Az elmúlt héten a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Művészettudományi Intézete „A Holocaust témája a művészetekben” címmel konferenciát rendezett.
Az előadók között a legnagyobb vitát most is az váltotta ki, milyen szerepet játszott a Holocaust a magyar történelemben, és kit terhel a felelősség. Ennek a kérdésnek a tisztázatlansága – írja egy helyütt az egyik résztvevő, Kovács András – ma Magyarországon még mindig súlyosan megterheli a zsidók és nem zsidók viszonyát: vannak, akik minden felelősségvállalást elhárítanak, vannak, akik egyedül a magyar politikai vezetést, illetve a magyar társadalmat teszik felelőssé.
Ez ellen akart tenni valamit ez a konferencia is, de ahogy – különböző okok miatt – eddig sem sikerülhetett a „megbékéltetés”, nem sikerült ez alkalommal sem. Nemcsak azért, mert az előadók most is a legkülönbözőbb álláspontot foglalták el a magyarság felelősségét illetően. Schmidt Mária például úgy vélte, hogy a magyar antiszemitizmus felerősödésében meghatározó szerepet játszik az a tény, hogy 1919-ben „a zsidók felmondták azt a hallgatólagos egyezséget, miszerint ők nem vehetnek részt a nyilvános politikai életben”. Asher Cohen inkább a Trianon utáni légkört, az elkeseredettséget, megalázottságot tartotta döntő fontosságúnak. Nem értett egyet Schmidt Máriával Horthy szerepét illetően sem. Hangsúlyozta, hogy csak azokban az országokban sikerült ilyen „tökéletesen” végrehajtani a deportálásokat, ahol az adott ország vezetése, a hivatalnokok és a lakosság a nácik kezére játszottak…
Különböztek a vélemények abban a tekintetben, hogy egyáltalán ki tekinthető ma zsidónak, mit jelentenek a zsidó magyar, magyar zsidó fogalmai; mi a viszonya a Holocaustot túlélő zsidóságnak magyarságukhoz. Súlyos félreértést okozott az a fogalomzavar is, kire terjeszthető ki egyáltalán a „Holocaust”. Az egyik kutató tudományos indíttatásból és jóhiszeműen kijelentette: azt, ami a cigánysággal történt, nem tekinthető a Holocaust részének…
De a fentebb említett „megbékélés” nem sikerülhetett már csak azért sem, mert nem volt kivel megbékélni. A konferencián ugyanis – hiányzott a „békeküldöttség” másik fele: a nem zsidók. Akik valami olyasmit mondtak volna, amit Márai Sándor: „Menteni, magyarázni nem tudjuk, ami történt; de bevallani, elmondani igen. S e nemzedéknek ez lesz a feladata. Aki dudás akar lenni, annak pokolra kell menni. Most elmentünk a pokolra. A dudások szólaljanak meg.”
De nem szólaltak meg. Talán nem is voltak dudások… Így hát maradt a művészet, a művészek, mert mint Csengeri Imre, a konferencia mecénása mondja: „A költészet nyelve felette áll a gyűlöletnek.”
Csengeri Imrével, a Magyar Zsidók Világszövetségének díszelnökével, a New York-i Holocaust Kutató Intézet igazgatójával a konferencia egyik szünetében beszélgettünk.
– „Az ötvenes években Izraelben az egész Holocaust-probléma tabu volt. Az ott született fiatalság hallani sem akart róla… A szülők nem világosították fel a gyereket, egészséges, büszke, erős nemzedéket akartak nevelni” – emlékezett vissza erre az időszakra Itamár Jáoz-Keszt író, költő és műfordító. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy – egyes műalkotásoktól, az írók, költők „társadalmától” eltekintve – ez a téma a Magyarországon is tabu volt és maradt. De annak, hogy nem beszéltek róla, egészen más okai vannak „ott”, és megint mások „itt”. Önnek mi a véleménye erről?
– Elsősorban szeretném megemlíteni, hogy New York-i intézetünkben évenként több könyvsorozatot adunk ki. Az egyik azzal foglalkozik, hogy a különböző országokban hogyan tükröződik a Holocaust a közoktatásban, az iskolák mit vettek föl a tananyagba ezzel kapcsolatosan. Érdekes módon Izrael nem az elsők között szerepel. A belső ellenállás főleg az új Izraelre vonatkozik. A mai Izraelben, tudjuk, van egy idősebb generáció, amelyik átélte a Holocaustot, és van egy új generáció: a túlélők gyermekei. A túlélők generációja is két részre oszlik: egy részük hallani sem akar a múltról – a mai napig sem hajlandók sem egy könyvet a kezükbe venni, sem egy filmet megnézni, amely a Holocaustról szól. Egész egyszerűen azt mondják: „erről nem akarok többet az életben beszélni.” A túlélők másik része viszont úgy érzi, igenis foglalkozni kell a témával: ha ébren tartjuk az emlékét, elejét vehetjük annak, hogy ez még egyszer megismétlődhessen. Az új generáció viszont azzal vádolta az előző generációt, hogy tehetetlen volt, gyáva volt, nem állt ellen. Ez volt az az új szellem, amely Izrael államának új polgárait áthatotta. Az új izraeli már csak úgy érzi biztonságban az életét, ha igenis felveszi a harcot minden ellene készülő mozgalom ellen. Ennek következménye volt az is, hogy ez az új izraeli ifjúság azt mondta: nem hajlandó emléket állítani a Holocaustnak, a gyávaság iskolapéldájának. De visszatérve kérdése lényegére. A Holocausttal kapcsolatosan csak az 1950-es évek végén következett be fordulat, az akkori közoktatási miniszter tevékenysége következtében. Azóta kendőzetlenül elmondják azt, ami történt. De tulajdonképpen az Eichmann-per volt az, ami megmozgatta az embereket. Ekkor ébredtek rá sokan az ifjúság körében, hogy ezt a kérdést nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, sőt az sem biztos, hogy a Holocaust a zsidó nép sötét és szégyellni való korszakai közé tartozik. Így kapott aztán egyre nagyobb jelentőséget a varsói gettófelkelés, sőt újabban a magyarországi kisebb-nagyobb ellenállási mozgalmak is ismertté váltak.
– Igen, de a magyarországi túlélők gyermekei nehezen tudták volna a Holocaustot – izraeli módra – „feldolgozni”, és egyfajta „harciasságot” szembeállítani vele. Mások voltak a történelmi adottságok. Az itt élő' új generáció – sok előadás elhangzott már erről – inkább titokban szenved tőle. Nincsenek nagymamák, nagynénik, legtöbbjének nincs zavartalan viszonya zsidó származásához. A Holocausttal kapcsolatos kérdések zsidó nézőpontból alaposabban fel vannak dolgozva, magyar részről viszont Bibó István tanulmányán kívül csak az utóbbi időben születtek „művek” a mi szerepünkről, felelősségünkről…
– Valóban, Magyarországon az elmúlt negyven év alatt gyakorlatilag semmi sem történt, ami jelét adta volna annak – és most nem bocsánatkérésről vagy megbánásról beszélek –, hogy foglalkoznak a Holocausttal. Azután, az más lapra tartozik, hogy milyen vélemény alakul ki, de kell, hogy valakik erkölcsi kötelességüknek érezzék, hogy foglalkozzanak ezzel a nagy horderejű kérdéssel. Azzal az „eseménnyel”, amely a történelemnek – a magyar történelemnek – is a legsötétebb korszaka volt. Ma már, hideg fejjel végiggondolva, tudjuk, hogy két irányzat létezik. Az egyik beismerte, „elfogadta”, hogy az, ami a zsidósággal történt, semmihez sem hasonlítható, nincsenek is megfelelő eszközeink arra, hogy leírjuk. Elie Wiesel mondta nekem egyszer, hogy nem ismer olyan nyelvet, amelyen a Holocaustról lehetne beszélni, ehhez egy új nyelvnek, új eszköznek kell majd születni. Tehát az egyik álláspont szerint – ezt érdekes módon a németek képviselik – vállalni kell a történteket. A közelmúltban a német köztársasági elnök a leghatározottabban állást foglalt ebben a kérdésben. Azzal zárta le a Németországban folyó vitát, hogy igenis elismerik, a Holocaust borzalmas tett volt, és igyekeznek ennek a következményeit – amit lehet – vállalni. Ezenkívül egyetlen országról sem tudok, ahol ez megtörtént volna – Magyarországon sem. Remélem mégis, hogy ebben az új szellemben, a megváltozott körülmények között itt is történni fog valami. Mint ahogy a magyarok Szovjetunióban átélt szenvedései, az eddig eltitkolt dolgok egyre inkább felszínre kerültek. Talán ebben a kérdésben is több megértési szándék fog mutatkozni. Nem olyan külsőségekre gondolok, hogy például egy miniszter kapedlit tesz a fejére, és műemléket avat… Ez a politikai szférába tartozik. Véleményem szerint világos és határozott álláspontra kell helyezkedni, amint azt a németek tették.
– Az ön családja erdélyi magyar zsidó család volt, édesapja neves erdélyi patrióta. Régóta foglalkoztat a kérdés a létező vagy feltámadó antiszemitizmus kapcsán, milyen elvek szerint gondolják végig honfitársaink a kisebbségi problémákat teljes lelkükkel az erdélyi magyarok mellett állnak, de máig sem tudatosult igazán bennük az, ami a zsidósággal történt.
– Pécsi előadásomban azokról a meghonosodott fogalomzavarokról is beszéltem, amelyek alapjául szolgáltak vagy szolgálnak az ellenségeskedéseknek. Én zsidó vagyok, így csak ezt az álláspontot képviselhetem. A zsidóság a kétezer éves diaszpórában abban a különleges helyzetben találta magát, hogy volt nyelve, kultúrája, tradíciója, de nem volt országa. Ennek következtében a legkülönbözőbb szörnyű helyzetekbe került, és abbéli igyekezetében, hogy a népet valahogy fenntartsa, mindenféle megoldásokat keresett. Felvetettek minden, azt mondhatnám, fából vaskarika megoldást, amelyekről aztán az idők folyamán kiderült: tarthatatlanok. Ez az, amit mi tettünk.
Ami általában Európában történt a nemzetiségkérdés elfajulása terén, az alapjában véve csupán arra vezethető vissza, hogy egy etnikai csoport mások rovására akart jobb körülményeket biztosítani magának… Ezt nevezik nacionalizmusnak, amikor egy nép úgy véli, hogy kultúráját, érdekeit más népek érdekei veszélyeztetik. Nem tudom, van-e esély arra, hogy valaha is helyre lehessen hozni ezeket a félreértéseket, és pillanatnyilag nagyon szomorú képet nyújt ez a térség. Mit mondjak? Én semmilyen definíció szerint nem vagyok magyar, nem is jártam magyar iskolába. Az őseim Magyarországról származnak. Dédnagyapám, Csengeri Ábrahám 1820-ban Hajdúsámsonban született, és ő volt az első zsidó, aki Debrecenben letelepedési engedélyt kapott. Édesapám már Erdélyben született, így én magyar kisebbség voltam… nevetséges, valósággal nevetséges, hogy bár az anyanyelvem is magyar, soha életemben nem voltam más, mint zsidó.
- Kultúra [6]