A körkörös védelem körül

A magyar biztonságpolitikáról szóló vitaindító cikkhez hozzászólva úgy gondolom, érdemes tisztázni néhány félreértést.

Mindenekelőtt hangsúlyozni kívánom, hogy publikációmban nem törekedtem arra, hogy egy az egyben a magyar kormány hivatalos álláspontját adjam vissza – nézetem szerint egy nyilvános vitában nem ez a szakértő elsődleges célja –, annál is kevésbé, mivel a hivatalos álláspont – szerencsére – a teljes felülvizsgálat és átdolgozás stádiumában van: nehéz lenne egy át- és kialakulóban lévő katonai doktrínát ismertetni. A szakértő kizárólag saját elképzeléseinek kifejtésére szorítkozhat. A katonai doktrína kialakítása és végső formába öntése pedig az Országgyűlés joga és feladata. Ennek ellenére, a bécsi tárgyalások tényeihez való ragaszkodást fontosnak tartom – ebben az egy esetben a hivatalos (nemcsak magyar, hanem egyben a tényeknek megfelelő) álláspontot fejtve ki.

A Bécsben folyó tárgyalások eredeti célja (a tárgyalások 1989 elején kezdődtek!) az volt, hogy egyensúlyt hozzon létre a NATO-hoz és a Varsói Szerződéshez tartozó országok haderői között. Ennek megfelelően a leendő megállapodás egyenlő szinteket fog megszabni ezen országok erőire (pl. 20-20 ezer harckocsi, 30-30 ezer páncélozott szállítójármű, stb.). Az így meghatározott szintek az egyes szövetségi rendszereken belül kerülnének elosztásra. A magyar külpolitika azonban igen korán felismerte, hogy ez a megközelítés sem politikailag, sem katonailag nem tartható és már ez év elején megkísérelte a szerződés rendelkezéseinek megfelelő módosítását. Kezdeményezéseink kezdetben egyértelműen negatív visszhangot váltottak ki mind Keleten, mind Nyugaton. Szemünkre vetették, hogy aláássuk a megállapodást, veszélyeztetjük az európai stabilitást szolgáló megállapodás létrejöttét, stb. Jó néhány hónapba tellett, amíg általánosan elismert ténnyé vált, hogy a korábbi megközelítés változatlan formában nem tartható fenn.

A kérdés, amellyel a tárgyaló országoknak szembe kellett nézniük, az volt, hogy miként lehet a megállapodás alapvető szerkezetének felrúgása nélkül (mivel ez a tárgyalásokat beláthatatlan ideig elhúzta volna) olyan rendelkezéseket kidolgozni, amelyek gyakorlatilag „szövetségsemlegessé” teszik a szerződést, azaz lehetővé teszik azok számára, akik ezt kívánják, hogy a végrehajtást szövetségi keretekben valósítsák meg (hiszen a NATO országai ezt kívánják), de ezzel együtt ugyanígy lehetővé tegyék azt is, hogy az azt kívánó országok a végrehajtást nemzeti alapon közelítsék meg.

Ezt a dilemmát feloldandó dolgozta ki a magyar küldöttség azt a „csomagot”, mely szerint:

– a korlátozásokat „két országcsoport” számára határozzák meg, s az országcsoportokat nem a jelenlegi szövetségi hovatartozás alapján, hanem kizárólag az abba tartozó országok felsorolásával definiálják. A szövetségi rendszerek és a szerződésben kialakított országcsoportok jelenlegi összetétele megegyezik ugyan, de nem kötődnek egymáshoz: az országcsoportok túlélik a szövetségi rendszerben bekövetkező változásokat (azok egyikének megszűnését vagy a tagsága összetételében bekövetkező változásokat);

– a csoportos korlátozásokat kiegészítendő, az adott országcsoport már a szerződés aláírása előtt megállapodik a csoportra jutó mennyiség elosztásáról a csoportba tartozó országok között és azt az egyezmény aláírásakor kötelező érvénnyel rögzítik – biztosítva a lehetőséget ezeknek a szinteknek konszenzus alapján történő változtatására;

– minden ország kizárólag a saját nemzeti szintjének betartásáért lesz felelős – a csoporton belüli együttműködést a szerződés keretein belül (nem a szövetségi rendszerben!) és csak a szerződés céljaira vállalja.

Ennek a megoldásnak az előnye, hogy nem rúgja fel a megállapodás alapvető szerkezetét, nem tolja ki beláthatatlan időre a megállapodást, kihíva ezzel Magyarország ellen egész Európát, de gyakorlatilag mégis nemzeti szinteket és nemzeti felelősséget rögzít, nem köt egyetlen országot sem saját szövetségi rendszeréhez és biztosítja azt, hogy a szerződés a szövetségi rendszer megszűnése, illetve valamely ország/ok abból történő kiválása esetén is működőképes marad, vagyis a szerződés kidolgozásakor eleve olyan megállapodás létrehozására törekszenek, amely nem jelentheti valamely szövetségi rendszer mesterséges életben tartását.

Mindennek alapján az is világos, hogy a Bécsben kidolgozás alatt lévő megállapodás nem kényszerít Magyarországra semmilyen kényszerzubbonyt, nem korlátozza haderőinket olyan módon, hogy azok ne lennének képesek az ország védelmére, hiszen:

– a korlátozás mértékét előíró megállapodás csak akkor lép hatályba, ha ahhoz mi magunk is hozzájárulunk: semmilyen kényszerről szó sem lehet!

– a megállapodás nemcsak minket korlátoz, hanem szomszédaink közül a Szovjetuniót, Csehszlovákiát és (Pick dr. állításával szemben) Romániát is.

Teljesen hamis az az állítás, hogy ezt a problémát a magyar külpolitika eddig nem ismerte volna fel. Teljesen elferdíti a tényeket az a beállítás, hogy az „új bécsi döntés egy újabb trianoni előírásrendszert kényszerít ránk”. Nyitott kapukat dönget az a követelés, hogy szomszédainkkal „sürgősen tárgyalásokat kellene kezdenünk az egymás közti kvóták megállapítása céljából”, amikor ezek a tárgyalások két- és többoldalú keretben már folynak.

A Bécsben kialakulóban lévő megállapodás eredménye az Európában felhalmozott katonai erő soha nem látott mértékű csökkentése lesz. Elsősorban azoknak a szovjet erőknek a közel 50%-os csökkentésére kerül majd sor, amelyek eddig a kontinens stabilitását leginkább veszélyeztették. Magyarország erőinek csökkentésére a bécsi megállapodás következtében ennél kisebb mértékben kerül majd sor, s a csökkentés aránya megegyezik vagy kisebb lesz, mint szomszédaink esetében. Ezen túlmenően, a bécsi megállapodás előfeltétele annak, hogy megkezdődjön egy új, átfogó, kooperatív európai biztonsági rendszer kiépítése, ami az egyetlen esélyt adja arra, hogy az ország biztonsága – nemcsak, sőt: nem elsősorban katonai eszközökkel – garantálható legyen.

Természetesen, nem várható el a bécsi megállapodástól, hogy minden problémára megbízható megoldásokat kínáljon. Így pld. a bécsi megállapodás – mandátumánál fogva – nem képes annak biztosítására, hogy térségünk tömegpusztító fegyverektől mentes legyen. „Meg kell elégednünk” azzal, amit a bécsi megállapodástól reálisan elvárhatunk: az európai hagyományos katonai erők szintjének radikális csökkentésével, beleértve a közép-európai hagyományos erőket is, és ezáltal az országot potenciálisan fenyegető erők csökkenésével.

Ezek után, engedtessék meg, hogy néhány szót szóljak Pick alezredesnek a Körkörös védelemmel kapcsolatos fejtegetéseiről.

Véleményem szerint Pick dr. alapvetően félreérti a körkörös védelem jelentését, amikor azt párhuzamba állítja egy adott katonai alegység vagy egység körkörös védelmével. Való igaz, hogy a körkörös védelem kategóriáját harcászati értelemben használják az alegységek harcászatában, de ebben az esetben nem erről van szó, hanem a leendő magyar katonai doktrína általános alapirányultságáról. Az ő beállítása azt sugallja, mintha a körkörös védelem koncepcióját elfogadók – köztük a jelenlegi magyar katonai vezetés is – a körkörös védelem koncepciója alapján arra a rémálomra kívánnának felkészülni, amikor minden szomszédunk egyszerre és összehangoltan támadást intéz az ország ellen, hiszen csak ebben az esetben következne be az az eset, amelyet ő leír, amelyben a magyar haderő egészének kellene körkörös védelmet folytatnia.

Felfogásomban a körkörös védelem ezzel szemben azt jelenti, hogy a magyar haderőnek minden irányból bekövetkező támadás fogadására egyformán készen kell állnia, de ez egyáltalán nem sugallja azt, hogy ez a támadás minden irányból egyszerre következhet be. Őszintén szólva, ezt a lehetőséget kizártnak tartom: nem is nagyon van olyan Magyarország méretű ország, amely olyan fenyegetettségi paranoiában szenvedne, hogy ilyen eshetőségre készülne fel. Magyarországnak mindenesetre se szüksége, se lehetősége nincs arra, hogy ilyen eshetőséget reális veszélyként számításba vegyen. Arról a Pick dr. által nagyvonalúan figyelmen kívül hagyott tényről már nem is beszélve, hogy két ország viszonyában a sebezhetőséget nem lehet a két ország haderőinek puszta számszerű összevetésére alapozni. Itt és most nem kívánok a minőségi kérdésekkel foglalkozni – valószínűsíthető, hogy a magyar haderő éppen olyan siralmas állapotban van, mint szomszédainké – pusztán azt a két tényt szeretném kiemelni, hogy egyrészt felettébb valószínűtlen, hogy bármely szomszédunk haderejének egészét egyszerre Magyarország ellen vesse be, másrészt fel szeretném hívni a figyelmet arra a katonai szakértők által közhelynek tekintett szabályra, hogy a támadónak két-háromszoros fölénnyel kell rendelkeznie a védővel szemben, ha akcióját a siker reményében kívánja folytatni. Mindez tovább erősíti azt, hogy igaz ugyan, hogy szomszédaink hadereje lényegesen erősebb a miénknél (ez nem is lehet másképp annak a sajnálatos ténynek az alapján, hogy szomszédaink lényegesen nagyobbak is nálunk, akár területüket, akár lakosságukat vesszük is alapul), de ez az eltérés egyikőjüknél sem közelíti meg azt a mértéket, amely veszélyt jelentene az ország védelme számára. (A Szovjetunió természetesen, ez esetben is kivételt képez.)

Nem körkörös védelem helyett kell tehát az ország védelméről beszélnünk, hanem jól kell definiálnunk a körkörös védelem fogalmát, ennek megfelelően kell radikálisan átalakítanunk a magyar honvédséget, éppen annak érdekében, hogy az ország védelme minden lehetséges támadással szemben – ha úgy tetszik: körkörösen – biztosítható legyen.

Ehhez még két rövid megjegyzést kell tennem. Az egyik az, hogy Magyarország esetében minden katonai védelem csak viszonylagos lehet. Célunk nem lehet más – s ez is éppen elég nagy feladat –, minthogy a potenciális támadó számára túlságosan drágává tegyük a Magyarország elleni támadást: az elérhető nyereség ne legyen arányban az elszenvedett veszteséggel. Ezt kell és lehet is biztosítani, még akkor is, ha az ország gazdasági lehetőségei nem éppen fényesek. A másik megjegyzés, hogy Magyarország esetében, de Európában általában a biztonság egyre kevésbe tekinthető tisztán vagy dominánsan katonai kategóriának, ennek megfelelően egyre kevésbé biztosítható és biztosítandó katonai eszközökkel. Magyarország számára éppen ezért életfontosságú, hogy mindent megtegyen az átfogó kooperatív európai biztonsági rendszer létrejötte érdekében, amely sokkal magasabb fokon lesz képes biztonságunk garantálására, mint akármilyen jól felszerelt haderőnk egymagában.

Végül szeretnék néhány szót ejteni az „új magyar katonai doktrínáról”, anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, elkerülendő mondandóm félreértését vagy félremagyarázását (mint pl. a szóban forgó cikk szerzője teszi az új Márciusi Front vitájában elhangzottakkal kapcsolatban). Így mindössze annak kifejtésére szorítkozom, hogy véleményem szerint az ország biztonságának garantálását olyan katonai erők nyújthatják, amelyek:

– kombinálják az azonnali készenléti erőket a területvédelemmel;

– az azonnali készenlétű erőkben dominánsan hivatásos állományra, míg a területvédelmi erőkben döntően a sorállományra (mintegy hat-nyolc hónapos szolgálati idővel) támaszkodnak;

– mentesek minden ideológiai és pártpolitikai „fertőzéstől”;

– mind fegyverzetüket, mind kiképzésüket tekintve kellően sokrétű alapokra épülnek, azaz a fegyverbeszerzésben és a tisztek kiképzésében jelenleg fennálló szovjet monopólium megszűnik;

– integrálódnak a nemzetbe, azaz a nemzet sajátjának érzi és fogadja el a hadsereget és ennek megfelelően mind békében, mind esetleges konfliktushelyzetben támogatja.

Úgy gondolom, hogy a katonai doktrína kialakítására és a haderőreformra vonatkozó jelenlegi elképzelések lényegében egybevágnak azzal, amit Pick dr. saját követeléseként fogalmaz meg: folyik az új doktrína kidolgozása, ami alapja lesz a tényleges haderőreformnak; a bécsi tárgyalásokon vállalt kötelezettségeket senki sem kényszeríti ránk, azokat azért vállaljuk, mert úgy látjuk, hogy mások hasonló kötelezettségvállalásaival együtt az ország számára a jelenlegi körülmények között elérhető legnagyobb biztonságot kínálják; védelmi szükségleteinket – végre és sok-sok évtized, talán évszázad óta először – saját magunk definiáljuk, vállalva ennek felelősségét és terheit is.

A nemzeti doktrína kidolgozása, elfogadása és megvalósítása nemzeti konszenzust igényel. Az ország biztonságának követelményeit nem lehet 51%-os többséggel elfogadni, nem lehet egy adott kormány pillanatnyi elképzeléseihez igazítani, nem lehet kormányonként változtatni. A nemzeti doktrína kialakítása nemzeti vitát igényel. Ebben a vitában azonban megfontolt, higgadt és szakszerű érvekre van szükség. Senki sem birtokosa a végső megoldásnak. Tudomásul kell venni azt is, hogy a múlt hibáiért fizetni kell: biztonságunk belátható időn belül nem lesz olyan fokú, mint azoké az országoké, amelyek évtizedek óta töretlenül haladnak ugyanazon az úton. Mindezek tudatában a lehető legjobb megoldásra kell törekednünk, s biztos vagyok abban, hogy elviselhető terhek vállalásával ez a megoldás megvalósítható. Ebben a bécsi megállapodást eszköznek kell tekintenünk, olyan eszköznek, amely lényegesen hozzájárul biztonságunk növekedéséhez.