A fiúk akkor jöttek össze, amikor figyelni kellett. 1956-ban. Ismerték már egymást korábban is a DISZ-ből, iskolából, innen-onnan, de ez volt az igazi, lényegi találkozás. A gyárban tengés-lengés folyt, a lakatosműhelyben kihajtós késeket fusiztak szériában, sztrájk is volt, de errefelé nem veszik ezt olyan komolyan, a dolgozók csak bejártak, otthon se jobb.
A fiúk észrevették, hogy a helyzet enyhén szólva konszolidálódott, Vásárhelyi felállt a satuasztalra, és elmondta, amit az újság írt akkoriban, lelkesen, bátran, mint munkás, néhányan megtámogatták, eldőlt a dolog, Vásárhelyi lett a szakszervezeti titkár, de a többi műhelyben is akadt, aki fel tudott mászni a satuasztalra, és ezekből is lett valaki. A dolgozóknak mindegy volt már, vitték el az embereket, látni lehetett, hogy az egészből nem lett semmi, elegük volt a reggeli lebbencslevesből, merthogy a pékek is sztrájkoltak.
Azért volt egy kis takarítás, sokan botlottak, elestek, amazok meg felálltak, öröm volt nézni, milyen jól párnázott ajtók sikeredtek, bőrgarnitúrák, később szekrénysorok, heverők, hűtőszekrények, a fiúk hamar beleszoktak a mindenhatóságba, lakást cseréltek, közelebb a gyárhoz, már amúgy is festeni kellett, berendezkedtek az idők végezetéig, a titkárnők falatokra vágták a reggelit, hogy ne kelljen azzal is a koloniál íróasztalon bíbelődni, felhozták az ebédet, és azért a hűtőben mindig akadt némi alkohol.
Egyszerű emberek voltak, a népből jöttek, néhány percet azért eltöltöttek a satuasztal mellett is, mielőtt felálltak rá, akivel lehetett tegeződtek, úgy látszott, olyan emberek, mint a többi, Vásárhelyi például röntgen helyett röggönyt mondott évekig, holott akkor már párttitkár volt.
Ment minden magától, szinte maguk is meglepődtek, milyen egyszerű, fentről jöttek az utasítások, csak végre kellett hajtani, aztán azt is hamar megtanulták, hogy nincs anyag, vagy nincs ember, később azt is, hogy nincs gép, még később már kulturáltabban: nincs kapacitás. Eljártak városi, megyei értekezletekre, ott is figyeltek, rájöttek, hogy a többiek sem tudnak többet, így aztán szinte együtt tanulták meg a vezetés fortélyait, összebarátkoztak, észrevették, hogy a termelésen kívül vannak még úgynevezett elvárások, és ezek néha fontosabbak, mint maga a termelés. Ha jött a brigádmozgalom, akkor hajrá, minden üzemben kineveztek egy brigádfelelőst, aki a brigádnaplókat írta és szervezte a brigádmozgalmat szakadásig, ebből élt. Ha jött a KISZ, fentről, akkor gyerünk, hiszen maguk is fiatalok voltak, nem lehet, hogy pont ebben a kérdéskörben maradjanak le. MSZBT? Egyszerű, kineveztek egy felelőst, aztán nőfelelőst, vöröskeresztest, munkásőrszervezőt, a gyári tűzoltóbrigád minden versenyben győzött messze földön, ifjúsági brigád? Nevetséges, két nap múlva lett nyolc ifjúsági brigád. Komplex brigád? Ugyan, a brigádfelelősök tizennégyet szerveztek órák alatt. Pártépítés? Ez sem lehet probléma, a szervezőtitkárok megnézték, kire lehet számítani, ki vár lakásra, órabéremelésre, óvodára, bölcsődére, ki szeretné a férjét, feleségét, gyerekét a gyárba hozni, vagy a kemence mellől egy kicsit hűsebb helyre kerülni, három szak helyett egybe járni, ilyen egyszerű. Csak elől lenni mindig, az elsők között.
Közben azért ment a termelés is, hiszen annak már múltja volt, el sem lehetett rontani, csak hagyni kellett dolgozni az embereket, meg kinevezni néhány alvezért, csoportvezetőt, ezeket megfizetni, aztán néhány gazdasági szakembert is néha megsimogatni és szintén megfizetni, elvégre képtelenség minden apró problémával személyesen törődni, a vezetés az más dolog. Emellett a fiúk a legtöbb embert személyesen ismerték, így sok esetben meg lehetett kerülni a bonyolult, a termelést sokszor csak akadályozó munkajogi előírásokat, nem kellett mindenhez szigorúan ragaszkodni. A vezetés és a dolgozók jó kapcsolata leggyakrabban a hóvégi hajrákban manifesztálódott: egy intésre, kacsintásra olykor három napig nem mentek haza a gyár érdekében. Aztán apró ajándék a MERT-átvevőnek, a rendőrségi összekötőnek, ennek, annak, a fiúk nem voltak zsugorinak mondhatók, ha a termelés, a gyár érdekéről volt szó. A határon még tizedikén is átjutott az áru, mint előző havi késztermék, csak menni kellett vele valakinek, aki ott ismert valakit, és a reklamációk is hamar, békésen elrendeződtek.
Nem mindig felhőtlen, de alapjában nyugodt szféra alakult ki a gyárban, ahogyan az igazgató fogalmazott, a vezetés egységes volt, ha idegen tévedt közéjük, hamarosan a klinikán találta magát, a vigyorgóban, altatták, mert helyismerete nem lévén összeroppant a feladatok súlya alatt. Néhányuk már városi, megyei, sőt országos szerveknél dolgozott, de tartották a kapcsolatot a gyárral, igyekeztek részt venni minden fontosabb összejövetelen, a baráti találkozókat is figyelembe véve, sőt, azokat különösen, hiszen baráti beszélgetés közben fontos dolgok kerültek szóba. Annak idején szalonnasütéssel kezdődött, de lehet, hogy bográcsgulyással, erre már egyikük sem emlékszik pontosan. Később a rangjukhoz illő fehér asztalhoz ültek a Vigadóban, Szabadságban, mikor hol, de ez nem volt igazán fesztelen és otthonos, viselkedni, öltözködni kellett, és idegenek is voltak, amikor Darányi például a hangulat tetőpontján fogadásból ülve áthugyozott az asztalon, a humortalan pincér méltatlanul erős szavakat kiabált, és fizetni is kellett. Így aztán a Csatornához kezdtek járni, oldott, laza összejövetelek voltak ezek, faszenes tüzeken sült a flekken, sejtelmesen zúgott a nád, gatyára lehetett vetkőzni, üvegből inni, énekelni, s a pillanat csendjében olykor tisztán hallatszott egy béka sírása a falánk sikló torkából. Tetszett. Ehhez viszont már vásárolni kellett egy buszt, majd egy állandó helyet, egy régi parasztházat, aztán még egyet, már a Tisza partján, rájöttek, hogy bizonyos keretek között tulajdonképpen mindent szabad, mindenre van pénz, ezek a helyek időnként a dolgozók előtt is nyitva álltak, nem volt itt semmi susmus.
A fiúk képezték magukat, rendre elvégezték a marxistát, némelyek a szakosítót is, sőt volt, aki pár napra az egyetemre is beiratkozott, és nem rajta múlt, hogy nem végezte el. A marxistán vagy más tanfolyamokon más fiúkkal találkoztak, téeszelnökökkel, halastóintézőkkel, alma mindenhatókkal, erdőmesterekkel – a világ kitárult, összebarátkoztak, ezzel tulajdonképpen beindult a vidéki ipartelepítés, bőséges, olcsó és hálás volt a falusi munkaerőpiac, hálásak voltak a falu vezetői, mindenki jól járt. Igazi, családias együttes lett az egész térség, rendszeressé váltak a baráti összejövetelek, a kihelyezett termelési tanácskozások, osztályértekezletek, nyüzsgés lett, pezsgés. A fiúk látták, hogy a munkájuk eredményes, és ezt csak a vezetés baráti egységének köszönhetik, ahol nem kell köntörfalazni, a tiszarádai téesz szaunájában pucéron mindenki egyforma, igazgató, elnök, főosztályvezető, szakszervezeti titkár. A termelés tulajdonképpen az egyik összejöveteltől a másikig volt igazából mérhető, mindenki tisztában volt vele, hogy a vaddisznópörkölttől a halvacsoráig le kell szállítani a szalkai téesz-ből a harmadik negyedévi alkatrészeket Debrecenbe, elmaradás legkésőbb a pacalpörköltig. Ez komoly dolog volt.
Voltak persze nehéz idők, de a vezetés egysége ezeken is hamar úrrá lett. Amikor mindenki a szervezésen lovagolt, ők is szerveztek: az egyik évben szétválasztották az alkatrészgyártást a készregyártástól, a másik évben újra összevonták, a csiszoló ideges művezetője nem mindig tudta, hogy tulajdonképpen ki a főnöke, de nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy menjen a termelés. Aztán a külkeres is leviharzott néha Pestről, majd visszatántorgott meggyőződve arról, hogy neki tényleg azt kell eladni, amit gyártanak.
A fiúk közben pocakot eresztettek, tokát, őszülgettek, házakat építettek a közeli faluban, gyerekeik is gyarapodtak, de a barátság erősebbnek bizonyult az időnél. És a legendák, melyeket egy-egy értekezlet szünetében vidáman meséltek: a levágott nyakkendők esete, hogy egy-egy kinevezéskor az illető nemi szervét konyakkal locsolták, hogy Rimán fejét a Tiszaparton megkúrta egy kutya, miközben részegen aludt a fűben, és amikor Laci bácsit, a jogtanácsost belevágták a vízbe, Laci bácsi jól úszott, de vak volt, és a nádasban nehezen igazodott el, aztán Szilágyi, aki mindig kiabált, ha berúgott, ezért beletömtek egy egész almát a szájába, amit a fogászaton vettek ki, se szeri, se száma nem volt az ilyen történeteknek. Ó, hát így múlik el egy ifjúság, egy élet, barátságban, megértésben, közös küzdelemben embert, ideget próbáló nehéz időkben, amikor mégis mosolyra húzódik a száj, ha találkoztok, mert van emlék, van tartalék, ami nemesít, éltet tovább.
És akkor jönnek ezek a seggfejek odafent, ezek a mindenféle pártok, ez a sok ápolatlan szőrmók, hosszú hajú, kampós orrú huligáncsapat, nyálaznak, acsarkodnak, hát mi bajuk van ezeknek? Most mért nem jó semmi, ami eddig jó volt? Már a gyárban is pofázik néhány, még a gondnok is, hogy őt verték az ilyen bulikon, verték? De hát röhögte! És mindenki csak egyet ütött! És ő is evett, amennyi belefért, és főállásban disznót nevelt a Tiszánál, csak takarítani kellett neki, és közben annyit lopott, amennyit akart. Meg a lányok. Hát jöttek maguktól, élvezték, hogy több a fiú, és egynek se lett gyereke, Icát például annak idején a rádió antennájával izgatták, mert a csapat nem győzte, és csak akkor lett probléma, amikor egy nádbuzogányt dugott fel neki valaki, de az is rendbe jött. Mindegyik férjhez ment rendes munkásemberhez, lakást is kaptak, élnek. És Komi, a kis szakács is magától ült bele az üstbe, a víz pedig egyáltalán nem volt meleg, csak egyszer kellett neki mondani, és mindig akkor mászott ki, amikor akart. Ennél azért fontosabb, hogy volt munka, volt pénz, ment a termelés. És most mi van? Megrendelés nincs, az oroszokkal összevesztünk, nincs munka, nincs pénz. Ezek azt hiszik, hogy majd ők okosabbak lesznek?
A fiúknak végül is már majdnem mindegy. Pályájuk végén, egy sikeres pálya végén, anyagiakban sem szűkölködve, tulajdonképpen elégedettek. Amijük van – nemcsak emlék – már nem veheti el tőlük senki. A többi meg kit érdekel?
- Belföld [6]