Honfitársaim! Kedves Barátaim!
Béla király névtelen jegyzője így ír a Gesta Hungarorum – a Magyarok cselekedetei – negyvenedik fejezetében: „A diadal után Árpád vezér meg vitézei innen továbbvonulva addig a mocsárig mentek, melyet Körtvély-tónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig. Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétkekért. (…) Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el, azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának.”
Szabad emberek társult közösségeként
Hogy ki volt az, aki ezt az immár nyolcszáz esztendős krónikát írta, mindmáig nem dőlt el egyértelműen. Hogy ez a történtek után háromszáz évvel íródott regényes „gesta” mennyire megbízható, mindmáig vitatott. De a helyszín ismerete, az ásatások tanúsága amellett szól, hogy a névtelen jegyző eleven hagyományt örökített meg. S e hagyomány, hogy a nemzet sorsát eldöntő „szer”, az első „országgyűlés” itt esett meg, máig is él. S immár a millennium, Magyarország születésének ezredik évfordulója óta itt ünnepeljük e születésnapot – a történeti korszakváltásokból következőleg változó tartalommal, de változatlan s a születésnap tényéhez illő ünnepélyességgel. Amiben immár egybeötvöződik a honfoglalás, Szent István, államalapító királyunk emlékezete, az államiságunkat kifejező alkotmány – most a megújult Magyar Köztársaság Alkotmányának megbecsülése, az új kenyér s a kenyeret megtermelő parasztságunk megbecsülése, a haza és a haladás egymástól elválaszthatatlan szolgálatának gondolata. S ez utóbbi gondolatból kiindulva a magyar államiság fejlődésének útján tett legújabb lépés, a harmadízben feltámadott Magyar Köztársaság születésének megünneplése.
A királynak – a legjobb királynak is – csak alattvalói vannak: a köztársaságnak – a szabad emberek társult közösségének – csak polgárai, akik egyként felelnek a haza üdvéért, s akik jogaik – polgári és emberi jogaik – tudatában bátran kezükbe veszik önnön sorsuk intézését, szabadon választják az Ország Házába képviselőiket, ott végzett munkájukról beszámoltatják őket, ellenőrzik az ország kormányának működését, szakadatlan figyelemmel kísérik lakóhelyük ügyeit, maguk választják meg azokat, akik ügyeiket intézik, meghatározzák és ellenőrzik a munkájuk gyümölcséből, törvényes keresetükből befizetett adónak a köz érdekében legcélszerűbb felhasználását, és soha, egy pillanatra nem felejtik el, hogy a közigazgatásnak kell őket szolgálnia, s nem nekik a tisztségviselőket. S hogy a köz hűtlen szolgáit nemcsak joguk, de kötelességük is hivatalukból elmozdítaniuk. Mert az ország, a község az övék, boldogulása tőlük függ, gazdagodásuk az országot, gazdagságát gyarapítja. De nem feledik el egy pillanatra sem, hogy aki gazdagodik, annak sokasodik a felelőssége is: segíteni tartozik – nemcsak az adójával, de tevékeny emberi együttérzésével, munkával és anyagi áldozat árán is azt, aki kevésbé tehetős, aki önhibáján kívül, betegség, halál vagy egyszerűen a nehéz gazdasági viszonyok eredményeként vagy szellemi, testi ereje fogytán képtelen magát s az övéit fenntartani.
Az emberi természet azonban nem egykönnyen változik: mindig van, aki megpróbál, akár a közösség kezéből kapott hatalmával is, visszaélni. Az ilyen embert meg kell tanítsuk a köz tisztességes szolgálatára. Mint ahogy nekünk magunknak is meg kell tanulnunk szolgálni: ha megtanuljuk, szer lesz minden napunk – szakadatlan figyelem és szakadatlan vita. Amiben mindenki érvét kötelesek vagyunk meghallgatni, s mindenki köteles a maga érvét elmondani, mert hátha épp amellett dönt majd a többség.
Senki nem süvegel meg senkit a hivatalért
Köztársaságban senki nem süvegei meg senkit – sem urat, sem elvtársat – a hivatalért. Köztársaságban nem egyenlő mindenki, de megbecsülés csak a több és eredményes, a közösséget és önmagunkat egyaránt szolgáló munkáért jár. Mint ahogy jutalom is csak azért. De hogy ez valóra váljék, s hogy így legyen, az mirajtunk múlik: mirajtunk, hogy hazánk szabad és felelős polgárai legyünk, vagy új urak, új akarnokok vagy éppenséggel magukat átmentő régi elvtársak alattvalói. Mint ahogy az is, hogy a múlt és a jövő közül a jövőt választjuk-e? A jövőt, ami – épp, mert jövő – még ismeretlen.
Mélyről indul az új Magyar Köztársaság: a közelmúlt – a két háború köze, az elveszített háború, a hamvába holt négyesztendős demokrácia, a győzelme teljében levert forradalom, a sztálinista rémuralom, a forradalom után következő megtorlás, egy beteg és kiábrándult társadalom terhét hordozva a vállán. Jószerint mása sincsen, csak a népe. De ez a nép – a magyar nép – 1848-ban is, 1956-ban is, sőt az elmúlt másfél évben is képes volt megmutatni, hogy felismeri a maga érdekét, hogy tenni tud érte, hogy nem a bosszú, hanem a bölcsesség vezérli. Hogy pontosan felismeri a bajok legmélyén is, hogy kiben mi lakik. Hogy mikor mi a teendője. Hogy felnőtt és demokráciára érett. Hogy szabad polgár kíván – és tud is – lenni.
Két hónap sem választ el tőle, hogy alkalma nyíljék ennek az újabb tanújelét adnia, mégpedig ott, a lakóhelyén, amelynek gondját-baját s minden lakóját legjobban ismeri: alkalma nyílik, hogy a legalkalmasabbak közül válassza ki – félelem nélkül! – lakóhelye önkormányzatának vezetőit.
Ez az utolsó előtti front, ahol bátorságának és bölcsességének kell békén tanújelét adnia. Felülemelkedve mindennapjainak súlyos gondjain. Az utolsó, ahol szabad polgár voltáért még ezután is meg kell vívnia a békés harcot, önmagában lakik: a szíve mélyén kell legyőznie az ott lakó, basáskodó kicsi Sztálint, a sült galambot, az államtól váró szájtátit, a köz vagyonát lelkiismeretlenül dézsmáló lesipuskást.
Ha ezeket sikerül végleg legyőznie, az új Magyar Köztársaságon a poklok kapui sem vehetnek erőt – hisz polgárainak sok esze van, dolgos keze, s egymással szót értenek.
Ahol a termelő máról holnapra él
Itt Csongrád megyében is, ahol a gondok nem kisebbek, mint az országban bárhol másutt; ahol az embereket gyötri a létbizonytalanság, a földtulajdon kérdésének eldöntetlensége; ahol a gazdálkodó nem tudja, mire arat, mire vet. Ahol a termelő máról holnapra él; ahol az ellátói és felvásárlói monopóliumok kettős hálójában vergődik; ahol hitelt nem kap, s a műtrágyán, vétőmagon, gépen kénytelen a maga kárára takarékoskodni; ahol képtelen a magas tőkekamatot kitermelni.
Ahol ennyi a lakásigénylő, hogy ki tudja, kinek jut, s mikor jut belátható időn belül önálló lakása, kivált, ha magányosan él. Ahol elmaradott a csatornázás, a szennyvíztisztítás. Ahol egyre nő a veszélyeztetett kiskorúak száma; s ahol – mint másutt is – gyökeresen új szociálpolitikára, a családok fokozott támogatására volna szükség, hogy társadalmi feladatukat teljesíteni tudják. Ahol hatásosabban kéne szolgálni az ember testi-lelki egészségét. Ahol jobban kéne gondoskodni a növekvő számú munkanélküliről; ahol gyorsítani kéne, főleg a cigányok körében, a helyi igények figyelembevételével az átképzést és továbbképzést. Ahol biztosítani kéne a kisebbségek kulturális autonómiáját. Ahol meg kéne teremteni az önkormányzati és központi feladatok egyensúlyát, minél kevesebb szakágat kivonni az önkormányzati hatáskörből; ahol szintén helyre kéne állítani a közszolgálati szakembergárda megingott biztonságérzetét, meg kéne teremteni a pártsemleges közigazgatást.
Azt hiszem, elég, ha ennyit említek a mindannyiunkat kínzó és megoldásra váró gondok közül, amelyek legtöbbjét a helyi önkormányzat egymaga képtelen megoldani, ahhoz az Országgyűlés jó törvényalkotó s a kormány jó végrehajtó munkája is szükséges. De végső soron mégiscsak a polgár, a szabad polgár az, aki az Országházban ülő képviselője, jól választott önkormányzata révén rá tudja ébreszteni az Országgyűlést a kormányt gondjaira; rá tudja kényszeríteni a köz szolgáit e gondok mielőbbi, az ország teherbíró-képességével anyagilag és időben arányos megoldására. Mert köztársaságban élünk, ahol a parlament és a kormány van értünk, s nem mi a kormányért és a parlamentért. S ahol megvan a törvényes útja-módja, hogy az akaratunkat érvényesítsük. S végül elmondhassuk Vörösmartyval, amit épp Pusztaszerről írt:
Pusztaszer a nevem, itt szerzett törvényeket Árpád
Hőseivel, s a hont biztos alapra tevé.
S áll az azóta is kilenc századnak véridején túl;
várja virágzását, s vajha nem várja hiún!
- Beszélő [6]