A kárpátaljai magyarságon belüli megosztottság kiéleződése a 2006-os választások előtt
Kárpátalja magyarsága – mint közösség – válságban van. A krízis kialakulásának okai a múltban gyökereznek, és igen szerteágazóak, ezek mindegyike a jelen kereteket meghaladó elemzést igényelne.1 A válságjelenségeket az elmúlt másfél évtizedben nem sikerült megfelelő módon kezelni. Az ország lakosságát egészében érintő kedvezőtlen gazdasági helyzet, a szociális és egzisztenciális kiszolgáltatottság, az egészségügyi ellátatlanság, a civilizációs komfort hiánya mellett a magyar nemzeti kisebbség etnikai-demográfiai problémákkal is küzd, emellett súlyos politikai, polgárjogi, közéleti és anyagi ellentmondások terhelik viszonyát mind Ukrajnához, mind Magyarországhoz, mind önmagához. Ennek a hármas viszonyrendszernek az egyes tényezői szintén behatóbb vizsgálatra érdemesek,2 jelen írásomban azonban csupán egy részjelenséggel foglalkozom, a kárpátaljai magyarság politikai megosztottságának egyes kérdéseivel.
Nagy valószínűséggel a március végére kitűzött ukrajnai választások után, 1994 óta először, az országos törvényhozásban nem lesz képviselője a kárpátaljai magyarságnak. Az új választási törvény szerint csak pártlistán lehetséges parlamenti mandátumot szerezni (egyénileg nem), a bejutási küszöb pedig 3%. Nyilvánvaló, hogy a negyvenhétmilliós országban a kárpátaljai százötvenezer magyarnak nincs sok esélye arra, hogy saját párt révén juttasson be jelöltet. Mivel pedig a kárpátaljai magyarság köztudottan megosztott, és a két ellentábor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség 2005-ben külön-külön alapított pártot, így az esély már nemcsak hogy nem létező, hanem szinte negatív. Elestek a potenciális magyar jelöltek attól a lehetőségtől is, hogy ukrán pártok listáján befutó helyet kínáljanak nekik, mégpedig azért, mert egyik oldal jelöltje sem tudta volna „a magyar szavazatok” összességét garantálni, hanem csak saját táborát lett volna képes mozgósítani. Egy időben megkötött magyar–magyar megegyezés valamely közös jelöltben sokkal előnyösebb alkupozíciót biztosított volna, a széthúzás azonban ezúttal is a nevető harmadiknak kedvez.
Mi késztette azonban ezt a maroknyi népcsoportot arra, hogy két külön zászló alatt kísérelje meg kollektív jogait gyakorolni? Hogyan alakult ki a végzetes kettészakadás? Melyek az ellenségeskedés nyomon követhető jelei a helyi sajtóban? Lássuk részletesebben.
Nem telik el hét anélkül, hogy a két legnagyobb kárpátaljai magyar szervezet tengelyt ne akasztana. Évek óta folyik a kiszorítósdi, a viszálykodás, egymás legitimitásának a megkérdőjelezése. A kiváltó ok szinte bármi lehet, a cél azonban mindig ugyanaz: a mind nagyobb befolyás megszerzése, a „magyar ügyek” feletti ellenőrzés és a támogatások újraelosztására szóló felhatalmazás megszerzése.
Az ellentétek az utóbbi időben egyre inkább kiéleződtek. Nem olyan régen a beregszászi magyar főiskola körül keletkezett már-már hisztériás botrány, majd a 2004-es ukrajnai elnökválasztás osztotta meg a korábbinál is jobban a kárpátaljai magyarságot amiatt, hogy szervezeteink más-más oldalon kötelezték el magukat. Nagy volt a viszálykodás a gyermekeiket magyar iskolába járató szülőknek megítélt támogatási rendszer feletti felügyelet ügyében. A magyar–magyar politikai törésvonal mentén hasadt ketté legnagyobb közéleti lapunk, a Kárpáti Igaz Szó: jelenleg – a sajtótörténetben alighanem egyedülállóan – két különböző lap jelenik meg ugyanazon a néven, a főszerkesztői kinevezések ügyében bírósági tárgyalások folynak.3 Ugyanígy egyre inkább elmérgesedik a helyzet amiatt is, hogy mindkét fél elégedetlen a magyarországi pályázati rendszerrel, és egymást vádolják a nagyobb támogatás elorzásával, kölcsönösen azt állítva egymásról, hogy a javakat önérdekűen (nem pedig közcélúan) használják fel: saját pozícióikat, befolyásukat igyekeznek megtartani és kiterjeszteni a magyarországi támogatások révén. Erre az „öreg” Illyés Közalapítvány, a „serdülő” Szülőföldön Magyarul oktatási-nevelési program és az „újszülött” Szülőföld Alap pályázatai és kifizetései körüli vádaskodások bizonyító erejű, egyben szomorú például szolgálhatnak.
Legutóbb például az keltett felháborodást, hogy a Szülőföld Alap Tanácsának kárpátaljai részről az UMDSZ-alelnök Kőszeghy Elemér lett a tagja, míg a KMKSZ nem kapott ilyen felkérést; a döntéshozatalból kimaradt fél itt a személyes lejáratás eszközét is bevetette, azzal érvelve, hogy Kőszeghy már nem is képviselheti Kárpátalját, hiszen kanadai letelepedési vízummal rendelkezik.4 A – részben talán jogosnak is gondolható – tiltakozás akkor vált még élesebbé, amikor az alap nyilvánosságra hozta első pályázatának eredményeit, és ebből kiderült, hogy a támogatások döntő hányadát az UMDSZ-hez közeli szervezetek és intézmények kapták. Az aránytalanság valóban szembetűnő volt, de arról elfeledkezett a tiltakozó fél, hogy hosszú éveken át ezek az elosztások épp fordítva történtek, a döntő hányadot mindig mindenből a KMKSZ-nek sikerült megszerezni. Azt azonban talán fölösleges hangsúlyozni, hogy akár az egyik, akár a másik irányba billen ki a mérleg, az eredmény mindig ugyanaz: a két fél közti ellenséges viszony további éleződése, végső soron pedig a kárpátaljai magyarság válságának elmélyítése. Mindez a szememben alátámasztja azt az elméletemet (ezt számos korábbi írásomban kifejtettem), hogy bár a magyarországi támogatások rövid távon elengedhetetlenül szükségesnek látszanak a kárpátaljai magyarság fennmaradásához, hosszabb távon mégis több kárt okoznak, mint hasznot, hiszen nemcsak végzetes megosztottsághoz vezetnek, amely aztán – mint látjuk – a politikai érdekképviselet ellehetetlenülését vonja maga után, hanem a magyar szervezetek és vezetőik részéről egy tökéletesen torz szemlélet kialakulását eredményezik: szemükben a támogatás már nem eszköz, hanem cél, maga a magyarságszolgálat pedig nem egyéb, mint a pozíciók és anyagi javak megszerzésének a fedőtevékenysége.
Nemrégiben mégis halvány remény mutatkozott arra, hogy az ellenérdekelt felek egyeztetni tudják álláspontjukat a legfontosabb kérdésekben. Egyikük (az UMDSZ) legalábbis tárgyalásokat kezdeményezett, a másik fél azonban (a KMKSZ) nem állt kötélnek, sőt, nem sokkal ezután megakadályozta, hogy a rivális szervezetet felvegyék egy fontos határon túli érdekegyeztető testületbe (a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumába).
A szembenállás csak erősödik azzal, hogy mindkét érdekvédelmi szervezet, mint említettem, pártot alapított. Nyilvánvaló, hogy a 2006-os ukrajnai választásokon ellenkező érdekeket fognak képviselni, ezzel nem növelve, hanem rontva a kárpátaljai magyarok esélyeit arra, hogy ha a parlamentbe nem is, de legalább a helyi (megyei, járási, városi) törvényhozó testületekbe bejussanak.
Az UMDSZ tárgyalási szándékát, kezdeményezését egy szomorú esemény előzte meg. 2005 májusában hosszas betegség után elhunyt a kárpátaljai magyarság legújabb kori történelmének talán legmeghatározóbb politikai tényezője, Fodó Sándor. Már a hatvanas években polgárjogi akciókban vett részt, a hetvenes és nyolcvanas években egyetemi oktatóként magyar fiatalok százait oltotta be nemzettudattal, a szűkebb-tágabb baráti társaságához tartozókat pedig óvatos ellenzékiséggel is. A peresztrojka előrehaladtával valóságos motorja lett a magyar érdekvédelmi szerveződéseknek, nem kis mértékben éppen neki köszönhető, hogy 1989 februárjában elnökletével megalakulhatott a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ). Ugyancsak ő kezdeményezte és ő lett az első elnöke 1991-ben annak az országos, összukrajnai politikai csúcsszervnek, amely a kárpátaljai, a lembergi (lvivi) és a kijevi magyarok szervezeteinek a részvételével jött létre Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) néven. Hogy mindkét formációt ő álmodta meg és hívta életre, annak azért van sajátos jelentősége, mert mára, mint látjuk, éppen ez a két tömörülés folytat kíméletlen belharcot Kárpátalján, és mind az ukrajnai, mind a magyarországi nagypolitika más-más oldalán kötelezték el magukat.
A széthúzás jelei igen korán megmutatkoztak. Fodó Sándorról kiderült, hogy vezetőként nem csupán integráló, hanem megosztó személyiség is. Vehemens természete, szertelensége, ígéreteiről való gyakori megfeledkezése, az elvek és a gyakorlat összeegyeztetésében mutatott gyengeségei, egyeztetés nélküli „titkos paktumai” a helyi és a magyarországi hatalommal sok kellemetlenséget okoztak mind közvetlen munkatársainak, mind a tagságnak. Őmiatta tört ki az első „botrány” is 1990-ben (a most várhatóhoz némiképp hasonlatos helyzetet eredményezve). A korabeli bírálatok szerint: „A köztársaság Legfelső Tanácsának hosszú idő után először nem lesz magyar képviselője. Ez a kudarc egyértelműen a KMKSZ megosztottságából fakad.” „A KMKSZ is aktívan közreműködött annak érdekében, hogy ne legyen magyar nemzetiségű parlamenti képviselő. Például azzal, hogy Fodó Sándor a KMKSZ nevében arra hívta fel a beregszászi járás lakosait, hogy Vaszil Sepára szavazzanak. Vagy akkor, amikor a RUH5 és nem a KMKSZ erejében, támogatásában bízva indult jelöltként a nagyszőlősi járásban.”6
Megosztotta a kárpátaljai magyarságot a fel-fellángoló autonómiavita, a kisebbségi kérdésekhez és nagypolitikához való viszony (mind Kijev, mind Budapest vonatkozásában), a hatalom decentralizálásának vagy egy kézben tartásának a problémája. Személyes ambíciók is közrejátszottak az 1992–93-as látványos szakadásban: előbb a legszűkebb vezetés egyes tagjait szorították-zárták ki a KMKSZ testületeiből, mások önként távoztak, majd önálló formációkat alkotva számos helyi és középszintű szervezet szinte teljes tagságával együtt kivált a szövetségből, később ezek más (szakmai és regionális) egyesületekkel lazább-szorosabb gyűjtőszervezetekbe tömörültek (így jött létre a Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fóruma – KMSZF), mígnem – nagyrészt a volt KMKSZ-esek vezetésével – lassan kialakult a KMKSZ-ellenes „másik oldal”.
1994-ben ennek a blokknak egyik akkori reprezentánsa, Tóth Mihály (maga is leváltott KMKSZ-alelnök) ellenjelöltként Fodó Sándorral szemben ukrán parlamenti mandátumot nyert, majd 1996-ben az UMDSZ elnökévé is őt választották meg riválisa helyére.7
A „másik oldal” mindezek ellenére sokáig nem képezte a KMKSZ egyenrangú ellensúlyát. Az alacsonyabb szintű tagszervezetek ugyan végezték a maguk munkáját (a Bereg-vidéki Kulturális Szövetség és a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége például jelentős eredményeket tudott felmutatni), de éveken keresztül mind az országos (UMDSZ), mind a megyei csúcsszerv (KMSZF) sokáig inkább csak papíron létezett. Igen lassan erősödtek, keresték a helyüket, lehetséges tevékenységi területüket, no és persze annak a lehetőségét, hogy a működésükhöz elengedhetetlen magyarországi támogatásokat ellenlábasuktól elorozzák. Erre azonban még jó ideig nem kerülhetett sor. 1998-ban ugyanis a kijevi parlamentbe egyetlen magyar képviselőként Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke jutott be (megjegyzendő, hogy az akkor szocdem-színekben induló Fodó Sándornak ez nem sikerült), a Magyarországon hatalomra jutott Fidesz pedig a kormánypolitika szintjére emelte azt az elvet, hogy csak a parlamenti képviselettel rendelkező határon túli magyarságszervezeteket tekintik legitimnek, és így minden ügyben partnernek, tárgyalófélnek. Az egymással korábban is szimpatizáló Fidesz és KMKSZ egybefonódása ettől kezdve egyértelművé vált. A két fél kölcsönösen számíthatott egymás támogatására, Orbán Viktor és kormánya azt nyújtotta, amit a KMKSZ elvárt, Kovács Miklós pedig mindig azt nyilatkozta, amit a Fidesz hallani szeretett volna. Négy éven át ennek a csapatnak állt a zászló, a több csatornán érkező magyarországi támogatással nagyrészt ezekben az években sikerült megalapoznia azt a „birodalmat”, amelynek védfalai mögött a későbbi fordulattal járó veszteségek ellenére is biztonságban érezhette magát.
A fordulatra 2002-ben került sor, ekkor több körülmény is az ellentábor malmára hajtotta a vizet. Az áprilisi ukrajnai parlamenti választásokon a Beregszász központú 72. választókerületben Kovácsnak olyan kihívója akadt a vállalkozói szférából a helyi vezetés legmagasabb posztjáig jutott Gajdos István személyében, aki nem csupán a járási adminisztráció és a szociáldemokrata párt támogatását bírta, hanem aki mögé odaállt az addigra már számottevő erőt képviselő UMDSZ is. Az eredmény roppant szoros lett, az első szavazatszámlálást követően Kovács Miklós rendelkezett több vokssal, ám ellenfele, Gajdos István óvást nyújtott be, ezért néhány választókörzetben érvénytelennek nyilvánították a szavazást, így végül ő jött ki győztesként. Később a Központi Választási Bizottság rendelete értelmében újraszámolták a „megóvott” választókerületben leadott szavazatokat, ám az újraszámlálás megerősítette Gajdos István győzelmét.
Ezzel szinte egy időben Magyarországon a Fidesz elvesztette a választásokat, így bekövetkezett a KMKSZ-vonal kettős veresége. Előtte még Németh Zsolt akkori államtitkár kijelentette: ha bebizonyosodik, hogy Ukrajnában választási csalás történt, akkor magyar részről továbbra is Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét tartják a kárpátaljai magyarság legitim képviselőjének. És ha nem bizonyosodik be, akkor is – tehetjük hozzá utólag némi cinizmussal.8
A szocialista–liberális magyar kormány még meg sem alakult, Tóth Mihály akkori UMDSZ-elnök máris levelet intézett Medgyessy Péter kormányfőjelölthöz, Kovács László és Kuncze Gábor pártelnökökhöz, amelyben felpanaszolta, hogy az előző kormányzati ciklusban hátrányos megkülönböztetés érte az addigra összességében 34 ukrajnai magyar szervezetet tömörítő egyetlen országos szövetséget. Ezen a helyzeten láthatóan változtatni kívánt a nemzetstratégia egészét és a „határon túli magyar” probléma kezelésének elveit és gyakorlatát újrarendező MSZP–SZDSZ-koalíció. A KMKSZ és annak elnöke kiesett az ezüstpikszisből, a magyar kormányzat kimondva vagy kimondatlanul a másik fél mellé állt. Ugyanakkor, nagyrészt valószínűleg a Fidesz nyomására, teljesen mégsem negligálhatták a korábbi favorit támogatását és szerepeltetését, ezt mutatja például az is, hogy Gajdos István mellett Kovács Miklós továbbra is szavazati joggal rendelkezve képviseli a kárpátaljai magyarságot a Magyar Állandó Értekezleten (holott ez a jog, éppen a Fidesz által hangoztatott elv alapján, csupán a parlamenti képviselettel rendelkező szervezet reprezentánsát illetné meg). A KMKSZ hegemóniája ettől kezdve mégis megtört, a támogatási rendszer újrarendeződött, megváltoztak a részesedési arányok.
Gajdos István, az ukrán parlament új magyar képviselője pedig nyomban megválasztása után teljes fordulatra kapcsolt, meglepő aktivitást mutatott a kisebbségi ügyek felvetésében,9 láthatóan ambicionálta, hogy szocdem-jelöltsége és vállalkozói, illetve államhivatalnoki múltja ellenére igazi „magyar vezető” legyen. Erre nem is kellett sokáig várnia. 2002 végén az UMDSZ elnökének választották.
Úgy látszott, elkezdődhet az ekkor már több mint tízéves múltra visszatekintő szervezet nagy menetelése. Ám Gajdos István és az UMDSZ hiába bírta mind az ukrán, mind a magyar hatalmi szféra egyértelmű támogatását, a KMKSZ kialakított háttérintézményei, infrastruktúrája, bejáratott pályázati gyakorlata, kuratóriumi tagságai, a szűkebb vezetőréteg öszszetartása, számos kölcsönös érdekeltségi viszonya és a befolyásos támogatók révén keményen tartotta pozícióit. Bár teljhatalma megnyirbálódott, nem mondhatni, hogy alárendelt szerepbe került volna. A kívülálló számára úgy tűnt, a két szervezet nagyjából azonos befolyással bír, és hasonló nagyságú anyagiak fölött diszponál, mivel egyiküknek sem sikerült a támogatások újraelosztására vonatkozó kizárólagos felhatalmazást megszereznie.
A következő fordulatra 2004 telén került sor, amikor a már számos területen (pl. sajtó) túlsúllyal rendelkező UMDSZ az ukrajnai elnökválasztás idején egyértelműen elkötelezte magát a fennálló hatalom (Viktor Janukovics) mellett, míg a KMKSZ, némi kivárás után, az akkori ellenzék vezére (Viktor Juscsenko) mellett tette le a voksát. A választási csalások miatt egyre inkább kiéleződő hangulatban a két magyar szervezet vezetői sem mutattak önmérsékletet egymás minősítésében.
A narancsos forradalom győzelme egyértelműen Kovács Miklóséknak kedvezett, az UMDSZ a „rossz” oldalra került, és ezen nem sokat javított, hogy elnökük, Gajdos István a vesztes szocdemek frakciójából átlépett a győztes szocialistákéba.
Az ukrajnai viszonyokra és a demokrácia kezdetlegességére jellemző, hogy a KMKSZ-nek tett ígéreteket a hatalomra jutott országos erők még tessék-lássék alapon sem teljesítették, és helyben is csak részleges eredményeket hozott a változás. A „legyőzött” UMDSZ egyáltalán nem rendült meg, ellenben a KMKSZ-ben, különösen eleinte, némi zavarodottság mutatkozott amiatt, amiért is nekik, mint szövetségesnek, együtt kellene működniük az új ukrán hatalommal, ezzel feladva örökös oppozíciójukat a hivatalos Ukrajnával szemben.
Mindeközben a két magyar szervezet közötti rivalizálás és kiszorítósdi, egymás erkölcsi ellehetetlenítése tovább folytatódott 2005 tavasza folyamán.
Ekkor következett be Fodó Sándor halála. Természetesen mindkét szervezet saját halottjának tekintette. Az UMDSZ aktuális nyilatkozatában leszögezte, hogy Fodó Sándor „neve, szellemi öröksége mindannyiunké, személyek, szervezetek által ki nem sajátítható. Politikai végrendelkezésként fogadható el az utóbbi években mind gyakrabban hangoztatott óhaja, melyben a ma még szembenálló két szervezet kibékülésének fontosságát fogalmazta meg, azt a kívánságot, hogy találják meg azokat a közös pontokat, ahol együtt tehetnek a Kárpátalján, Ukrajnában élő magyarságért. Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség teljesíteni kívánja első elnöke végakaratát. Azt indítványozzuk, hogy üljön tárgyalóasztal mellé a két szervezet vezetése, vitassuk meg magyarságunk sorskérdéseit, tisztázzuk a nézeteltéréseket, melyek gyakran a kellő információ hiányára vezethetőek vissza.”10
Az UMDSZ tehát tárgyalni akart. A gesztus értékelhető, egyetlen szépséghibája, hogy ezt éppen vesztesként kezdeményezte. Mivel nyilatkozatukra, amelyben az időpont és a helyszín megválasztását is a partnerre bízták, a KMKSZ nem reagált, ezért rövidesen kijelölték a saját tárgyalóbizottságukat, és maguk nevezték meg a semleges helyszínt (a beregszászi püspöki hivatalt) és az időpontot. Mindezt levélbe foglalták a megtárgyalandó kérdések felsorolásával együtt, és eljuttatták a KMKSZ-nek. Az elnöki aláírással ellátott megkeresésre érdemi választ nem kaptak, csupán a KMKSZ irodavezetője jelezte, hogy a szövetség majd valamelyik testületi ülésén dönt a továbbiakról. Megvoltak az ülések, de a partnert semmilyen döntésről nem értesítették.
Ennek ellenére az UMDSZ négy vezetője a megnevezett napon beült a tárgyalóhelyiségbe, és várta a partner küldöttségét, amely azonban nem érkezett meg. Fodó Sándor „politikai végakarata”, úgy tűnik, nem indította meg a KMKSZ-t, ám hogy a szellemi örökségre igényt tartanak, bizonyítja, hogy sebtében Fodó-ösztöndíjat alapítottak.
Pedig tárgyalni kétség kívül lett volna miről. A megbékélés azonban, véleményem szerint, igazából egyik félnek sem állt érdekében. Ameddig a kölcsönös szembenállás azt eredményezi, hogy két hordóba lehet töltetni a vizet, addig nem érdemes egyetlen nagyobbat tenni a csap alá. És vannak más kizáró okok is.
A KMKSZ hosszú ideje sérelmi politikát folytat, identitásához hozzátartozik a belső ellenség, a „magyarul beszélő szocdemek” elleni fellépés. Az UMDSZ pedig mindig a KMKSZ-re és vezetőire mutogat, ha saját kudarcait kell megmagyaráznia. Magának a tárgyalásnak a kezdeményezése is olyan jófiú-gesztus volt az UMDSZ részéről, amelyből erkölcsi tőkét kívántak kovácsolni: ha a KMKSZ nem jön el a tárgyalásra, akkor, lám, ők az undok felfuvalkodottak, ha ellenben eljönnek, azzal magát az UMDSZ-t és annak elnökét legitimálják mint tárgyalóképes felet. Holott Kovács Miklósék éppen hogy nem tarthatják politikailag szalonképesnek sem a szerintük köpönyegforgató és csalással mandátumot nyert Gajdos Istvánt, sem azt az UMDSZ-t, amely, ugyancsak szerintük, alapszabályellenesen működik azóta, amióta éppen Fodó Sándort „puccsal” eltávolították az elnöki posztról. Ezért egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy mint egyenrangú féllel, leüljenek vele az asztalhoz.
Bejött tehát a papírforma, a felek nem tárgyaltak, és Gajdosék „ezek után mosom kezeimet” magatartása is bebizonyosodott: a tárgyalás meghiúsulását követően kiadott nyilatkozatukban ugyanis az áll, hogy „minden majdan elszenvedett, kárpátaljai magyarságot ért esetleges kudarcért a felelősséget a továbbiakban a KMKSZ vezetőire” hárítanak. Minden majdani kudarcért… Ez elgondolkodtató.
Hasonló nyilatkozatot adott közre az UMDSZ akkor is, amikor a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumának marosvásárhelyi összejövetelén (2005. október) Kovács Miklós KMKSZ-elnök vétójogával élve megakadályozta, hogy a rivális kárpátaljai szervezetet, az UMDSZ-t felvegyék a testületbe. Az ügy éles visszhangot keltett, nem mondhatni, hogy a közvélemény akár idehaza, akár más régiókban értékelte volna a kirekesztő magatartást.
Az UMDSZ látszólagos erkölcsi sikerei ellenére azonban lényegében semmi sem változik. A KMKSZ továbbra is a kárpátaljai magyarság egyedüli igaz és legitim képviseleti szervének tartja magát, és folytatja jól bevált „körkörösen ellenzéki” politikáját, az UMDSZ meg tovább erőlködhet, hogy legitimitását bizonyítsa, s ha ez mégsem sikerül, akkor hárítson. Illetve hát – sajnos – bizonyos mértékben átvette a KMKSZ „nemzeti kirekesztő” stratégiáját.
Ennek megértéséhez érdemes közelebbről megvizsgálni a további politikai orientációkat, beágyazottságokat.
A kárpátaljai magyarság kettéosztottsága bonyolultabb, mint a magyarországié. Ennek egyik oka, hogy a törésvonalat nemcsak a magyarországi jobb- és baloldalhoz való viszony jelöli ki – ez esetben vonalzóval meghúzható egyenes lenne –, hanem kanyargóssá, zegzugossá és olykor ellentmondásossá is teszi több további tényező.
A megosztottság leglátványosabban a két szembenálló szervezethez való kötődésben és/vagy elutasításban mutatkozik meg. Kis honunkban gyakorlatilag ma minden magyar vagy a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséghez, vagy az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséghez húz. Jó esetben ez csak a szimpátia vagy antipátia szintjén mutatkozik meg, rosszabbik esetben azonban harcos pártkatonákat látunk egymásra naponta fenekedni. Ahogy Magyarországon is, az egyik vagy másik szervezethez vagy most alakult pártjaikhoz való szorosabb vagy lazább kötődés nem csupán ideológiai, politikai és érdekellentéteket jelent, hanem sajnos azt is, hogy az egyes oldalak a másikkal szemben kölcsönösen súlyos morális ítéleteket is megfogalmaznak. A kérdés nem úgy vetődik fel, hogy te ilyen nézeteket vallasz, én meg olyanokat, hanem hogy én becsületes magyar ember vagyok, te pedig becstelen, aljas, tolvaj, önző, áruló – és persze magyarnak sem igazi.
Mindezt megkavarja a két szervezetnek, illetve az egyes személyeknek az ukrajnai belpolitikai erőkkel, pártokkal szembeni szimpátiája és/vagy elutasítása, őszinte vagy kényszerű szövetsége. Az ukrajnai politika struktúrája sokban eltér a magyarországitól, a kettéosztottságot sok speciális tényező jellemzi. (A nyugati orientációt Ukrajnában például nem a bal-, hanem a jobboldal reprezentálja.) Ugyanígy bonyolítja a helyzetet a magyarsághoz, a magyar nemzet egységéhez és ennek politikai attribútumaihoz való viszony. Míg Magyarországon egyértelmű, hogy melyik oldal lobogtatja látványosabban a trikolórt, melyik tüntet a kokárdával, melyik jön elő turullal, szentkoronával, tizenötmillióval, melyik áll ki harcosan státustörvény, kettős állampolgárság mellett, addig ez Kárpátalján korántsem ilyen egyértelmű, a nemzeti jelleg hangsúlyozása és túlhangsúlyozása mindkét oldalra szinte egyforma mértékben jellemző. Mást ne mondjak: az egyértelműen balos UMDSZ honlapjának11 bal felső sarkában éppenséggel turulmadár látható, az érdekkörükbe tartozó Kárpáti Igaz Szó online-változatának12 a fejléce sem lehetne a mostaninál pirosfehérzöldebb.
És most újabb svédcsavarra lehettünk figyelmesek.
A másik fél magyarságának a megkérdőjelezésére eddig csak a Fidesz-barát KMKSZ vindikálta magának a jogot. Szóhasználatukban mindennapivá vált, hogy az UMDSZ-pártiakat nemes egyszerűséggel magyarul beszélő szocdemeknek nevezzék.13 A „magyarul beszélő” természetesen nem a filmszinkronra utal, hanem arra, hogy az adott csoporthoz tartozók nem is igazi magyarok, hanem idegenszívűek, potenciális vagy tényleges nemzetárulók.
És míg Magyarországon teljesen világos, melyik fél ragaszt a másikra ilyen címkéket, és hogy ezek a jelzők a másik irányban „nem működnek”, addig Kárpátalján megtörténhetett, hogy a „magyarul beszélő” titulus a balos UMDSZ-hez kötődő Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségi (tehát kollektív véleményt közlő) cikkében leírasson, mégpedig a jobbos KMKSZ és annak elnöke jelzőjeként. Hogy valamivel még fokozzák is a minősítést, használják a „zsoldos csapat” kifejezést is: „Ukrajnában az elnökválasztás végeredményének a kihirdetését követően az első számú hatalompárti magyart Kovács Miklósnak hívják. Mint ahogyan Kovács Miklósnak hívják a Nasa Ukrajina magyarul beszélő zsoldos csapatának a koronázatlan fejedelmét is.”14 (A Nasa Ukrajina az elnökválasztásban győztes Viktor Juscsenko mögött álló párttömörülés, a KMKSZ őmellettük kötelezte el magát tavaly decemberben.)
A két magyar szervezet szószólói tehát kölcsönösen nem tartják egymást igaz magyar embernek, kölcsönösen azt állítják egymásról, hogy valamely, szerintük a magyarság ellen fellépő ukrán pártnak a szolgálatában állnak.
Egy politikai erő aligha követhet el nagyobb bűnt, mint hogy a nemzethez való tartozás jogát ideológiai, világnézeti vagy politikai alapon bárkitől is elvitassa. Ha a kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezetek idáig mégis eljutottak, abban az a tragikus, hogy ezzel a magatartásukkal – ez aligha lehet kétséges – valóban kárt okoznak a kárpátaljai magyarságnak, és valóban idegen érdekeknek szolgáltatják ki népcsoportunkat. Nem azért, mert nem magyarok, hanem azért, mert becstelen magyar kirekesztők, akiknek saját hatalmi érdekeik fontosabbak, mint a kárpátaljai magyarságé.
Az ellentétek a tavaszi, az egymást csupán két hét különbséggel követő ukrajnai és magyarországi parlamenti választások közeledtével valószínűleg még élesebbé válnak. Az ádáz hatalmi harc folytatódik a kárpátaljai magyar ugaron, egyre mélyítve a krízist.
Az örökhagyó Fodó Sándor pedig tovább forog a sírjában.
Ungvár, 2006. január
Helyzetelemző esszémet két korábbi cikkem megállapításait felhasználva készítettem: Magyarul beszélő magyarok. NOL, 2005. dec. 5 – http://nol.hu/article-proxy/386446/ [2]; Mégis, kinek az öröksége – Belharcok a kárpátaljai magyarságban. HVG, 2005. nov. 10.
Jegyzetek
1 Az egyes tényezők vizsgálatát részben elvégeztem Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében című nagyobb tanulmányomban. BDK: A hontalanság metaforái. MNyKNT, Bp., 2000. Itt csak az említés szintjén emlékeztetek arra, hogy 1) a történelmi Felső-Tisza-vidék mind etnikai, mind adminisztratív szempontból mindig is perifériának számított (egyszerre képezte a nyelvterület és a különböző államalakulatok határterületét); 2) gazdasági és civilizációs szempontból a legelmaradottabb, a központoktól leginkább elszigetelt térségnek számított, így kultúrája is lassan fejlődött, nem tudott kilépni a marginalitásból; 3) a XX. században a magyar nyelvterületek közül ezt a régiót érintette a legtöbb hatalomváltás, az új és új államberendezkedések az itt élő magyaroktól többszörös értékrendváltást követeltek; 4) a II. világháború után azzal, hogy a régió a Szovjetunió kötelékébe került, az itt élőkre a legsötétebb sztálini kommunista diktatúra évei köszöntöttek, a kollektív bűnösséggel vádolt magyarságot súlyos repressziók érték; ennek megfélemlítő hatása évtizedekkel később is érződött; 5) az anyaországtól elszakított nemzetrészek közül (a burgenlandit leszámítva és Jugoszlávia széteséséig) a kárpátaljai magyarság a legkisebb lélekszámú közösség volt, ami megnehezítette a vezető réteg (művészek, alkotó értelmiség, ügyvédek, orvosok, mérnökök) kialakulását (szemben Erdéllyel, a Fel- és a Délvidékkel), a természetes kiválogatódást; 6) történelmi-politikai okokból ez a nemzetrész volt a legjobban elszigetelve anyaországától, így a nemzeti-kulturális fejlődés terén legnagyobbak voltak az elmaradásai; 7) az elsoroltakkal összefüggésben a kárpátaljai magyarokat érték a legfelkészületlenebbül az 1989–90–91-es rendszerváltások, önszerveződése ugyan megindult, de súlyos hiányosságokkal terhesen; 8) a független Ukrajna megalakulásával kezdetét vette az a gazdasági krízis, amelynek romboló hatása talán még a diktatúrát is meghaladó mértékben okozott károkat a kárpátaljai magyaroknak, egzisztenciális, szociális és erkölcsi bizonytalanságba sodorta őket, hozzájárult demoralizációjukhoz és a krízis elmélyüléséhez; mindezt az elért vívmányok csak kismértékben, a jelenségek szintjén enyhítették, a mélyben meghúzódó súlyos problémák a közösség lassú, de biztos felmorzsolódásának árnyát vetítették előre.
2 E tárgyú vizsgálódásaim eredményeit Önveszélyes viszonyok c. esszémben foglaltam össze. (Nyelvünk és Kultúránk, 2004/4.)
3 A helyzetet részletesen elemeztem ebben a cikkemben: Kettő a magyar igaz-szó. Népszabadság, 2005. szeptember 30.
4 Lásd többek között: Egy kanadai letelepedés története. Kárpátalja, szept. 23.
5 Az ukrán nacionalisták mozgalma.
6 Forrás: A Határon Túli Magyarok Hivatalának honlapja, http://www.htmh.hu [3], 1990-es sajtószemle.
7 Az UMDSZ-t egy jelentős, több tízezres taglétszámú (KMKSZ) és két jóval kisebb, jó esetben százas tagságot magáénak tudó szervezet (a lembergi és a kijevi magyarok szövetsége) alakította meg. A KMKSZ nem képviseltette magát azon a közgyűlésen, amelyen a két kis tagszervezet képviselői leváltották Fodót és megválasztották Tóth Mihályt. A KMKSZ a történteket puccsnak minősítette, és felfüggesztette tagságát az UMDSZ-ben. Ugyanebben az évben váltás történt a KMKSZ élén is, Kovács Miklós lett az új elnök. Fodó nem jelöltette magát, örökös tiszteletbeli elnökké választották, de többé nem volt tényleges befolyása a szervezet életére, sőt, egyéni működése gyakran szögesen eltért a tényleges vezetők által követett programtól.
8 A KMKSZ és a Fidesz mai napig vitatja Gajdos legitimitását, továbbá gazdasági és politikai ügyekben is tisztátalannak tartják működését. Emlékezetes, hogy Kövér László és Németh Zsolt egy nyilatkozatukban mint magyar nemzetpolitikai kockázatot említették a képviselőt.
9 A gazdasági és adminisztrációs szférában ezzel a problémakörrel korábban egyáltalán nem foglalkozott.
10 Kárpáti Igaz Szó, 2005. május 17.: http://www.hhrf.org/karpatiigazszo/050517/ke04.html [4]
11 http://www.umdsz.uz.ua/start.html [5]
12 http://www.hhrf.org/karpatiigazszo [6]
13 Pl. Kovács Miklós KMKSZ-elnök cikke: http://www.karpatok.uzhgorod.ua/hetilap/archivum/186szam/b5.html [7]
14 Kárpáti Igaz Szó, 2005. dec. 3.
- Játéktér [12]