Idén lesz Lengyel József születésének száztizedik évfordulója. A Kommunisták Magyarországi Pártjának alapítója, hivatásos nemzetközi forradalmár és jelentős író volt. Ma sem a kommunista forradalmár Lengyel, sem az író Lengyel nem része kanonizált emlékezetünknek. Egyik hivatásában sem jelent ma semmit. Miért is jelentene bármit ma Lengyel József? Írói életművének túlnyomó többsége, ha nem is olvashatatlan, de leginkább csak végtelenül unalmas. Még a jobb írásai is elsősorban kordokumentumok. Csak egy vastagabb füzetnyi novellája, kisregénye az, ami irodalomként is érvényes maradt.
Lengyel József íróként Lev Tolsztojt tekintette etalonnak. Erre vonatkozóan számtalan közvetlen és még több közvetett utalást találhatunk írásaiban. Nekeresdi György az egzisztenciális megváltást jelentő lágerkórházban a Háború és békét olvasta, az Elejétől végig-ben. Lengyel József majd minden irodalmi próbálkozásán csak úgy süt az igyekezet, hogy tolsztoji tablót fessen koráról és korosztályáról. Nem sikerült neki. Ám mást, ha akaratlanul is, de végbevitt. Elborzasztóan pontos, egyszerre szocialista és realista irodalmi emlékeket alkotott a XX. század egyik meghatározó élményéről: az egykoron létezett sztálini, majd a Sztálin utáni legrosszabb államszocializmusról, annak pokoli hétköznapjairól, hétköznapi hőseiről. Lengyel József a Gulág mint lét- és történelmi élmény leghitelesebb, világirodalmi szintű krónikása. Életműve és a magyar próza egyik csúcspontja volt, amikor elejétől végig kíméletlenül számot vetett élete, kor- és elvtársai legnagyobb kalandjával: a hétköznapi és intellektuális sztálinizmussal, valamint a szovjet munka- és megsemmisítő táborokkal.
Jóra tör
Útja a kommunizmushoz nem az orosz hadifogságon át vezetett. Ez az út, sok elvtársához hasonlóan nyitva állt előtte. Évtizedekkel később maga vallotta be: az első világháború kezdetén ő is nagy hazafivá vált, akit csak anyja tartott vissza az önkéntességtől, a fronttól, a törvényes gyilkolástól, a véletlen hadifogságtól. Intellektuális kalandból lett súlyos döntés Lengyel József kommunistasága. Önkéntes, nem véletlen, nem alkalmi kommunista lett belőle. A Visegrádi utcában alapítója lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának.
Ekkor fiatal költő volt, aki nagy költő akart lenni. Később már nem nagy író, hanem nagy forradalmár akart lenni, „aki nemcsak látja, érti, hanem meg is változtatja a világot”1. A „kíméletlen jóra törekvés”2 bolsevik programja szerint élte a következő két évtized nagy részében életét. Fogalmak között élt, ahogyan azt az Elejétől végig-ben írta. Talán a Neve: Bernhard Reisig-ből alkothatunk megközelítően hiteles fogalmat az önmagához is kíméletlen, hithű bolsevik egykori fogalmairól. Ez a letartóztatása előtti moszkvai években írt regénykezdeménye elképesztően vonalas és rossz írás. Ezt ő is így érezhette. A befejezetlen kézirat a hagyatékából került elő halála után. Kiadott naplójában-noteszeiben sem említette a láger előtti életének és munkájának ezt a rémes dokumentumát. A mű főhőse az eredendően apolitikus – de genere náci – fiatal német mérnök, aki az első ötéves terv zsoldos szakemberéből válik hithű kommunistává. Mint valami rossz ponyvaregénybe oltott sztálinista propagandabrosúra, olyan a Bernhard Reisig: kémkedéssel, szexszel, külső és belső ellenségekkel, szabotázzsal, valamint a szigorú, de igazságos GPU-val. Ahogy a regény kulcsfigurája, a Reisig megtérését segítő, Platon Karatajev-i, idős orosz bolsevik munkás (a regény végére munkásigazgató…) Kuzmics fogalmazott: „És minél felkészültebben várjuk a támadást, annál könnyebb és biztosabb lesz a győzelem! (…) És javítanunk kell az élelmezésen, és a traktorokkal együtt el kell vinnünk a szocializmust is a falukba, és el kell tüntetni a város és falu közötti különbséget, és végképp likvidálnunk kell az osztályok maradványait. (…) Ezt akarjuk megvalósítani, munkástestvéreim. Erre a nagy munkára készüljetek. Nem kell félnetek: a bolsevikiek, a lenini párt központi bizottsága és Sztálin elvtárs vezet majd benneteket! (…) A párt, a bolseviki párt, a munkásosztály élcsapata elöl jár majd a harcban, és én mondhatom, ez a harc nem lesz könnyebb, mint a polgárháború volt… Itt is kell majd a hősiesség, bolseviki kitartás, lelkesedés és osztályöntudat! Az a tudat, hogy a munkásosztály új világot épít! (…) Nos, ez a párt vezet benneteket. És a párt meg fogja tisztítani magát a selejttől, a gyáváktól, a húzódozóktól, a bürokratáktól. Mert olyannak kell lennie a pártnak, mint a rozsdátlan, éles, acélos szerszám! Így indul a második ötéves terv harcaiba a párt. Ezért is kell, hogy ti is élesítsétek, tisztítsátok, rozsdátlanítsátok magatokat a munkával, az ellenőrzéssel, az akaratotokkal. Mert ti lesztek a szerszám, a fegyver!”3
Amikor ezeket a rettenetes sorokat írta, a sztálini Szovjetunió már túl volt az első nagyobb koncepciós pereken, a parasztság elleni kíméletlen háború első csatáin, amelynek vesztesei nyomorult segédmunkásokként, a jövendő még tanítandó-nevelendő munkásosztályaként bukkannak fel a regényben. Meglepően hiteles, ám minimális empátiával megrajzolt képet festett az új munkásosztályt kitevő, a falvakból az ipari városok elképesztő tömegnyomor-szállásaiba kényszerített egykori parasztfiatalok végtelenségig kizsákmányolt életéről. A szovjet ipartelepek kényszermunkásainak tömegszállásait történelmi szükségszerűségként fogta fel, amelyből az arra érdemesek igenis ki tudnak emelkedni – még akár egy moszkvai főiskoláig is, mint a regény egyik hősével történt. Lengyel József a harmincas évek elején kritikátlanul hitt a sztálini politika szükségszerűségében, és hitte a koncepciós pereket, hitt a bolsevik (büntető-) politika fegyverében.
Ezt a fegyvert 1938-ban Lengyel Józsefre fogta a pártja. Letartóztatták, börtönbe vetették, ahol verték, kínozták, vallatták, majd lágerbe került. Az életben hagyott Lengyel József szerszámai a lapát, az ásó, a fűrész, a csákány és a talicska lettek. Megjárta a szovjet kényszermunka- és megsemmisítő táborokat. Volt, hogy munkája és élni akarása arra kényszerítette, hogy a lágerekben megsemmisítetteknek ássa a fagyott földbe a tömegsírokat. Nem tartott soká, a tizenhét évhez képest. Túlélte. Ez alatt a tizenhét év alatt a korábbi fogalmai – amelyek között és amelyekből élt – elvesztették jelentőségüket. Egyetlen fogalom, eszme körül járt minden gondolata, egyetlen fogalomért élt: a mindennapi betevő kenyérért. Minden egyéb fogalmat tizenhét évre kifagyasztott belőle a Gulág.
Későbbi műveinek, feljegyzéseinek központi kérdése, hogy mi és miért történt vele, kor- és elvtársaival. Nem tartotta történelmileg szükségszerűségnek, sem fatális esetnek letartóztatását és tizenhét esztendei pokoljárását. Magát a sztálinizmust sem tartotta történelmi szükségszerűségnek. Ezért is érzett felelősséget saját sorsáért. Szembesítés című regényében így szólt erről a felelősségről, bűntudatról a két lágerbüntetése között a moszkvai magyar nagykövetségre beszökő Lassú Endre, akivel nem nehéz magát Lengyel Józsefet azonosítani:
„Talán mondtam már, de megismétlem: az én legnagyobb személyes szégyenem, hogy nem volt ok a letartóztatásomra. Hallgattam, mint szar a fűben. Magyarázatot is találtam: »Ami összetart bennünket, több és fontosabb, mint ami elválaszt.«”4 A sztálinizmus nem jöhetett volna létre a Lengyel Józsefhez – és a Bernhard Reisigben felvonultatott kommunistákhoz – hasonló „kíméletlen jóra törekvők” nélkül. Aktív részvételük és passzív gyávaságuk egyaránt elengedhetetlen feltételei voltak a sztálinizmus győzelmének és megszilárdulásának, majd saját maguk személyes tragédiájának. „De mindabból, amit itt tapasztaltam, számomra éppen a bátor ember fokozatos elgyávulása volt a legtanulságosabb. És a leginkább lesújtó. Magamról azt hiszem, hogy valamikor bátor voltam. Voltam és elgyávultam.”5
1955-ben tért vissza Magyarországra. A párt váratlanul előkerült veteránjának és nyugdíjasának nem voltak többé kenyérgondjai. Íróként a rendszer kitüntetett figyelmét élvezte, ami egyszerre öltött testet a hol sugallt, hol egyértelmű cenzúrában, valamint a kiutalt lakásokban, nyaralóban és a folyamatosan folyósított, kiemelt honoráriumokban. A hazatalálás és a desztalinizáció élménye arra serkentette az újból íróvá lett Lengyel Józsefet, hogy elejétől végig szembesítse önmagát nagy élményével, a megvalósított, létező államszocializmussal, amelynek megszületéséhez, mint hithű kommunista, maga is hozzájárult. A régi fogalmakat és a régi eszméket hívta ehhez segítségül. Egyszerre akarta szocialista naturalizmussal megírni a Gulágot, és akart továbbra is hinni a szocializmusban, a kommunizmusban. Az Elejétől végig-ben olvashatjuk azt a jellemző párbeszédet, amely hitelesen adja vissza a Magyarországra hazatért Lengyel József makacs hitét. Egy fiatal suttyó faggatja a lágerben idős kommunista pártfogóját:
„– Ivan Tyimofejevics, maga most is kommunista?
– Hát mi más lennék? Hm? Legény?
– De azok azt mondják, hogy maga »népellenség«, és ők az igaziak, a hűek.
– Az íróasztalukhoz, igen, ahhoz hűek. De én a párthoz vagyok hű, és a néphez. Hát te ezt talán nem tudod?
– Én tudom, Ivan Tyimofejevics. De…
– Micsoda »de«? Azt hiszed, fene okos vagy, és más mindenki buta?
– De hisznek nekik. Szépeket mondanak, és… Látjuk…
– Nemcsak mondanak, tenniök is kell. Volt egyszer egy áruló a pártban, még a régi, illegális világban. Sok embert hóhérkézre juttatott. Őróla beszélt egyszer Lenin: »Hóhérmunkát végzett, de hogy ezt folytathassa, százakat kellett beszerveznie a pártba.«”6
Lengyel József a Gulágból visszatérve mintha újra meglelte volna korábbi fogalmait, egykori hitét. Hitt a kommunizmusban, és – hazatérését követően egy darabig – hitt a pártban is. „Híven kellett elszámolni egy már elévült tartozásról, mely tökéletesen elévült… minthogy igazság és párt újra egy testté válik”7 – mondja hőse, Nekeresdi György.
E mai fülnek elképesztően naivul csengő mondat nemcsak a Gulág-történetek megjelenhetését szolgáló vörös farok szerepét játszotta. A hitéhez és pártjához ragaszkodó bolsevik reményei is tükröződnek bennük. A lágerévek, majd a magyarországi 1956 dacára Lengyel hinni akart ifjúsága és felnőtt évei bolsevizmusában, hogy eszményi igazsága és egykorvolt bolsevik pártja egy test volt. Azt remélte, hogy Sztálin és a sztálinizmus csak átmenetileg választotta el egymástól e kettőt.
Az első szembesítési kísérletekben Lengyel nem tudott, nem is akart szakítani azzal a képzettel, hogy minden, önmaga által is megtapasztalt szörnyűség ellenére pártja mégis az igazság hordozója. Huszonegy éves korától két évtizedet áldozott a pártjára. Nem könnyű beismerni, hogy mindez értelmetlen volt. Nekeresdi megírásával azonban nem ért véget a szembesülés kálváriája. Örökké kételkedő marxizmusa és intellektuális kommunistasága mellett ebben közrejátszott az újonnan megélt tapasztalat: a Magyar Szocialista Munkáspárt vezette Magyar Népköztársaság politikai és kulturális valósága is. A Gulággal a háta mögött már nem volt képes kételyek nélkül szemlélni az eszmék aktuális anyagi erővé válását. Hol optimistán kereste régi-új pártjában, annak politikájában és politikusaiban az igazságot, hol realistán és egyre pesszimistább módon kérte rajtuk számon ugyanezt. Személyes és kíméletlen szembesülése így fordult át szembesítésbe. Már nemcsak saját múltjának, életének az értelmét kereste, magyarázta, kérdőjelezte meg, hanem újonnan megtalált pártjáét és a létező szocializmusét. Ez a szembesítési kísérlet felettébb érdekes irodalmi, kortörténeti szövegeket, dokumentumokat produkált. Kiemelkedik közülük két szöveg: a noteszei és Szembesítés című regénye, amelyet életműve betetőzésének tekintett. A mű alapkérdése: vajon mi köze is van a létező szocializmushoz, az uralkodó kommunista párthoz, egykori fogalmainak megtestesüléseihez és magukhoz az egykori fogalmakhoz. Ez a szembesítés hosszadalmas és minden bizonnyal roppant kínos munka volt. Öregkorára ez foglalta le ideje nagy részét, mint az a folyamatosan készített noteszlapokból is kitűnik. Kínos olvasmány. Minden szembesítés kínos. Lengyel Józsefé különösen az volt.
A titkos történet
A Szembesítés című regényt, annak figuráit és lehetséges párbeszédeit éveken át írta, fogalmazta újra és újra. Kulcsregénynek írta, botránykönyv lett belőle, nagyobbrészt a szerző akaratától függetlenül. Az 1988-as magyarországi kiadás hátsó borítóján úgy reklámozták, mint posztumusz regényt, noha akkor már számos nyelven számos kiadást ért meg. Magyarul is megjelent, igaz, kizárólag zárt kiadásban… A külföldi fordítások és kiadások épp e zárt kiadás alapján készültek. Lengyel József, a párt alapítója, Kádár és Aczél személyes ismerőse a párt kiadójánál csak zárt kiadásban szembesíthette elvtársait az egykori lehetséges igazságokkal. Regénye sorsában a kommunista és az író végképp szembesült azzal, hogy az igazság és a párt nem váltak eggyé.
A Szembesítés két egykori elvtárs találkozását írja le a negyvenes évek végének Moszkvájában. Egyikük, Banicza István, a Mauthausent is megjárt illegális kommunista, a népi demokratikus magyar követség tanácsosa, az új, szocialista Magyarország hivatalos képviselője. A másik, Lengyel József alteregója, Lassú Endre, két lágerbüntetés között a kényszerlakhelyről Moszkvába beszökő, aki saját bőrén tapasztalta a szovjet típusú államszocialista rendszer pokoli gyakorlatát. Két kommunista, két életút, két múlt és két lehetséges jövő találkozása és szembesítése adja a regény alapját. A dialógusok egyik kulcsfogalma nem más, mint a történelmi szükségszerűség. Ahogy a regényben is megidézett Háború és béke sem a napóleoni háborúk Oroszországáról szól, hanem II. Sándor cár reformkorszakáról, úgy a Szembesítés sem az ezerkilencszáznegyvenes évek végének a kulcsregénye. A művet az SZKP XX. kongresszusa, a magyar 1956 és a desztalinizáció abortálásának a tapasztalataival a háta mögött, mindezekre reflektálva írta Lengyel József hosszú éveken keresztül. Azon kísérlet kudarcát örökíti meg, amely azzal kecsegtette a (reform-) kommunistákat Kelet-Európában és a világon mindenütt, hogy igazság és párt ismét egy testté lehet. A kommunista, az író-olvasó Lengyel Józsefet is az foglalkoztatta 1956 februárja, a XX. kongresszus, majd ugyanazon év októbere–novembere és a kádári ellenforradalom után, majd az ezt követő konszolidáció éveiben, hogy mi volt a szükségszerű az államszocializmus szovjet sztálini közelmúltjában és a regénybeli magyarországi közeljövőjében. A félszívű, sikertelen desztalinizációs reformkommunista kísérlet kulcsfogalma és kulcskérdése is épp a történelmi szükségszerűség volt, midőn a rendszer megpróbált utólag szembenézni a sztálinizmussal és az államszocializmus szovjet típusú gyakorlatával. Lengyel József regénybeli alteregója, Lassú Endre így beszél magában a moszkvai utcán, mielőtt belépne a magyar követség épületébe:
„Ha történész volnék, akkor nem hagynám magamat így beszélni. Keresném, mi volt itt ebben a tíz-tizenöt évben a szükségszerű. És mi volt a véletlen? Véletlen, melyből aztán szükségszerűségek sorozata következett, de már könyörtelen logikával. Véletlen – mint felderítetlen okok váratlan megnyilvánulása –, tehát szükségszerűség. És véletlen: a lehetséges, még eldöntetlen körülmények közt egy hajszálnyi lökés, és nem várt, tehát előre nem vélt, azaz – jó ez a szó – véletlen irányba terelődnek a dolgok. Véletlenből így lesz végzet… De mi tette lehetővé Sztálint és izmusát? Alapvető hiba? Akkor már a lenini koncepcióban is hiba volt? Ő a bürokrácia állandósulásában látta a veszélyt. Jól látta. De az orvosság, amit ajánlott, gyenge volt. S annak ajánlotta, aki nem akarta elfogadni. A patkánynak ajánlotta a patkányirtót, a bürokratának a bürokrácia megszüntetését.”8
Lengyel tudta, hisz a magyarországi bornírt cenzúra és az aczéli és kádári személyes üzenetek tudatták vele, hogy az ő történelmét, Lassú kínos hitfogyatkozását, a hitehagyás történetét nem lehet a nyilvánosság elé tárni. Ezért a Lassú történetét író Lengyel a noteszeiben Prokopioshoz hasonló munkásságot igyekezett folytatni, amelyben a pártja által a mégoly szűk „zárt nyilvánosság” elől is elzárt gondolatait igyekezett papírra vetni az utókor számára. Lengyel József valóságos titkos története az 1955-től a haláláig vezetett noteszeiben olvasható.9 A Szembesítés a magyar nagyközönség számára 1988-ig titkos történet maradt…
Szemben önmagával
A Szembesítés megsokszorozott külső-belső párbeszédeiben Lassú/Lengyel nem kizárólag – sőt, elsősorban nem – a Banicza István figurájában megrajzolt lehetséges fegyelmezett sztálinista pártbürokratával és/vagy lehetséges kegyvesztett volt illegális kommunistával – mindkét lehetőséget nyitva hagyja a regény – diskurál, hanem a végleg hazatalált, a hazájában intellektuális, eszmei és politikai otthont kereső önmagával és elv/kortársaival. Lassúé a főszólam: ő szembesül kíméletlenebbül saját múltjával, és ő szembesíti Baniczát, a hatalomban, a hatalomért élő, azért a dialektikus élethazugságokat felvállaló (reform)kommunistát, a hatalom pártkatonáját. Lassú szavaival Lengyel egyértelművé tette, hogy nincs az a régi-új fogalom, amellyel és amelynek a kedvéért képes lenne az államszocialista kísérlet borzalmait utólag elfogadni, elfogadtatni. Hogy nem képes és nem hajlandó túltenni magát személyes tragédiáján, amely – a regényben ezt ki is jelenti – milliók életébe kerülő történelmi tragédia is volt:
„Tudja, mi lenne, ha túltenném magam rajtuk? Ezzel elismerném, hogy ami történt, a kommunista világ kialakulásához szükségképp hozzá is tartozik. Amit a polgár mond, az más. Őszerintük nemcsak hozzátartozik, de ez az alapvető, a lényeg. És a kompromisszum sem egyszerű. Fejjel a falnak menni nem kell, ha a fal erősebb, mint a fej. De ha szégyelljük, mikor effélét mérlegelünk, ebben, tudom, nem különbözünk. Érti, ugye? Élve akartam kikerülni onnan. Vigyáztam, nem dolgoztam soha, még félerővel se. »Levezekelni bűneimet?« Nem volt mit vezekelni. De hallgattam… »Szörnyű félreértések« – ez volt az én sztereotip, dodonai mondásom.”10
A személyes tragédia történelmi tragédia, s a történelmi tragédia személyes. Így vált a történelmi felelősség is személyes üggyé. Csak abban a kommunizmusban hihetett, amelyik képes lett volna szembesülni a rendszer genézisével. A könyörtelenül szembesítő és az olvasóval kíméletlenül didaktikus Lengyel József e fenti tételt többször is hőse szájába adja:
„Hinni? Hát nem hiszek a párt csalhatatlanságában. Bízni? A kommunista rend erejében igenis bízom. Csakhogy ennek a bizalomnak feltételei is vannak. Elsősorban, ezt már mondtam is: az igazság nyílt feltárása, továbbá, hogy ne egy vékony réteg üljön fenn, magabiztosan, stallumokban, a burzsoá rendnél is avultabb feudális-patriarchális uralkodó réteg módjára. Mert manapság itt egy járási titkár nagyobb hatalom, mint – magyar példát hozok – egy főszolgabíró. A magyar példa nem is árt. Jól vigyázzanak! Errefelé mennek. (…) És ezzel magukról is beszélek. Vigyázat, ma azt mondják: »Még korai.« Lehet, hogy így van. De aztán lehet majd késő is. – Elhallgat, ellenvetést vár. De csak hadd mondja végig, hadd mondja:
És mondja is:
– Így bízom a kommunista rend erejében. – Mélyet lélegzik és elhallgat.
– Ezt az erőt csak egység adhatja.
– Ezt az egységet sebészkéssel érjük el. Felnyitni a sebet, kitisztítani a gennyet. De nem használ a ragtapasz, és hiba a szájkosár.
– Helyes. De csak akkor és úgy, hogy az operációba ne haljon bele a páciens.
– De idejében ám, mielőtt a genny minden szervét megfertőzi.”11
A regényvégi – Lassú által képzelt – párbeszédükben Lengyel a regény megírása korának nagy (reform-) kommunista dilemmáját már imígyen oldatta fel hőseivel:
„»Ha magával nem történik ez a baj – mondja most nyugodtan –, akkor derék pártmunkás ma is, eszébe se jut – és ha eszébe jutna, bűnnek tartaná –, hogy nem hisz a párt csalhatatlanságában.«
»Ha így van, akkor Sztálin volt a kegyelem cselekvő eszköze, mert megvilágosította az utamat, kivezetett a tévelygések sötét rengetegéből, Sztálin, kicsapott szeminarista, a kegyelem eszköze.«”12
A kegyelem pedig a megvilágosodás volt: annak kimondása, hogy lágerbeli szenvedése, a deformált szovjet típusú államszocializmus nem baleset, nem történelmi szükségszerűség, de nem is az önkény véletlene volt. Hogy személyes szenvedésében ő maga sem egyéni, véletlen áldozat. Hogy a sztálinizmusnak és a létező államszocialista rendszernek nemcsak passzív elszenvedője volt, hanem felelős alakítója is:
„Meg kellett volna mondanom Baniczának, hogy nem tartom magam nálánál különbnek. Nekem is kötelességem lett volna tudni azt, amit most olyan jól tudok, amit kényelmességből nem tudtam. Igenis tudhattam volna, Jevgenyij Jevgenyijevics Kis, azaz Kis Jenő tudta, és nékem, akiben bízott, meg is mondta. Mikor a párttisztítás volt, és kiderült, hogy »elvesztette« pártkönyvét már egy éve, de nem jelentette, hogy elveszett. Elveszett… Nekem megmondta: »Mikor a párttagok tudta és megkérdezése nélkül háromszorosára emelték a kenyér árát, nekem akkor elegem volt.« Rá akartam beszélni, hogy igyekezzék a pártban maradni. Mint most nékem beszélt Banicza, körülbelül úgy. Hogy hát: »A bajok ellen csak a pártban lehet küzdeni.« Hittem? Hittem. De ez nem mentség: féltem volna nem hinni, egész életem értelmét féltettem, azt, amiért nemcsak élni, de halni is tudtam volna… És kik voltak – fütyülök Sztálinra –, kik voltak, akik felülre segítették, akik engedték, akik tűrték? Mi.”13
A személyes felelősség beismerése és felvállalása, az egykori fogalmakból épített élet értelmének megkérdőjelezése roppant kínos intellektuális, lelki és erkölcsi munka, teljesítmény volt Lengyel József részéről. Ennek a könyörtelen munkának a végén a negyvenes évek végének Lassú Endréje és a hatvanas évek Lengyel Józsefje eljutott intellektuálisan arra a pontra, hogy már nem hitt az eclesia militans, a jezsuita világkommunizmus, világbolsevizmus megreformálhatóságában.
A gennyes sebet a kommunista világegyház vezetői nem voltak hajlandóak nemhogy kitisztítani, de még feltárni sem. A saját kommunizmusa kapcsán is rendszeresen egyházi hasonlatokkal élő Lengyel érezte, tudta és tudatta is – Lassú monológjaival –, hogy ő többé nem harcos felekezete reformátora, hanem egyetemes hitének alapjaiban kételkedő eretnek:
„A hit elveszett. De nem jobb-e, ha helyébe a mérlegelés, a gondolkodás lépett? …elvesztettük ama bizonyos bölcsek kövét, amit Marxtól kaptunk. (…) Sajnos, Banicza, ezt csak frázisokban tudjuk helyteleníteni, és helyes, ám testetlen szavakban – de kenyérrel bizony nem tudjuk szavainkat erősíteni. Igen, Banicza, tervezünk. Sajnos csak a termelés fokozását. A villanyenergiát, hogy mennyi legyen tizenöt év múlva az újságpapír, és a csomagolóeszközök »volumenét« és sok mindent. De hogy a proletárdemokrácia mikor váltja fel a mai diktatúrát – ezt melyik évre tervezik? Ez mennyit halad, mondjuk, ötévenként, és mennyit az állam erősítése után az állam elhalása? Ami ugyebár a végcél? Vagy ezt, éppen ezt, a spontaneitásra bízzuk?
…Tudom, hogy mit akar mondani. Ellenséges kapitalizmus gyűrűje, most még semmit se lehet, hogy majd aztán… De az emberek egy kis előleget szeretnének, mint a szövetkezeti paraszt, hogy élni tudjon az év végi elszámolásig. Nem lehet előleget adni? Akkor legalább ne vegyék vissza azt a kis előleget, ami évtizedek előtt azért mégis kaptunk.
Reménytelenség? Saját személyemre vonatkoztatva teljes a reménytelenség. Már megbocsát, de a maga élete se kecsegtet túl sok reménnyel. De amíg beszélek és kételkedem a szükségszerűségnek elnevezett mechanizmus mindenhatóságában – ez egy kicsit már remény is.”14
A regény végén a megváltást már nem a hit adja, hanem egy reménytelenül szomorú szerelmi történet a lágerjárt orosz asszonnyal. Ez az epizód is önéletrajzi. Ez a megváltás is csak átmeneti, nagyon rövid epizód lehetett, hisz a nyomorult szerelmesek tudják, a börtönökben és lágerekben edződött zsigereikben érzik, hogy Lassút ismét lefogják, hogy újból Szibériába kerül. Ahogy Lengyel József is odakerült, másodszorra is. Ő visszajött Magyarországra, ám Lassút odahagyta Szibériában. Realista író volt, tudta, hogy az ő hazakerülése szabályerősítő kivétel, hogy halála sokkal életszerűbb lett volna. Erről a noteszekben 1970. augusztus 2-án így ír:
„Ma, elbeszélésem nyomán »kicsi mérges öregúrnak« neveznek. 1955. aug. 23-án érkeztem. Esély: 100 az 1-hez, hogy élve, 1000 az 1-hez, hogy töretlenül. És ezzel..., hogy töretlen és dühös voltam, egy funkciót voltam képes betölteni. Ha én nem vagyok, aki vagyok, ezt a funkciót Magyarországon nincs, aki betöltse. Tehát az életben maradásom véletlene nem szükségszerűség. Azaz: nem szükségszerűség volt, amit csináltam, de szükséges és hasznos.”15
Lengyel úgy gondolta, hogy a hit, amelynek életét szentelte, csak a folyamatos kétellyel menthető meg. Az élete értelmét jelentő hitéből csak egy halvány remény maradt, a kételkedés vigasztalan reménye.
Mint a noteszeiből tudhatjuk, a Banicza–Lassú-párbeszédek nem értek véget Lengyel József fejében. Folytatni akarta a Szembesítést egy olyan helyzetben, amelyben már a reményét is elvesztette. Dolgozott a Banicza végnapjain, a Moszkvában félbeszakadt sors magyarországi, tragikusan végzetszerű folytatásán, amelynek során Banicza is a Lassú által már korábban felvázolt gépezet áldozatává vált. 1968. január 18-i az a bejegyzés, amely a Banicza-féle önszembesítés summázata:
„Banicza tétele
Amit most csinálunk, az a fajta nemjó, amiben benne van a jó magja. Meghal: mikor ez a meggyőződés elhomályosul benne.”16
A baniczai tétel cáfolata egyben Banicza életének végét kellett jelentse. A represszív politika áldozatává vált Banicza is az intellektuális bolsevik Lengyel József alteregója lett volna. Azé a Lengyel Józsefé, aki élete utolsó éveiben már a remény elhalásával foglalkozott: e generáció számára egy tévhit jelentette az élet értelmét, és ennek kimondása lemondás az életről. 1971. február 3-án ez olvasható a noteszben:
„Egy nagy hit, egy utolsó egyház felbomlása – mikor is kezdődött? A spanyol polgárháború után, mikor Sztálin észrevette, hogy a pártra nem lehet építeni – mert ott a nézetek lehetetlenné teszik az egyetlen kézből való irányítást? Ez a sztálini szemszög! De előtte! Mikor az egyház, a Komintern világi hatalommá vált, és az egyház államának érdekeit tette irányító elvvé. Mikor a Kominternt feloszlatták? Ez már taktikai továbblépés volt: a világi hatalom csak világi hatalomként akart a vetélytársak és szövetségesek elképzelésében mutatkozni. A katolicizmusát tagadta meg!
1956 után – mikor a pápa tévedhetetlensége analógiájára a párt tévedhetetlenségének a dogmáját is fel kellett adni? Mi volt itt az elválasztó mezsgye? Mert a Kommunista Párt korántsem volt a »tudományos szocializmus« pártja. Hiszen százával adta a mártírokat, a hitvallókat, akik éppúgy hittek az absztrakt pártban (mely csak személyeiben téved, de egészében soha), amint azt csak a hit adhatja.
Banicza tragédiája: ennek a hitnek az elvesztése. És itt látszik, hogy ezt nem egy pillanat, nem egy esemény okozza, 1956-nak voltak előzményei. És a püspökök, az egyháznagyok cinikus bűnei járulékos okok.
Egy nagy hit, a hitnek egyetemességre törekvő egyháza omlott össze! A materialista dialektikának annyi köze van a szocializmushoz, mint teológiának a valláshoz. Mindkettőnek alapja a hit.”17
A halála előtti évben, 1974. március 7-én pedig ezt írta:
„Most a »kisebbik rossz« periódusában vagyunk, és szép lassan közeledünk cikkcakk vonalban a nagyobb felé. (…) Szisztematikusan tönkretesznek egy hitet, a szocializmusban való hitet. De kik?”18
Erre még a legtitkosabb történetében sem válaszol egyértelműen Lengyel József, ám azt határozottan leszögezi több helyütt is, hogy a hitét és hitelét vesztő szocializmust nem azonosította a hatvanas évek közepétől létező szocializmussal. 1968. februári az alábbi két bejegyzése:
„Reformisták vagyunk!
Azelőtt ezt mondtam, és a történelem diktálta kényszerre hivatkoztam.
De ez se igaz! Valójában egy kétes szociálreformista rendszert kényszerítenek itt diktatórikus módszerekkel, a demokrácia kikapcsolásával az emberekre.
Szakszervezet sztrájkjog nélkül…
Lukács-Naphta nyilatkozatában a legokosabbakat is megejti a kifejezés, mely kb. így hangzik:
»Még a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus«, mely bizonyítatlanul előfeltételezi, hogy a legrosszabb szocializmus is – szocializmus.
Így aztán meg lehet úszni a sztálinizmust, hadoválni a Petőfi-körben, épp bőrrel megúszni a romániai kirándulást, büntetlenül közöltetni nyilatkozatokat a nyugati lapokban – és mester maradni Budapesten.”19
Lengyel fenti bejegyzése a noteszekben időről időre visszatérő engesztelhetetlen Lukács-kritika mellett arról a kételynél sokkal erősebb meggyőződéséről vall, hogy számára a létező – és egyértelműen a legrosszabb – szocializmus nem volt többé szocializmus.
A Lótok ellenzéke
Ennek egyértelmű kimondásához hosszú évek kellettek. Mindezek után saját elvtársai alázzák meg a kötet cenzúrája és kiadása körüli folyamatos hazudozással, a tiltásba átcsapó tűréssel. Azok az elvtársai, akiknek az ötvenes évek végén még Nekeresdivel azt vágta oda, hogy igazság és párt majd ismét egy testté lesz. Ezek az elvtársai a pártot igen, ám az igazságot vagy, mondjuk, a lehetséges igazságot viszont már nem szerették. Nekik Lengyel József kínosan kellemetlen volt. Pedig Lengyel kereste a lehetséges kapcsolódást közöttük és az igazság között. Talán ő kereste már egyedül. Itt van például az 1962. február 20-i noteszbejegyzése:
„Mi az oka, hogy jó író vagyok? Megmondom a titkot: az, hogy ellenzéki vagyok. Az, hogy megtalálom, amit ellenezni kell. Ez ma konkrétan a kormány elleni ellenzékiséget jelenti, Kádár mellett, Apró, Kiss, Dögei ellen. Rónai ellen, Nemes Dezső ellen, a restauráció hívei ellen, az opportunista szemlélet ellen, a »helyezkedők« ellen… ellenzéke vagyok a gyávaságnak – szóval nem konformista. Ez biztosít életet író voltomnak.”20 Ezek az alapvetően optimista, az egykori hitet még dialektikusan őrző idők az irodalmi hazatérés évei, amikor sorra jelennek meg Lengyel József írásai, közöttük a valóban jó íróra utaló lágerelbeszélések. Maga a tény, hogy ezek megjelenhettek, arra a következtetésre vezették, hogy volt és maradt értelme egész egykori életének, a kommunizmusért eltöltött két évtizednek, majd a Gulágon eltöltött tizenhét évnek is. Ám a kétely már a Szembesítés előtt is ott motoszkált benne. Jó másfél hónap múlva ezt vetette papírra:
„Számomra a kommunizmus nem hit kérdése, tehát ha valamiben csalódtam, akkor nem hiszek. Számomra a kommunistaság létkérdés – pontosabban a létezésé. – Ha nem vagyok kommunista, akkor nem vagyok, létem megszűnt.
És így, ha valami rossz volt – akkor az nem a kommunizmus tévedése, hanem nem-kommunizmus; és így úgy határolom el magam, hogy küzdök ellene mint ellenséggel.”21
Ám a lágereket megjárt Lengyel még a legoptimistább személyes és történelmi korszakában sem volt hajlandó bizonyos elvi engedményekre. A legelső noteszbejegyzések egyikében, még 1955 novemberében tisztázta is akkori elvi viszonyát a létezőhöz és az eszmeihez:
„Az írónak csak az igazságot szabad írni. De úgy, hogy az nemcsak hogy ne a féligazság, hanem az egész igazság legyen. Ne részletigazság, és ne csak egyes igaz tények, hanem ami mint részlet is és részleteiben is az egész igazság felé mutat.
Nem a »progresszív igazság«-ot kell keresni, nem a »pártos« szemléletre kell törekedni, hanem a teljes, a tökéletes, a hiánytalanra. Nem a progresszívségben van az igazság – az igazság progresszív (…)
Mielőtt tovább vitáznánk, tessék egy kérdésre felelni! Mi vagyunk-e az államért?, vagy az állam miértünk? Én annak a szocializmusnak a pártján vagyok, mely ma, már ma megvéd a kizsákmányolástól is, mely az állam, a jövő, a progresszív emberiség nevében történhetne (…) Akárhogy is van, ha az államkapitalizmuson át vezet is a történelmi fejlődés útja a szocializmushoz: ezzel a ténnyel csak számolni kell, erre kell medrét szabályozni, de nem kell érte lelkesedni – és nem kell, még ha szükséges rossz is – jónak nevezni…”22
Ugyanerről alig négy év múlva így nyilatkozott: „Ha nem hunyjuk le a szemünket a tények előtt, ha nem tagadjuk, hogy a szocializmust egy államkapitalizmus előzi meg, s ehhez kíméletlen »ursprüngliche Akkumulation«-ra van szükség – akkor meg tudjuk érteni, magyarázni és harag nélkül konstatálni azt a sok szörnyűséget, ami volt. E nélkül csak azt mondhatjuk, amit Pázmány Péter, a jezsuita mondott. Fuit error morum, non doctrinae, non definitionis fidei.
Így csak handabandázni lehet, hitvitázni; ha a hibák és bajok kiküszöbölését akarjuk, akkor ki kell tisztítani a gennyes sebeket. Talán korai? De később nem lesz-e késő?”23
1963 a sikerek éve volt Lengyel József számára. Az Új Írásban megjelent végre az Elejétől végig. Január 4-én így ír az érzésről: „Az eszem tudja, ez a plafon, jobbat nem írok.”24 Igaza lett. Márciusban megkapja a legmagasabb kitüntetést. Noteszeiben nem az örömről, az ünneplésről tudósít: „Kossuth-díj átadása után, sok jelentéktelen beszélgetés, tán én mentem Kádár Jánoshoz. Kértem, hogy – bár tudom, sok a dolga – olvassa el az Elejétől végig-et. Olvasta. Ő – mondta – úgy van ezekkel a dolgokkal, mint Lóth. Nem mer hátranézni, hogy sóbálvánnyá ne merevedjen. Hiteles és jó írásnak tartja az Elejétől végig-et, de aggódik, merthogy a szomszéd dolgáról beszél, és hogy nem szerez-e örömet az ellenségnek? Esetleg kötetben jobb lett volna, mint folyóiratban.
Én: Nem értek egyet Kádár Jánossal. Erről írni nemcsak internacionalista jogom, hanem kötelességem is. Továbbá az a véleményem, hogy nem szabad bekötni a sebet, mielőtt kitisztítottuk volna a gennyet. Szóval azt mondtam, amit sokszor végiggondoltam.”25
A Baniczák, az egykori magyarországi illegális kommunistákból pártvezetőkké, apparatcsikokká váltak, a Rákosi-korszakban represszáltak iránt érzett empátiát Lengyel József. Írásaiban és találkozásaikon folyamatosan a szembesülésre, szembesítésre igyekezett őket rávenni. Ebben persze volt nem kevés önzés is, hisz az élete értelmét jelentő hit maradványait igyekezett ezzel is megmenteni. Noteszei épp arról tudósítanak, egyre mérgesebb bejegyzésekkel, hogy ez lehetetlen volt. A hatalmi kommunisták számára a szembesülés a sztálini és az azt megelőző korszak kommunizmusával épp azért volt lehetetlen, amit Kádár mondott a Parlamentben Lengyel Józsefnek 1963. március 14-én. Nem akartak hátranézni. Ez már az ő hitükről és jelenkori hatalmuk értelméről szólt volna. Mert Lengyel József nem „a szomszéd” sztálinizmusával akart szembesülni (és párttársait szembesíteni), hanem a magyarországival, és a magyarországi ’56-tal. Ezt pedig még a párt egyik utolsó életben lévő alapítójának sem volt szabad.
A szembesítés elmaradt. Lengyel József ugyan megírta, ám kizárólag zárt kiadásban jelenhetett meg regénye, kézirat gyanánt. A kádári-aczéli reálpolitika úgy tartotta, hogy mindenféle, a közös kommunista-sztálinista múlttal való szembesítés csak árthat. A magyar társadalmat, a nyilvánosságot – és elsősorban a baloldaliakat, a kommunistákat – megóvták még a passzív szembesítés kínjától is. A kínos szembesüléstől félő, a társadalmat a szembesítéstől féltő kádári politikában Lengyel József akaratlanul is ellenzékivé kellett váljon. A Lót sorsától félők ellenzéke lett. Egyre magányosabban, a nyilvános szembesülés leghalványabb reménye nélkül. Egyre gyakrabban vetette fel a noteszeiben megjelenő kéziratkezdeményekben a magyar párttörténet tragédiáit, a legtragikusabb drámai eseménnyel, 1956-tal együtt. Azzal az 1956-tal együtt, melyet Lengyel József sosem tartott ellenforradalomnak. A felszabadulás és az új megszállás, majd az új megszállás elleni hősies felkelés kérdése izgatta. Rendre a török uralom végében és a kuruc felkelésben kereste a megfelelő párhuzamot. A kurucok érdemének tudta be, hogy Magyarország mégsem lett német gyarmat. „A levert 56 eredménye hasonló”, vélte.26 Már 1958. június 17-én, Nagy Imre kivégzését követően így írt noteszébe: „Na, szép és olcsó örömünnepet szereztek minden külföldi és belföldi fasisztának. Tisztességes, nyugodt, bizakodó optimista embereket dobtak meg: homokzsákkal a nyakszirten! Ki akarta ezt? Kinek lesz ebből haszna? Minek? Ki ellen? Miért? Őrület! A szocializmus ügyének ellenségeket szereztek, barátot egyet se. Micsoda pokolian ravasz ellenség teszi tönkre a békességet és a bizalmat, mely nagy nehezen már helyreállt. Micsoda pokoli ravaszság mocskol itt vérrel kezeket, melyek eddig tiszták voltak (Kádár).”27
Lengyel József bolsevik öröksége, hogy még ekkor is nevesíthető ellenségek művének tudta be a szocializmus degenerálódását. Mivel a történelmi szükségszerűségben nem hitt úgy, mint az őt ellenzékbe szorítók, ezért minden lehető alkalommal felvetette az egyén történelmi felelősségének kérdését. Mint láttuk, akár a sajátját is. 1963-ra eljutott oda, hogy az őt addig éltető eszme is halott. Nem a halott Sztálint, nem az élő sztálinistákat, a félszívű, hol de-, hol resztalinizáló szovjet pártvezetőket, hanem a Lót sorsától félőket, a túlélő Baniczákat tette ezért felelőssé.
Lassú Endre és Banicza István valaha egy pártnak, egy „világegyháznak” voltak a harcos tagjai. A Kommunisták Magyarországi Pártját alapító Lengyel József a Magyar Szocialista Munkáspárt egyre hitetlenebb, egyre kritikusabb tagja volt. Jószerivel csak az egyre fogyó alapító atyákkal és anyákkal – a nagyszerű Duczynska Ilonával elsősorban – tudott közösséget vállalni. 1956, a Lótra hivatkozó, a szembesítést elutasító kétfrontos, három T-s politika ellenére is makacsul kereste az MSZMP-ben legalább a Baniczákat, akikkel mégiscsak volt közös élménye, nyelve. Sokáig remélte, hogy az MSZMP vezetésében, ha mást nem, Baniczákat még találhat. Kádárban és Aczélban kereste a maga Baniczáit, majd öngyilkossága után Tömpe Istvánban vélte megtalálni őt. Ám Tömpéből is csak a halállal végződött szembesülése csinált Lengyel tudatában Baniczát. Lengyel József Lassú Endrét eltemette Szibériában, Nekeresdi György reménye megcsalatott, a Visegrádi utca egykori benépesítői kihaltak. A majd milliós tagságú MSZMP-ben Lengyel Józsefnek egyre kevesebb elvtársa maradt, egyre kevesebb vitapartnert talált.
A Magyar Szocialista Munkáspárt szembesítette a Kommunisták Magyarországi Pártját alapító Lengyel Józsefet a Magyarországra való visszatérését követő reményei totális kudarcával. Zavaró körülmény lett régi-új pártja számára, akit legszívesebben a Munkásmozgalmi Múzeumban és/vagy a Panteonban láttak volna bedobozolva az őt hol korrumpáló, hol cenzúrázó „elvtársai”. A pártalapító nagy túlélőt pedig épp az MSZMP zavarta. 1968. augusztus 21-én, a csehszlovákiai intervenció napján először jegyezte fel e kölcsönös zavar elviselhetetlenségét:
„Nem érzem magam tovább párttagnak! Mi kell hogy legyen ennek a gyakorlati konzekvenciája – még nem tudom.”28 Ekkor még csak harmadik éve nem jelenhetett meg a Szembesítés, ám a prágai tavasz vége egyszerre véget vetett Lengyel József maradék hitének és pártfegyelmének, mely fegyelem eladdig belső volt. Még újabb három évig húzták a meg nem jelenést. A hetvenöt éves, pártalapító veteránt ezzel alaposan megalázták. Rezignáltan jegyezte fel noteszébe, hogy „(a) Szembesítés csak akkor veszíthetné el politikai aktualitását – ha megjelenhetne, éspedig bármely nyelven, minden megszorítás nélkül”.29
Nem volt semmiképp sem egyszeri, hirtelen felindulás, hogy Csehszlovákia „testvéri” megszállásának napján, 1968. augusztus 21-én nem érezte magát az általa alapított párt tagjának. A halálát megelőző évben ismét számvetést tartott. Erre nem volt „évfordulós” indoka. Ám a lágerkórházak egykori ápoltja és ápolója nemcsak az orvosi metaforákat sajátította el a szibériai végtelen évek során, hanem a halált is megismerhette közelről. Utolsó nagy számvetésében, önszembesítésében is visszatért a párthoz való viszonyához. Megrendítő szöveg egy olyan embertől, aki ekkor már jószerivel csak önmagával tudott életéről, élete egykori értelméről diskurálni. Személyes sors és történelem, mint rendesen, ebben a noteszbejegyzésben is összemosódott. 1974. augusztus 4-e a dátum:
„Hetvennyolc éves vagyok, és ebben a hónapban lesz 19 éve, hogy hazatértem ide a hazámba.
Nem kerek dátum egyik sem, de szeretem a lezáró dátumokat – viszont igazán nem lehetek biztos abban, hogy a kerek dátumokat megérem. No és ami következik, már nem túl fontos.
De az elmúlt 19 év fontos volt, mert tiszta ajándék! Nem mindent, de sok mindent megcsináltam, ha ma már nem is lehet sok, amit megírok még, és nem sok, amit szerelemben kapni és adni tudok. De azért még van.
Az ember életében legszörnyűbb, de a legnagyszerűbb is, hogy élni akar. Minden jó és minden rossz ebből következik – és ebből a szorításból nem tud kiszabadulni az ember. Noha különben igyekszem a láncokat levetni. Írok ugyan, de se lapnál, se tévénél, se színháznál nincs semmi beadott és közlést váró írásom. A kiadók a már meglévőt nyomtatják, a külföld a már megírtat fordítja. És a legkevésbé a hazai irodalompolitikába avatkozom. Nincs miért. A két harcos tábor a győzelmét egyaránt a seggnyalás sikerétől látja elérhetőnek. Ugyanazt akarják nyalni, és »jubileumi« felajánlásuk csak abban különbözik, hogy az »urbánusok« a szelíd-kulturált-bársonyos nyelvüket ajánlják, a »népiek« pedig azt, hogy ők tősgyökérig mélyesztik nem-dekadens nyelvüket – ugyanabba a seggbe.
Én viszont undorodom ettől a céltól… nemcsak a módszertől, a céltól is, a megcélzottnak a fejétől is.
Várom az alkalmat, hogy kijelentsem: nem akarok párttagként meghalni. Mert az, hogy teljes tartózkodásommal már évtizedek óta, de 15 éve teljesen elkülönültem minden párttagsági tevékenységtől – úgy látszik, nem elég.”30
Nem volt elég. Lengyel Józsefet az idézett bejegyzés utáni évben a párt saját halottjának nyilvánította. Ám még halálában sem került az MSZMP-s munkásmozgalom múzeumába, sem panteonjába. A szembesítést a rendszerváltásig sikeresen elsikkasztották. Azóta pedig az utódok Lengyel Józsefet és kínos szembesítési kísérleteit elfeledték. A gennyes seben csak a kötést cserélték. Kétségtelen, a mai kötés látványosabb. Csak ami alatta van, az lesz egyre büdösebb. Ez, attól tartok, majd a mi bajunk lesz.
Lengyel József nem lett kora Tolsztoja, és nem lett a magyar Martin du Gard, sem Malraux. Néhány lágernovelláján, kisregényén kívül irodalmilag nem alkotott maradandót. Ám a magyar XX. századi (kommunista) baloldal tragédiája érthetetlen az ő írásai nélkül. Még akkor is igaz, sőt annál inkább igaz ez, ha tudjuk, Lengyel József sem életében, sem halála után nem kellett az MSZMP történészeinek. Ma sem kell nekik, hisz életük és létük értelme épp a Lengyel József-i szembesítés elsikkasztása.
Jegyzetek
1 Lengyel József: Elejétől végig. In: Igéző és más történetek. Válogatott elbeszélések. Móra, Budapest, 1987, 137.
2 Lengyel József: Szembesítés. Magvető, Budapest, 1988, 38.
3 Lengyel József: Neve: Bernhard Reisig. Föld és Külföld. Magvető, Budapest, 1979, 448–449.
4 Szembesítés, 85.
5 Szembesítés, 86.
6 Elejétől végig, 164–165.
7 Elejétől végig, 197.
8 Szembesítés, 22-23.
9 Lengyel József noteszeiből 1955–1975. Magvető, Budapest, 1989.
10 ; Szembesítés, 47.
11 ; Szembesítés, 77–78.
12 ; Szembesítés, 176.
13 ; Szembesítés, 181–182.
14 ; Szembesítés, 194–195.
15 ; Lengyel József noteszeiből, 347.
16 ; Lengyel József noteszeiből, 234–235.
17 ; Lengyel József noteszeiből, 354–355.
18 ; Lengyel József noteszeiből, 528.
19 ; Lengyel József noteszeiből, 241–242. Azért Lukács halálakor azt jegyzi fel megilletődve, hogy meghalt az utolsó népbiztos… A Visegrádi utca és a kommün élménye még a csalódott öregkorban is meghatározó maradt Lengyel József számára. Pedig már 1963-ban ezt jegyezte fel: „A tizenkilences mártírok – mondja Lassú Baniczának – a vesztőhelyen azt mondták, a siralomházban azt írták: »Mi meghalunk, de az eszme él.« Nem volt igaz, ők meghaltak, és az eszme se él…” Uo. 122.
20 ; Lengyel József noteszeiből, 103–104.
21 ; Lengyel József noteszeiből, 106.
22 ; Lengyel József noteszeiből, 52–53.
23 ; Lengyel József noteszeiből, 72–73.
24 ; Lengyel József noteszeiből, 114.
25 ; Lengyel József noteszeiből, 115–116.
26 ; Lengyel József noteszeiből, 318.
27 ; Lengyel József noteszeiből, 65.
28 ; Lengyel József noteszeiből, 270.
29 ; Lengyel József noteszeiből, 366.
30 Lengyel József noteszeiből, 586–587.