én vagyok mindig a legmagasabb gépen, hogy ne érjem el, és ha szólok a gépbeállítónak, csak pofákat vág, mindig velem van baj, mit csináljon velem, alacsony vagyok, ezt azért figyelembe lehetne venni, biztosan el akar üldözni a műhelyből, két lábrácsot is odavonszolok magam alá, hogy az asztalt elérjem, akkor meg mindig le kell szállni, ha az anyagot fel akarom rakni az asztalra, majd elharapom a nyelvem. A nőket nem szereti a beállító, azt a nagy, behemót Jolánt kivéve, mert az olyan erős, mint egy férfi, egyedül arrébb tesz egy hatvankilós vasládát, és úgy dolgozik, hogy oda sem figyel, fütyörészik, bolondozik, amúgy nem rosszindulatú, engem is ő tanított be a marógépen, csakhogy én mindig zárat marok, ami rövid idő, állandóan váltani kell az irányváltóval az asztalt oda-vissza, délre már majd leszakad a karom, meg a szerszámot is oldani, kivenni a darabot, a másikat betenni, szorítani, forgácsot leseperni, ó, hagyjuk. Az elején egyszerűen nem volt hely, amikor reggeliztünk, leültem a helyére valakinek, mit tudtam én, hát egyszerűen odajött, felemelt, és kivett onnan. Azt mondtam, azért se sírok, rohadjatok meg, leültem egy vasládára, és ettem, ettem, de inkább magamat. Aztán a művezető is azt mondta, hogy nem való ez magának, picike, gyenge maga ehhez, aztán behívott, és megfogott, azt mondtam neki, ide figyeljen, én úgy tökön rúgom magát, hogy belezápul, a feleségét baszogassa, vagy rakja a forró zsírba, csak röhögte, magához szorított, és feltett az íróasztalra, de láthatta rajtam, hogy belemártom a kezem a szemibe, mert elengedett, azóta nincs bajunk egymással, csak ez a rohadt beállító, ez utál, vagy nem is hogy utál, hanem el akar üldözni a műhelyből. Ha lemegy a szériám, szólok neki, hogy kész vagyok, már? azt kérdezi, éppen ideje volt már, teszi hozzá, hogy azért ne örüljek, na, akkor számold meg, azt mondja, azt is mondtam már neki, hogy ne tegezzen, nem ittunk pertut, de csak röhögi, nem számolom meg, mondom neki, ott van a segédmunkás, arra van, csak vállat von, akkor várjál. Várok. Teljesítményben. Ide megy, oda megy, még egy kávét is megiszik, a múltkor már bepörögtem, bementem a művezetőhöz, mondom neki, ide figyeljen, nekem két gyerekem van, annak is enni kell, szóljon ennek a hájfejűnek, hogy mozgassa magát, de nem szól neki, csak kinéz az ablakon a műhelybe, már csinálja, azt mondja, ezek nem mernek szólni a beállítóknak, azok az igazi urak a műhelyben, annyit keresek, amennyit ő igazol le, ő adja a munkát, ő osztja be az időmet. Tizenhat gép van bent a műhelyben, marógépek, mindenki hajt, mint a hülye, na, mindegy. Örültem pedig, mikor ide felvettek, azelőtt a savanyítóban dolgoztam kint, a város szélén egy hodályban, hát az egy őrület volt, a torma szagát ma sem tudom elviselni, a szemem állandóan be volt gyulladva, és a férjem is itt dolgozik, örültem, hogy egy helyen vagyunk, igaz, nem sikerült, hogy egy műszakba járjunk, éppen váltjuk egymást, de még talán jobb is így, amelyikünk otthon van, az rendezi a gyerekeket, este találkozunk, a két mocskos kölyök rászokott teljesen, hiába fektetem le őket, ha jön az apjuk este, felkelnek, előmásznak, még esznek is velem vagy az apjukkal, egyikőnk kezdi, amelyik délutános volt, aztán mindenki rááll, zsíros kenyeret kenek, mikor mi van, a főtt étel azé, aki a munkából jön, aztán fekvés, négykézláb kell a kölyköket belovagoltatni a szobába, mi még várunk, míg elalszanak, aztán bemegyünk mi is. Ez a kicsike nyári konyha az otthonunk, albérlet, szoba-konyha lehetne, ha nagyobb lenne, de hát másnak még ilyen sincs, a férjem rekesztett le belőle egy pici konyhát, kint főzök, meg eszünk, az a nappali, ez meg a szoba, itt jár a busz egy méterre a fejünktől, hajnal négykor kezdi, az elején nem bírtam volna megszokni, meg itt van egy kocsma is, ide járnak hányni meg vizelni a részegek, az egyiket fejen is vágtam egyszer a palacsintasütővel, este, főleg nyáron, olyan húgyszag van, hogy nem merem az ablakot kinyitni, inkább a konyhán át szellőztetek, hát szóval éppen hogy elférünk, a gyerekek, meg mi ketten, csak Gabi az úgy alszik, hogy szétlöki magát, sokszor úgy nekinyom a szekrénynek álmában, hogy alig kapok levegőt. Most reggeles vagyok, én viszem a gyerekeket, reggel mindig hideg van, az egyik a karomon, a másikat húzom magam után, sietni kell, nem akar jönni, aludna még, a kicsi már alszik is a vállamon, amannak meg már biztos ki van nyúlva a keze, mert mindig húzom, már akkor sírnak, amikor öltöztetem őket, istenem, csak aludhatnának, aludhatnánk még, ameddig akarunk, a karomon a kicsi sokszor olyan idegen, mint egy húszkilós csomag, rettenetes, hogy megfordult a fejemben, hogy belököm a kukába, amazt meg elengedem, én meg csak megyek, megyek világgá, istenem, de borzasztó, hogy ilyenre gondol az ember, a buszon is, mint az állat, egymáson, nincs ülőhely, nem adják át, azt mondja a múltkor egy hapsi, hogy asszonyom, én is gyerekkel vagyok, csak most nincs nálam, jót röhögtek, szóval ilyen, de akkor már gyűlölök mindenkit, meg engem is gyűlöl mindenki a buszon, mert erőszakos vagyok, taposok, nyomok, hogy a gyerek levegőt kapjon, meg a kicsi fel ne ébredjen a karomon, lökök le mindenkit leszálláskor, lekurváznak, mert nem akarnak leszállni, aki leszáll, nem biztos, hogy vissza tud szállni, mert más, új felszállók tolakodnak előre, ilyenkor a nagyot is fel kell kapni, mert nem tud leszállni másképp, a múltkor is majdnem fent maradt. Akkor már tiszta ideg vagyok, de nemcsak én, az öltözőben olyan a hangulat, hogy na, itt aztán mindenki elengedi magát, van, aki állandóan pofázik, ez is idegesít, a másik meg hallgat, csak a cigarettát szívja és néz maga elé, a harmadik meg a nemi életéről dumál, meg vakarja, minden idegesít már, az jut eszembe, hogy vajon adtam-e a gyereknek sálat, meg hogy az óvónő, az a festett kurva a nyakába tekeri-e, ha hideg lesz, mert az is csak kicsapja a gyerekeket az udvarra, és oda se figyel rájuk, csak hetyeg a fűtővel, ezek meg marják egymást, mert utálja a gyerekeket, de meg is értem, néha én is azon kapom magam, hogy bár ne lennének, ó, istenem, nem is tudom, mit csinálnék, de hülye vagyok, mikor elkezdett szopni az első, az olyan gyönyörűség volt, hogy azt csak az tudja, aki anya. Lent a műhelyben is utáljuk egymást, pedig vigyorog mindegyik, de azért fizetéskor nem a maga céduláját nézi először, hanem a másikét, meg hogy a másik milyen munkát kap, meg megy a susmorgás, mindig alakulnak klikkek, kifognak valakit, szekálják, engem is kifogtak, de azt mondtam, azért se sírok, nem fogok sírógörcsöt kapni, mint Szabóné, berohant a művezetőhöz, na akkor aztán, az meg letolt mindenkit, úgy látszik, magas a norma, ha mindenre ráérnek, majd levetetek belőle, hogy ne legyen idejük egymást basztatni. Utál a hentes is a boltban, mindig át akar verni, belevágja a mócsingot, gyorsan becsomagolja, én meg megnézem, visszaadom neki, még neki áll feljebb, akkor menjek máshová vásárolni, ott van, mondom, abból adjon, de ő ezt már levágta, nem érdekel, mondom neki, adja ide a panaszkönyvet, jön a főnöknő, végigmér gúnyosan, húzgálja a száját, meghallgat, szinte átszúr a nézésével, adjál neki másikat, mondja aztán, csak azt nem tudom, mitől ilyen igényes a hölgy, teszi hozzá, otthon veszem észre, hogy mégis hozzácsapott egy darab mócsingot, mert másodszor már nem mertem kibontani, de gyűlölnek a közértben is, mert verem a kávédarálót, hogy jöjjön ki belőle, ami benne van, ha veszek Gabinak két sört, mindig megkérdezik, hogy tán vendég jön? És hogy nyugodtan vigyem vissza, ha nem fogy el, visszaveszik. Mindenki gyűlöl itt mindenkit, pólót akartam venni Gabinak, ott állt mellettem, erre az eladó vagy nyolc számmal nagyobbat akart adni, egyszerűen elállta a többi polcot, én meg félretoltam, azt mondja, az kamaszméret, mit nézek rajta, mondom neki, drága, nem látott még kétszer akkora kamaszt, mint a férjem? Egyet kihajtott, mondom neki, nem jó, Gabi is mondta, valami egér volt az elején, nekem egyszínű kell, nyúlnék a másik után, azt mondja, ő meg majd hajtogassa vissza a kedves vevő után, egyáltalán tudom, hogy mit akarok? Mondom, tudom, csak látni szeretném a többit, mind egyforma, azt mondja, az én kedvemért nem fogja kibontani mind a száz originál csomagolást, és a kenyérrel is, itt a mi boltunkban, a főnöknőnek minden ujján gyűrű van, olyan láncok a nyakában, hogy egy tehenet elbírna, mindig másnapos a kenyér, ott van a friss a raktárban, mondom neki, friss kellene, azt mondja, nincs, közben ott van, érzik a szaga a meleg kenyérnek, de amíg a száraz el nem fogy, nem tolja ki, hiába ácsorgunk ott, aztán azt is beírtam a panaszkönyvbe, és azt a választ kaptam, hogy a boltvezető helyesen járt el, mert a kenyér hetvenkét óráig fogyasztható, hát én szeretném látni azt a rohadékot, aki ezt leírta, amint hetvenkét órás kenyeret eszik, az a baj, hogy mindenki gyűlöl mindenkit, egymást is utáljuk, elesett a gyerek a múltkor az utcán, hiába fogtam a kezét, tele a kezem cuccal, a kicsi a vállamon, hát segített valaki? A gyalogosátkelőn még rám is dudált egy autó, hogy takarodjak már a francba onnan, a buszvezető is állandóan acsarkodik, az utcaneveket úgy mondja be, mint egy őrmester, de az állomáson is a bemondó úgy kiabál, hogy az ember megijed, mindenki utasít, parancsol, a tanácsnál is, az SZTK-ban is, mintha valami büntetőszázadban lennénk, a háztulajdonos is minden mondatát azzal kezdi, hogy meg ne lássam, hogy ez, meg az, már a gyerekek is gyűlölik egymást, nem tudnak játszani, rugdosnak, köpködnek, az enyémek is, itthon is, hisztiznek, nekem meg aztán végképp nincs idegem műszak után szépeket mondani, előbb-utóbb elverem őket, azt mondja a múltkor a nagyobbik lányom, mikor a seggire vertem, hogy dögölj meg te kurva. Nekem. Mit mondjak erre, kitől tanulja, csak egymástól tanulhatják, kimentem az udvari vécébe, és elkezdtem bőgni, aztán nyugtattam magam, hogy biztosan nem úgy gondolta, az ilyen kicsi gyerek még nincs tisztába a szavak értelmével, de azért félek, mert azelőtt meg belerúgott a lábamba, az apjának nem is merem mondani, mert biztosan agyoncsapná azonnal
nézem a posztert, sziklás tengerpart, fák, napfény, nyugalom, nemsokára indulnak a buszok, már tiszta nyirkos a párnám, Gabi horkol, a gyerekek szuszognak, még aludhatnék egy kicsit, még csak fél négy
- Belföld [6]