderült, hogy csak egyetlen művészt, Fehér Lászlót. Született 1953-ban, az Alap, a Fiatalok Stúdiója, majd a Képzőművész-szövetség tagja, lakcím, műteremcím, kiállítási és irodalmi jegyzék –így a katalógus. Én azonban már ismertem őt korábbi, főleg Németországban rendezett bemutatókról, ahol az ilyenkor szokásos magyar mezőnyben (lásd „Új Szenzibilitás”) mindig jól szerepelt. Mikor először láttam, az jutott az eszembe, hogy nicsak, az új festészet hullámában ez itt egy új Farkas István (hogy ki volt Farkas? Emlékeztetőül „A szirakuzai bolond” című, gyakran reprodukált festménye). Aztán egy még lehetetlenebb párhuzam ötlött fel bennem: Mednyánszky László csavargói, illetve a Mednyánszky-féle, igénytelennek látszó, de nyugtalanítóan eszelős és üres tájképek.
Fehér is kísértetiesen könnyű kézzel fest, hígan és mégis „pasztózusan” (ahogy a szakma az ilyesmit hívja), széles színfoltokban odavetett, vagy szinte csak rajzolva jelzett motívumokkal. Már korábban is falnak lehetett menni attól, hogy éppen az emberi alakokat úgy rajzolta oda a tájba, hogy aztán alig vagy egyáltalán nem töltötte ki festékkel a testüket – átlátszott rajtuk a háttér színe. Most ezt a fogást odáig fejlesztette, hogy az emberekből már csak egy fehér, cérnavékony körvonal maradt. Poharak ezek a figurák, melyekből még az ötvenes években kiitták az erősebb tényezők a lényeget. Fehér Laci ezenkívül a vidéki magyar táj klasszicizáló épületelemeit kedveli még, az ottfelejtett antik oszlopokat, a meszes párkányt, a lépcsőt, a sehová nem kapcsolódó sírkőszerű s gipszként fehér emlékműveket.
A velencei magyar pavilon legszebb dísze aranybéletes nagy kapuja. Fehér erre az alkalomra csupa olyan képet festett, amelyben a fekete és a fehér mellett csak ez az erős sárga szín szerepel. A motívumok a családi fotóalbumból valók: Apu lódenkabátban, szorosra húzott övvel, Anyu a lányával, az összekötő vasúti híd alatt, a gyerek egy buxusbokor előtt, esetleg a lépcsőn vagy a margitszigeti szökőkút párkányán ülve. Vagy a szobában, ahol az ijesztő sárga háttérre támaszkodva lebeg, és látni az üres hasán át, hogy ott a nagy kredenc.
Az jutott az eszembe, hogy ebben a nagy semmiben, ami ma a nemzetközi festészet, itt állunk a magyar pavilonban a kis semmi előtt, amit jobb híján úgy is nevezhetnénk: ez azért mégis festészet. Amitől ez jobb, mint a nagy semmi, az éppen az a kicsi világ, az az üresre hörpintett pohár, ami ezeknek a képeknek a poénja. Nem nagy ügy, de mégis ügy.
Befejezésül még néhány mondatot:
Az idei biennálén nem az úgynevezett élmezőny volt az érdekes. A provinciákról érkezettek egy része keltett érdeklődést, mert ők voltak azok, akiknek láttán az ember úgy érezte, na, ezek tényleg hiszik is azt, amiről beszélnek. Az oroszok például egy olyan képsorozatot állítottak ki, ami Malevics hiábavaló nagyságát siratta, vagy egy applikatív kompozíciót „Jobb egyszer látni, mint százszor hallani” (na igen, de mit?) címmel, és persze száz, egymás mellé festett füllel. A lengyel Szajna egy régi eredetű, és – úgy tűnik – a lengyelek számára újra aktuális témát dolgozott fel, a holocaustot. A venezuelai Rivas pedig latin tisztasággal posztmodern geometrikus formákat festett, akár egy manierista paradicsomot, a vidékiek őszinte és igaz igyekezetével. A magyar pavilon ezek között a hiteles dolgok között van, és még perfekt is, tényleg festészet.
Azért kezdtem Tizianóval, mert nyílt közben Velencében egy nemzetközi összefogásból rendezett Tiziano-kiállítás is, ami tényleg a festészet netovábbja. Tiepolót pedig a szomszéd Vicensa mutatja be. Minden nagyon összejött tehát, de ebben a színes és múltba is távlatokat nyitó összképben a magyar anyag mégsem veszett el. Hogy ötven év múlva is így látszanak majd az arányok? Nem tudom, de nem is érdekel. A Canale Grandén már jön visszafelé a gondolás csapat, és az „O sole mio”-nál csak a kanálisbűz erősebb.
Örüljünk a margitszigeti szökőkútnak. Kis papírcsónakunknak a csak enyhén klóros, még iható vízen.
- Kultúra [5]