Szerkesztőségünk egy talán évtizedek óta aládúcolt józsefvárosi házban székel, mintegy kétszáz méterre a Rákóczi tértől, ugyanannyira a József utcai kocsisortól, valamint a Tolnai Lajos utcai rendőrségtől, ahol a lap veterán munkatársai eltöltöttek néhány éjszakát, amikor még nem a kormány, hanem a rendszer ellenzéke voltak. A nevezetes utcák közelsége ellenére a ház, ahol dolgozunk, élünk, sőt olykor lakunk, igazán szolid, polgárias. Itt, a jelenlegi szerkesztőség egyik helyiségében működött a Szabad Demokraták Szövetségének első irodája. Valaha talán múzeum lesz benne, és üveg alatt fogják mutogatni az inggombomat, amely az első napok egyikén elgurult, és azóta se került elő. Akár a Visegrádi utcában, a KMP megalakulásának emlékmúzeumában, írnám hetykén, ha nem tartanék attól, hogy szavaimat az SZDSZ bolsevik múltja bizonyítékaként fogják felhasználni az „Apák és fiúk”-per fellebbviteli tárgyalásán.
A Beszélő szerkesztőségében lenni jó. A szedők rakott krumplit főznek, a tördelők sört bontanak, s mire a képviselő főmunkatársak megérkeznek a Parlamentből, ha a lap nem is, a vacsora készen van. Sebaj, úgy is beletelik egy-két órába, amíg elkészülnek az országgyűlési tudósítással. Késéseinknek köszönhetjük frissességünket: megesett, hogy szerdán megjelenő lapunkban már a szerdai Népszabadságra reflektáltunk. Vagyis inkább annak köszönhetjük, hogy a csodálatos, angyali Szikra Lapnyomda mégsem mondja fel szerződésünket, bár gyakran előfordul, hogy kora este helyett késő hajnalban érkezünk meg a „montírunggal”.
Persze ebben a kis családban nehezen alakul ki a profi üzemmenet. Legutóbb Alfred Dregger képmása Giscard d’Estaing álnéven jelent meg, pedig rémlik, úgy éjfél felé valakinek fel is tűnt, hogy megváltozott ez a Giscard. Még szerencse, hogy Antall Józsefet nem cseréltük össze De Gaulle-lal! A Több százezer levlap a kormányfőnek? című cikkünk alól elmaradt munkatársunk, Gyekiczki András betűjele, a Jud Süss vagy Európa? című glossza szerkesztőségi cikként jelent meg, holott Raj Tamás írta, és a Liberálisok a Vörös Csepelen című tudósításba belekerült néhány értelemzavaró sajtóhiba, mint Karinthy ismert színikritikájába, amelyben „a magyarság nemzeti kincse helyett tévedésből kóser pesti bűzbombát szedett a zsidó szedő”.
A látszat ellenére nem sajtóhiba Tamás Gáspár Miklós Csak száz nap a világ című cikkének néhány kitétele, a Grósz–Horn-galeri meg a Szájer Józsi hülyére veri Pozsgayt. Különösen a Kéri Kálmán szenilis őrjöngései nem szívem szerint való. Nemcsak azért nem, mert egy 90 éves aggastyán szavait az ember nem nevezi nyilvánosan szenilis őrjöngésnek, bármi is a véleménye róluk, hanem azért sem, mert az idős tábornok pontosan tudja, mit beszél.
Mégis, e vadulások nem kapkodásból maradtak benn a cikkben, bár tudtam, hogy sok olvasóban, a lap és az SZDSZ híveiben is visszatetszést fognak kelteni. Elsorolom az okaimat:
1. Nem szívesen cenzúrázok, különösen fényestollú szerzőket nem.
2. Úgy vélem, egy újságcikk nem oklevél és nem kommüniké. Ady is pimasz volt, Petőfi is modortalan.
3. T. G. M. legnagyobb botrányt kavaró kitételei, a hírhedt Mucsa például, beépültek a köztudatba. Olyannyira, hogy egyre többen kérdik: vajon nem a próféta lelke szólt-e a szerzőből?
4. A kéziratot a Parlamentben olvastam, az interpellációk előtt. A lapszélen gondosan megjelöltem a gyanús helyeket. Aztán Jeszenszky Gézát hallva, az ülésteremből kifelé menet Gazsi mellé sodródtam. És miközben önfeledten szamárfület mutogattam valamelyik felfújt tokával ordítozó kormánypárti honatyának, azt mondtam szerzőnknek: Gazsikám, ki akartam húzni egy-két szót, de ne húzzuk ki. Le vannak sz…va!
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Harmadik oldal [7]