Nem titkolt szakmai érdeklődéssel olvastam dr. Pick Róbert alezredes vitaindító tanulmányát és a körülötte kibontakozó vita anyagait. Véleményem szerint a tanulmányban felvetett kérdések aktualitása igazolta a szerző azon törekvését, hogy mind szélesebb körű véleménycsere segítse a Magyar Köztársaság biztonságpolitikájának, katonai doktrínájának kialakítását egy, a rendszerváltás közbeni, és az azt követő időszakban.
E törekvéssel egyet lehet érteni, azonban a kifejtett nézeteket néhány konkrét területen – a vitában részt vevőkhöz hasonlóan – célszerűnek látom pontosítani, illetve véleményemet helyenként más megközelítésben kifejteni.
Mitől körkörös a védelem, illetve „védtelenség”?
A vitában a szerző és a katonai szakértők helyesen értelmezték a védelem körkörösségének lényegét, szemben az e területen járatlan, de jóhiszemű szerzőkkel. Amint azt szaktanulmányok sora és végső fokon a közelmúltban kiadott Harcszabályzat (Tervezetek) is leszögezik, alapvetően a támpontokban védő alegységek (szakasz, század, zászlóalj) rendezkednek be körkörös védelemre azért, hogy képesek legyenek tüzet vezetni a védelem szárnyaira és hátrafelé is.
Még a formális logika szabályai szerint is kialakítható olyan vélemény, amely szerint ha a hadműveleti és harcászati magasabbegységek védelme a körkörösen védő alegységek védelmének rendszerére épül, akkor az is „köteles” körkörös lenni. Továbbfűzve e gondolatot, ezen csapatok célszerű elhelyezésével az ország belülről körkörösen védhető. Ez persze nem igaz. A formális logika szabályai szerint is, ha az egyik premissza hamis – esetünkben a második –, akkor a következtetés is az. Ugyanis a fentebb említett magasabbegységek védelmi hadműveletei tervezése és megvalósítása minőségileg más, bonyolultabb, többsíkú és összetettebb gondolkodást és tevékenységet igénylő feladat és célkomplexum.
Ezért a körkörös védelem kifejezés ugyan az egyszerűség kedvéért a napisajtóban és Közhasználatban megengedhető, de egyben félrevezető is, továbbá ez a terminológia már „foglalt” a katonai szakértelmezésben, ezért mielőtt meggyökeresedne használata, célszerű „kiváltani” más kifejezéssel. A kifejezés hadászati, hadműveleti értelemben mintegy doktrína szintjére emelése még több „veszélyes” aspektust is tartalmaz, amelyről a későbbiekben szólok.
A „körkörös védelem” koncepció megszüli termékét, a „körkörös ellenséget”
A pejoratív és többek által doktrína szintjére emelt körkörös védelem, melynek értelmezése szerint mintegy „felfűzzük” haderőnket a határok mentén (ennek abszurditásával itt nem kívánok foglalkozni), és a „szakszerű” – a bármely irányból, persze nem egyazon időben indított agresszió elhárítására létrehozott – szilárd és aktív védelemfelfogásoknak van egy közös buktatója és veszélye.
Miközben a kormány – de nem csak az – állásfoglalásaiban, külpolitikai tevékenységében elkötelezi magát az európai demokráciák legnemesebb hagyományaihoz való felzárkózás mellett, kinyilatkoztatja, hogy nincsenek területi igényei senkivel szemben, minden és mindenki iránt nyitott, nem fenyeget más államokat stb…, e nézetek képviselői szerint egyúttal körkörösen védi magát, így paradox módon egy „körkörös” ellenségképet sugall, s mindezt olyan időszakban, amikor végre sikerült lebontani egy korábbi, nagyon is konkrét ellenségképet.
A régi közhely szerint is az igazság a részletekben, jelen esetben a katonai konzekvenciák részleteiben van, s nem tudom, hogy a vitában részt vevők végiggondolták-e, hogy elgondolásukból milyen konkrét, komplex és békeidőben is végzendő felderítési adatokra támaszkodó mennyiségi és főleg minőségi számvetések szükségessége következik. Hiszen az általuk idézett adatok csak valamilyen felszíni tájékozódáshoz elégségesek.
A „körkörös”, de minden védelemmel szemben támasztott követelmény a szilárdság, így sokak fejében megfordulhat már békében „körbeárkolni” határterületeinket, hivatkozva arra, hogy még a semleges országok is erődrendszereket telepítenek már békeidőben, továbbá hazánk földrajzi helyzete ebben az állapotában nem alkalmas a határok szilárd megtartására.
E helyen csak arra szeretnék emlékeztetni, hogy már nagyon régóta nincs leküzdhetetlen erődrendszer, áttörhetetlen támpont. Talán ilyen rövid idő alatt nem merült feledésbe, hogy nem is a távoli múltban már építgettünk, a népgazdaság teherbíró-képességét súlyosan megterhelő, de csak a politikai és egyéb feszültségek szítására alkalmas, egyébként teljesen felesleges erődrendszereket egyik határunk mentén, és még a közelmúltban is tördeltük a hasonlóan hasznos „vasfüggönyt”.
Be kell látnunk, hogy az ilyen nézetek kevéssé tarthatóak. Közismertek Közép-Kelet-Európa, közelebbről hazánk és a környező országok viszonyában történelmileg kialakult (kialakított) és létező, önmagában is veszélyforrásként értékelhető olyan neuralgikus pontok, mint a különböző országok területén élő kisebbségek helyzete iránti érzékenység fokozódása. Mindez egy olyan bonyolult helyzetben történik, amikor tanúi lehetünk a Szovjetunió bomlási folyamatai felerősödésének, és még csak körvonalazódnak a két német állam újraegyesítése nyomán felmerülhető problémák. Amennyiben biztonságpolitikánk a fentebb vázolt irányba terelődne, oly mértékben növekedhetne a feszültség foka, hogy veszélybe kerülhet a hazánk iránt egyre inkább kialakuló nemzetközi bizalom, vagy végső fokon mi válhatunk veszélyforrássá közeli és távoli szomszédaink számára.
Ugyanazt a „hibát” kétszer…
Régi katonai doktrínánk egyik „sajátossága” az volt, hogy amíg a politikai megnyilvánulások szintjén védelmi jelleget hangoztatott, addig katonai vonatkozásban bátor, határozott, az ellenség területén végrehajtott nagy mélységű támadó hadműveletek előirányzásával kívánta megsemmisíteni az agresszort. A szerző új „katonai doktrínánk” céljaként jelöli meg a magyar külpolitika támogatását abban a törekvésében, hogy békés eszközökkel elősegítse a határon túl élő magyar kisebbség jogainak érvényesülését. Ez a célkitűzés már erősen vitatható, és veszélyforrásait a korábbiakban elemeztem. Katonai „nyomatékkal” támogatni politikát Európában – úgy érzem – a jövőben nem lehet, ellentétes a megindult közeledési folyamatokkal.
Nemzeti szuverenitásunk, országunk biztonságának, határaink sérthetetlenségének biztosítása egyfajta, míg a kibővített változat egy másfajta biztonságpolitikát, doktrínát, hadsereget és készülődést igényel. Ha szándékban és tettekben elkötelezzük magunkat egy biztonságpolitikai modell mellett, katonailag nem készülhetünk egy minőségileg másikra, mert e könnyen átlátható manőverrel elveszíthetjük vagy gyöngíthetjük az országunk iránt megnyilvánuló nemzetközi bizalmat. Elvileg lehet választani egy katonai erőre erőteljesen alapozó biztonságpolitikát… de ez egy másik vita tárgya lenne. De amit választunk, az világos, átlátható legyen, mert ugye kétszer ugyanazt a hibát…
Külpolitikai (és gazdasági) stratégia – biztonságpolitika – doktrína – hadsereg
Talán kitűnt az elemzés során, hogy az új helyzetben számomra kevéssé vonzó a katonai doktrína úgy fogalmi, mint tartalmi vonatkozásban. Egy másfajta, áttekinthetőbb rendszerre van szükség, amelyben világosan kirajzolódnak és összefüggéseiben logikusan egymásra épülnek olyan alkotóelemek, mint külpolitikai stratégia, biztonságpolitika, az ország védelme és azon belül a fegyveres erők rendeltetése, feladatai.
A részletes elemzést elhagyva csupán vázlatosan próbálom érzékeltetni ezen megközelítés alapjait.
Külpolitikai stratégiánk alapjait képezheti az a tény, hogy országunk az e területen folytatott aktív kezdeményező, nyitott és kiszámítható tevékenységének hatására méreteinél jóval nagyobb tekintélyt vívott ki, nemzetközileg is elismerik azon törekvéseit, amelyek egyértelműen egy egységes, a legtiszteletreméltóbb demokratikus hagyományokat és vívmányokat integráló Európához való felzárkózást célozzák. Ezt a külpolitikai stratégiát az erőszakról való lemondás, a nemzetközi problémák békés, a kölcsönös bizalmon alapuló és egymás érdekeit messzemenően figyelembe vevő partnerség és tárgyalókészség jellemzi.
Egy ilyen irányultságú külpolitikai stratégia bázisul szolgálhat a követendő biztonságpolitikánk elméleti alapjainak lerakásához és a gyakorlati megvalósítás komplex rendszabályainak kimunkálásához; messzemenően figyelembe véve országunk potenciális lehetőségeit, mindenkori teherbíró-képességét.
Biztonságpolitikánk elméleti alapjainak tartalmát – a már említett nemzeti szuverenitás és határaink sérthetetlenségének biztosítása mellett – az integrált és jól működő, valamint garanciákat nyújtó összeurópai biztonsági rendszer létrejöttéig a más, elsősorban a szomszédos országokkal való hatékony és aktív diplomáciai viszony, a felmerülő vitás kérdések operatív, tárgyalásos megoldására való maximális törekvés, a kölcsönös biztonságpolitikai garanciák kialakítása, az ország védelmére, a fegyveres erők méreteire, alkalmazására vonatkozó állásfoglalások kialakítása képezheti azzal, hogy ez utóbbi szervesen illeszkedjen biztonságpolitikai elgondolásaink rendszerébe, méreteiben és szándékaiban is szolgálja azok megvalósítását.
Mindez feltételezi azon álláspontunk szilárd megtartását, amely szerint senkit nem tekintünk potenciális ellenségnek, egyik konkrét országot vagy országcsoportot és annak hadseregét sem „nevesítjük” meg mint konkrét veszélyforrást, viszont széleskörűen vizsgálunk objektív veszélyforrásokat, olyanokat, mint a nemzetközi terrorizmus hatásait, az atomenergiát termelő, vegyi anyagokat gyártó objektumok védelmét, a különböző okokból keletkező természeti katasztrófák elhárítására való felkészülést és az elhárítás lehetőségének kérdéseit stb…
A Magyar Köztársaság védelmére vonatkozó elvek és rendszabályok alapjainak meghatározása a biztonságpolitika egyik fő feladata. Ezen belül is alapvetően tisztázni kell a fegyveres erők, elsősorban a Magyar Honvédség helyét, szerepét a biztonságpolitika érvényesülési rendszerében, méreteit – különös tekintettel létszámára, haditechnikai eszközeinek mennyiségére és minőségére –, elhelyezését (diszlokációját) az ország területén, harckészültségének és mozgósításának szintjét és tartalmát, felkészítésének rendjét.
A fegyveres erők nagyságrendjének, méreteinek meghatározása bonyolult és határozottan célirányos feladat. A VSZ koalíciójában előirányzott tevékenység „elnyomta”, nehezen értékelhetővé tette katonai részvételünk volumenét, jelentőségét vagy éppen jelentéktelenségét, és inkább a politikai elkötelezettség volt a mérce, mint az ország védelmi igényei és teherbíró-képessége.
Különösen bonyolult elvi és gyakorlati feladat a Magyar Honvédség (újra)elhelyezésének, részleges átdiszlokálása mértékének meghatározása, pedig a Magyar Köztársaság fegyveres erőinek egy esetleges agresszió védelmi hadműveletekkel történő elhárításában meghatározó jelentőségű a csapatok elhelyezése az ország területén.
Amint az nem titok, a korábbi doktrínafelfogásnak megfelelően a legerősebb, legmozgékonyabb, nagy csapásmérő-képességgel rendelkező magasabbegységek és egységek zömét a Dunántúlon, ott is a nyugati és délnyugati határaink mentén helyeztük el. Az Európában végbement folyamatok és biztonságpolitikai törekvéseink együttesen lehetővé tesznek egy átgondoltabb, az eddig „mostohán” kezelt Duna–Tisza-közére és a Tiszántúlra is kiterjedő elhelyezést. Ennek gyakorlati végrehajtása, még ha a vitaindítóban megközelítően pontos létszám- és fegyverzetcsökkentési arányokat vesszük is figyelembe, akkor is jelentős csapatmozgásokat igényel, ami egyfelől felettébb költséges „manőver”, másfelől kedvezőtlen hatást gyakorol a hivatásos állományra és családtagjaikra.
Elég csak emlékeztetni arra: alig három éve, hogy a szárazföldi csapatok „szervezeti fejlesztésének” sikeres végrehajtását jelentettük az akkori miniszterelnöknek a „Bazalt ’87” gyakorlaton, és amely átszervezés mögött akkor is jelentős – és több esetben indokolatlan – anyagi ráfordítások voltak. Csak remélhetjük, hogy az új diszlokáció hosszabb távú elgondolásoknak felel meg, mert még ha olyan „kisméretű” lesz is hadseregünk, nem lehet rövid távon többször is ide-oda „cibálni” a csapatokat az ország területén.
A csapatok elhelyezését könnyítheti és nehezítheti is az a szándékunk, amelyet a kölcsönös bizalom elmélyítése érdekében fogalmaztunk meg, s amelynek értelmében 50-50 km-es „fegyvermentes” zónát hozunk létre a semleges Ausztriával és az el nem kötelezett Jugoszláviával határos területen, ha kell, egyoldalúan is. Ezt a szándékunkat a Magyar Honvédség vezérkari főnöke magas szintű nemzetközi fórumon jelentette be a kormány felhatalmazása alapján. Ha álláspontunk tartható, egyszerű autóstérképen is érzékelhető, mekkora területet is érint ez a lépés, és mekkorára „zsugorodna” az a terület, ahol csapataink elhelyezhetők. Katonai szemmel az is látható, milyen sok jelentős anyagi beruházással fejlesztett laktanya, gyakorló- és lőtérkomplexum marad „kihasználatlanul”, míg máshol az ismételt beruházások válnak szükségessé.
Ha a vázolt külpolitikai stratégia, biztonságpolitika, országvédelem rendszerébe helyezzük a hadsereg feladatait, akkor az egyértelmű és célirányos lesz: aktív védelmi hadműveleteket folytatva megállítani az agresszort; szívós harccal, ellencsapásokkal és ellenlökésekkel visszaverni az ellenséget, helyreállítva az államhatárt, biztosítva ezzel az egyidejűleg folytatott külpolitikai és biztonságpolitikai, diplomáciai törekvéseink megvalósítását, melyek a konfliktus rövid idő alatti felszámolására irányulnak. Így a felvázolt rendszerben minden a „helyére” kerülhet, a hangsúly a tényezők arányán van.
A külpolitikai stratégia, szorosabban a követendő biztonságpolitika békében, veszélyeztetettségi időszakban és egy esetleges konfliktus esetén is meghatározó, döntő tényezők; elvei, valamint a kialakított garancia rendszerei, gyakorlati diplomáciai lépései a jövőben alapvető eszközei egy esetleges háború elkerülésének, míg a katonai tényező szerepe behatárolt.
A jövőben Európában, a még meglévő és egymással szemben álló hatalmas katonai potenciálok tényét nem lekicsinyelve, nem lehet a fegyverekkel még több fegyvert szembeállító, erőre támaszkodó agresszív politikát folytatni, hiszen erről az útról bebizonyosodott, hogy járhatatlan. Célszerűbb a másik utat választani – és időben: amíg járható.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]