A Havanna lakótelepi lakásomban hajnali négykor arra ébredtem, hogy egy részeg garázda az alattam lévő lakótól a megszökött feleségét követeli vissza. Obszcén ordibálás és ajtódörömbölés után követelésének azzal adott nyomatékot, hogy egy fél téglát belevágott a tolvaj lakótárs ablakába. Ekkor felöltöztem, és a ház előtti (éppen működő) telefonfülkéből felhívtam a 07-et. A sokat tapasztalt férfihang történetemen nem hatódott meg, fennkölt nyugalommal elhadart egy hétjegyű telefonszámot (a kerületi rendőrkapitányságét), amit nem tudtam megjegyezni, majd bontotta a vonalat.
Alig fél éve fényes nappal hívatlan látogató járt távollétemben a lakásomban. Pénzt keresett. (Csak az ajtón díszelgő nevem előtti dr.-ra figyelhetett, arról nem lehetett tudomása, hogy két gyermekemet egyedül tartom el.) Amúgy rendes volt, felesleges kárt nem okozott. Hogy mégse távozzon dolgavégezetlenül, talán vigaszul magával vitte öt pár sportzoknimat, a fogason lógó bőrdzsekimet és a rádiósmagnómat. Ismeretlen látogatómat nálamnál nagyobb megértésben csak a rendőrség részesítette. A helyszínelők hevenyészett jegyzőkönyvet vettek fel, ujjnyomot nem is kerestek, és semmi jóval sem biztattak. Néhány hét múltán a kapitányság arról értesített, hogy az ismeretlen tettes kilétét nem sikerült felkutatniuk.
Három hónapja ellopták szeméttárolóban tartott versenykerékpáromat. A szeméttároló wertheimzárjához – rajtam kívül – csak az emelet két másik lakójának van kulcsa. A bicikli eltűnésekor a tároló ajtaján külsérelmi nyomok nem keletkeztek. Május közepén tett feljelentésemre július elején kaptam választ: a rendőrség közölte, hogy az időközben hatályba lépett közkegyelmi törvényre tekintettel a nyomozást megszüntette. Tudtommal addig sem csináltak semmit, ezért fellebbeztem. Előadtam, hogy a meglehetősen szűk körben lefolytatandó nyomozást május közepétől június végéig bőven elvégezhették volna, és különben is honnan tudják, hogy a lopást nem többszörös visszaeső követte-e el, akire nem vonatkozik az amnesztia.
A kerületi vezető ügyész helyettese kioktatott, hogy a rendőrségnek kizárólagos jogköre annak eldöntése, hogy mikor nyomoz a biciklim ügyében.
Nemrégen olvastam az újságban, hogy közúti balesetet szenvedett gyermek részére kértek segítséget a járókelők, de a megállított rendőrautó utasai rossz rádiójukra hivatkozva továbbhajtottak. Máskor, máshol négyen vertek, rugdostak egy embert az utcán; a járókelők leállítottak egy rendőrautót, a kocsiban ülő rendőrök azonban kormányőröknek mondták magukat, és intézkedés nélkül továbbhajtottak.
Horváth István egykori belügyminiszter néhány hónapja azt mondotta: „A rendőrök el vannak bizonytalanodva.” Horváth Balázs jelenlegi miniszter szerint a rend őrei identitászavarban szenvednek. Szerintem azt a lehetőséget sem szabad kizárni, hogy a rendőrök nem is tudják, mi a rendőrség, a rendőr feladata egy (leendő) jogállamban. Egészen a közelmúltig a rendőröktől nem azt várták el, hogy a békés állampolgár életét, testi épségét, vagyonát és nyugalmát óvják, hanem, hogy kimutassák a pártállam „foga fehérjét”. Ennek fejében privilégiumokkal édesgették őket, és felelősséggel csak főnökeiknek tartoztak. Nem csoda, ha most durcásak, netán szabotálnak. Tehetik, a felelősségre vonásuk még mindig – belügy.
Ez év július 3-án délután 3/4 5 órakor a XVII. kerületi Kaszáló utcában két egyenruhás rendőr közúti ellenőrzés során megállította Pataki János rokkant éjjeliőr autóját. A forgalmi engedély, a jogosítvány, a személyi igazolvány renden volt, az alkoholszonda sem mutatott italfogyasztást. Vagyis minden rendben lett volna, ha a delikvens nem siet, és nem sürgeti az intézkedő rendőröket. (Tíz perc múlva bezár a takarmánybolt, a csirkéi takarmány nélkül maradnak.)
Válaszul a sürgetésre a két rendőr elengedhetetlenül szükségesnek tartotta a deviáns személy adatainak felvételét. A gyanútlan és jóhiszemű állampolgár úgy gondolta, hogy amíg a személyi igazolványából az adatokat kimásolják (aminek szükségességét volt mersze megkérdőjelezni), a szatyrát magához veszi, és személyijét, autóját hátrahagyva bevásárol a néhány házzal arrébb lévő takarmányboltban. Az önbizalomhiányban szenvedő, sikerélményre vágyó rendőrök egyike ekkor hirtelen mozdulattal könnygázt spriccelt az éjjeliőr szemébe, majd két karját hátrabilincselte. Ezután rádión értesítették a Nagy Fogásról a kb. száz méterre lévő kerületi rendőrkapitányságot, szerencsére rögvest akadt is egy szabad kocsi, amivel fogdába szállíthatták a renitens csirketenyésztőt. A rendőrségi fogdában még négy órája volt gondolkodni azon, érdemes volt-e a közbiztonság felett őrködőket akadályozni feladatuk ellátásában. A sikeres akció miatt ugyan – éjjeliőr hiányában – néhány órára őrizetlenül maradt egy pár milliós árukészletű raktártelep, és mellesleg egy állampolgár elveszítette a hitét a rendszerváltásban. De mi ez ahhoz a nyereséghez képest, hogy két rendőr visszanyerte a biztonságérzetét, megtalálta önmagát?
Azért a dolog nem maradt ennyiben, a történteknek jogkövetkezménye is lett. A rendőrök minden körültekintő intézkedése közben emberünk, tehetetlen dühében, elkáromkodta magát. A szabálysértési hatóság az érdekelt rendőrök tanúvallomása alapján hivatalos személy megsértése címén kétezer forint bírsággal sújtotta a neveletlen állampolgárt.