Jevgenyij Primakov ma a kétkamarás szovjet parlament egyik kamarájának elnöke, s a Mihail Gorbacsovhoz legközelebb álló politikusok egyike. Korábban a moszkvai Világgazdasági Kutatóintézet, valamint a Szovjet Tudományos Akadémia Keleti Kutatóintézetének igazgatói tisztét töltötte be. Évekig sajtószóvivő volt Kairóban, és ő írta az egyik legérdekesebb és legátfogóbb szovjet könyvet az izraeli–arab konfliktusról (amit lefordítottak angolra). Az egyik legtájékozottabb szovjet közel-kelet szakértőnek számít, s hírek szerint épp titkos látogatást tett Izraelben.
1986 nyarán egy izraeli tudós, akit a Szovjet Tudományos Akadémia hívott meg Moszkvába, találkozott Primakovval. Korábban is találkoztak már, de ekkor először a Szovjetunióban. Primakov – izraeli kollégájának meglepetésére – kifejtette, hogy a Közel-Kelettel kapcsolatos szovjet gondolkodásmódban olyan változás állt be, amelynek komoly hatásai lehetnek a térség jövője szempontjából. Elmondotta, hogy a hagyományos szovjet gondolkodás az arab–izraeli konfliktust tekintette a feszültség, s egy lehetséges háború fő forrásának a térségben. A Gorbacsov-rendszert jellemző „új gondolkodásmód” keretében azonban átértelmezték ezt a hagyományos megközelítést is.
Az új szovjet gondolkodás szerint a muzulmán fundamentalizmus a térség legfontosabb destabilizáló tényezője. A muzulmán fanatizmus természetéből adódóan tagadja a regionális status quót, és vitatja a világi arab nemzetállamok létjogosultságát. A Szovjetuniót nem az olajra vonatkozó stratégiai megfontolások vagy a Perzsa-öböllel kapcsolatos globális igények késztették az afganisztáni beavatkozásra, hanem ez a muzulmán fundamentalista veszély. Miután Iránban elkezdődött Khomeini forradalma, Afganisztánban pedig meggyengültek a szovjetbarát elemek, a Szovjetunió attól tartott, hogy a muzulmán fundamentalizmus Iránból átterjed Afganisztánba, onnan pedig a közép-ázsiai szovjet köztársaságok muzulmán területeire. Az iszlám fanatizmus terjedése éppúgy fenyegette a szovjet állam integritását, mint a Közép-Kelet regionális stabilitását.
Primakov azt állította, hogy valamiféle közös érdek kezd kikristályosodni a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Izrael között ebben az ügyben. A Szovjetuniót és Izraelt a közel-keleti barikád ellenkező oldalára állító szituációt fokozatosan felváltotta egy olyan helyzet, amelyben a két ország érdekeinek lett egy közös eleme: mindkettőjükkel szemben ellenséges az az erő, amely a térség viszonylagos stabilitását fenyegeti.
Ez az 1986 nyarán lezajlott beszélgetés volt az egyik első jel, amely arra mutatott, hogy a Gorbacsov-rendszer átértékeli közel-keleti helyzetét, s a helyett az ellenséges, konfrontációs attitűd helyett, amely 1954, Gamal Abdel Nasszer egyiptomi hatalomra kerülése óta jellemezte a Szovjetunió magatartását Izraellel szemben, egy új, bonyolultabb és kritikusabb geopolitikai álláspontra helyezkedik.
A szovjet politika változásában szerepet játszó tényezők
Az izraeli–szovjet, valamint az izraeli–kelet-európai kapcsolatok újabb fejleményei alátámasztják Primakov 1986-os helyzetértékelését. A drámai – bár fokozatos – változás okai összetettek, és számos tényezőnek tulajdoníthatók. Egyebek között annak, hogy a kelet-európai államok fokozatosan felszabadultak a szovjet fennhatóság alól, s a nyugati támogatás lehetőségeit keresve felismerték, hogy a nyugati közvélemény meghódításának kulcsa Izrael és az Egyesült Államok zsidó közössége.
A Szovjetunióban magában a belső változás folyamatai, s a politika globális változása a Gorbacsov-vezetés alatt azonos irányba mutattak, s megerősítették az új orientációt: a zsidó szellemi és kulturális életet lehetővé tevő belső liberalizálást, az Egyesült Államokkal vívott hidegháború enyhülését előmozdító politika részeként a zsidó kivándorlás engedélyezését, a Szovjetunió érdekeltségeinek csökkenését a harmadik világban (Latin-Amerikában és Dél-Afrikában), ami egyúttal gyengítette azokat a kötelékeket is, amelyek külpolitikájának arab komponenséhez fűzték Moszkvát. Mindeközben az iszlám fundamentalizmus veszélye, amelyre Primakov 1986-ban rámutatott, véres incidensekhez vezetett a Szovjetunió határain belül; ami eddig az azerbajdzsáni és tadzsikisztáni örmény-, illetve oroszellenes pogromokban nyilvánult meg.
A Szovjetunió még mindig nem hajlandó ugyan helyreállítani a formális diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, mégis világos, hogy erőteljesen csökkentette az arab ügy támogatását, s kezdi Izraelt a térséggel kapcsolatos szovjet prioritások meghatározó tényezőjeként számításba venni. Az, ahogyan a szovjet zsidók izraeli kivándorlása ellen bevetett arab nyomásra reagáltak, azt mutatja, hogy a Szovjetunió nem fél az arab államokkal való összeütközéstől. A szovjetek állandóan hangsúlyozzák, hogy ellenzik a bevándorlók letelepítését a nyugati parton, a hivatalos szovjet megnyilatkozások azonban aláhúzzák, hogy a Szovjetunió nem óhajtja megváltoztatni politikáját az arab tiltakozások hatására. A szovjet külügyminiszter-helyettes nemrégiben maró gúnnyal jegyezte meg a Moszkovszkije Novosztyiban, hogy nem érti az arab nagykövetek tiltakozását a zsidók kivándorlása miatt: maguk az arab államok – moszkvai nagyköveteik szerint – nem korlátozzák állampolgáraik kivándorlási jogát – mondotta. Hogyan várhatják el akkor a Szovjetuniótól, hogy olyan korlátozásokkal sújtsa polgárait, amilyeneket ők saját polgáraikkal szemben nem hajlandók alkalmazni. Az sem titok, hogy abban a válságban, amit a szovjet zsidók Magyarországon való keresztülrepülése váltott ki, a Szovjetunió segítséget nyújtott a magyar kormánynak a budapesti repülőteret fenyegető terrortámadás elhárításában.
Az arabok támogatásának csökkentése
Az arab államok az új szovjet globális politika keretében nem tudnak politikai vagy gazdasági előnyöket kínálni a Szovjetuniónak. Egy agresszív és terjeszkedő szovjet külpolitikának erődökre volt szüksége, s ezeket az arab világ nyújtani tudta. Egy olyan Szovjetuniónak azonban, amely belső problémáinak megoldására koncentrál, életet próbál lehelni összeomlófélben lévő gazdaságába, meg akarja védeni területi integritását, és visszavonul legtöbb harmadik világbeli kötelezettségvállalásától, nincs szüksége arra, amit az arabok kínálhatnak. Az sem meglepő, hogy az új és pragmatikus szovjet vezetők belefáradtak az arab retorikába, s az arab államok hol könyörgésre, hol fenyegetőzésre épülő zsarolásába.
35 éve most először értékelte át a Szovjetunió alaposan Izrael stratégiai jelentőségét. Nasszer és a szovjet–egyiptomi paktum óta erős konvergencia állt fenn a radikális arab nacionalizmus és a Szovjetunió globális érdekei között. Az arab államok Izraellel való vitájukban élvezték a Szovjetunió támogatását, s Izrael politikai, diplomáciai és katonai ellentétben volt a Szovjetunióval, a világ második számú nagyhatalmával az arab államokkal kialakult konfliktusában.
Ám a nemzetközi viták esetében a feltételek változása általában megváltoztatja a szövetségeket is. Az új szovjet orientáció 1955 óta először azt jelenti, hogy az arab államok nem rendelkeznek egy nagyhatalom automatikus támogatásával. A Szovjetunióból való kivándorlás elleni verbális agresszió az arabok részéről, valamint az e kivándorlással kapcsolatos terrorista fenyegetés azt bizonyítja, hogy az arab politika gyengülőben van, és kudarcot vall az arab államok és Izrael hatalmi egyensúlyában bekövetkezett drámai változások miatt. Szíria és Irak sajtója újabban többször szóvátette, hogy a Szovjetunió 1947–48-ban támogatta Izrael létrehozását. Ez is annak az arab érzésnek a bizonyítéka, hogy hagyományos barátaik elárulták és elhagyták őket. A Moszkvával kapcsolatos keserűség nyomai még Szíria elnökének, Hafez Asszadnak a szavaiban is fellelhetők.
A nyílt kapcsolatok létesítése Izrael és a legtöbb kelet-európai állam között, valamint Izrael és a Szovjetunió közös érdekeinek erősödése (még akkor is, ha nem kíséri a teljes körű diplomáciai kapcsolatok helyreállítása) megszüntette Izrael elszigeteltségét a világ egy olyan részétől, amelyhez szoros földrajzi, történelmi és kulturális kötelékek fűzik. Azáltal, hogy a Szovjetunió nem támogatja automatikusan az arab államokat, s ezzel egyidejűleg új kommunikációs csatornák épülnek ki a Szovjetunió, a kelet-európai államok és Izrael között, egy új, s Izrael számára jóval kényelmesebb stratégiai konstelláció alakult ki Közép-Keleten. Csak remélni lehet, hogy azoknak, akik felelősek az izraeli politika alakításáért, lesz érzékük ahhoz, hogy kihasználják ezt a kedvező és forradalmi helyzetet, s megértsék, hogy milyen lehetőségeket rejt magában Izrael nemzetközi helyzetének erősítése szempontjából.
Shlomo Avineri professzor politikatudományt tanít a Hebrew University-n (Jeruzsálem), korábban az izraeli külügyminisztérium vezetője volt. Ez a cikk először a Ha’aretz című héber napilapban jelent meg. A fenti írást a New Outlook 1990. június számában megjelent angol változat alapján közöljük, Pap Mária fordításában.
- Esszé [6]