– A tanácselnök urat keressük! – mondta három gyereke és férje társaságában egy fiatal hölgy az elnöki titkárságon.
– Házon kívül van. Milyen ügyben? – kérdezte a titkárnő, miközben aggódva figyelte a legkisebb ebadtát, aki a telefonkészüléket igyekezett megkaparintani.
– Ha nem intézkednek, napokon belül utcára kerülünk – válaszolta az asszony, majd megpróbálta a kis csibészt leszedni a titkárnő asztaláról.
Jó ötlet, mondhatná bárki, beállítani három csemetével, és lakást követelni a tanácstól. Ebben az esetben nem erről volt szó. A háromgyerekes család ügyét ismerte a XI. kerületi tanács egész apparátusa.
A történet akkor kezdődött, amikor a család még nyáron kapott egy címet a XII. kerületi tanácstól, hogy megtekinthessék a lakást, amelyet ha elfogadnak, kiutalnak nekik. A HKI-nál azonban kiderült, hogy kulcs nincs, mert az „üres” lakásban laknak. A gyanútlan család hiába csengetett, az ajtót senki sem nyitotta ki, így megtekintés helyett hagytak egy cetlit.
A lakó rövidesen telefonon kereste az új lakásigénylőket, és „jóindulatúan” figyelmeztette őket, hogy a tanács jogtalanul utalta ki nekik a lakást. Új bérlő nem költözhet be, mert elidegenítés alatt áll a „fészek”, és ő, a lakó, azt meg is vásárolja.
Az új bérlőjelöltek elhűlve hallgatták az érdekes információt. Azzal tisztában voltak, hogy a rendszerváltás némi zűrzavarral jár, de ekkora fejetlenségre nem számítottak. Lakott, sőt félig-meddig már nem tanácsi lakást akarnak nekik kiutalni?
Kiderült: erről szó sincs. Mindössze annyi történt, hogy az előző bérlő szerződése már fél éve lejárt, de még nem költözött ki. A lakó édesanyja, az eredeti bérlő szerződést kötött a Budapesti Lakáscsere Osztállyal, amely szerint visszaadja tanácsi lakását, mert családi házat épít. Így több mint félmillió forintot vett fel lelépési díj címén, és a szerződés szerint tavaly augusztus elsejével kellett volna kiköltöznie a tanácsi lakásból. Ezzel szemben idén áprilisban fiát bejelentette, aki így önkényes beköltözőnek minősül. Miután minderre fény derült, a HKI javasolta a rosszhiszemű jogcím nélküli lakos kiköltöztetését.
A háromgyermekes családnak a szóban forgó lakást a XII. kerületi tanács utalta ki. Kilakoltatást azonban nem rendelhetnek el, mert a lakás a XI. kerülethez tartozik. A XI. kerületben pedig arra hivatkoztak, hogy a XII. kerületé a felügyeleti jog. Így került az ügy a fővárosi tanácshoz, ahol a harminc nap letelte után még az aktába sem néztek bele.
A lakásosztály munkatársai általában mint a tűztől, úgy félnek a kényszerkilakoltatástól. Eddig akárhány ilyen esetük volt, mindig pert akasztottak a nyakukba. Hiába hatósági tanú, rendőrség, jegyzőkönyv az utolsó fél pár zokniról is, mégis mindig beperelik őket nem létező ékszerek eltűnése miatt.
Mindezek ellenére a XI. kerületi tanács lakásosztályának egyik munkatársnője javasolta a háromgyerekes családnak, hogy látatlanban fogadják el a lakást, mert ennél jobbat úgysem kaphatnak. Másrészt, látva a hivatalok tehetetlenségét, elkezdte intézni az ügyet. A rosszhiszemű jogcím nélküli lakost megbüntette tízezer forintra, és elrendelte a karhatalmi kilakoltatást. Addigra ugyanis kiderült, hogy az a családi ház, amelyet az önkényesen beköltöző édesanyja épített, már elkészült, mi több, be is költöztek. Erről a háromgyerekes apuka fényképet is készített, amelyet mellékelt a fővárosi tanácshoz benyújtott iratok közé. Ezek szerint elhárult minden akadály, és a régi bérlőnek volt hová költöznie.
Az augusztus 23-ára kitűzött kilakoltatás mégis elmaradt. Nem azért, mert a bérlő önként, jószántából távozott, hanem mert az értesítés átvételét igazoló tértivevény nem érkezett vissza a tanácshoz. A jogszabály lehetőséget biztosít arra, hogy ha az első értesítést nem veszik át, bizonyos idő múlva elrendelhetnek egy újabb kilakoltatást.
Az önkényes beköltöző sem maradt tétlen. Azonnal levelet írt, hogy családi házuk a II. kerületben még nem készült el, nem beköltözhető. Majd megfenyegette a XI. kerületi tanács lakásosztályának ügyintézőjét, hogy ő és édesanyja a BM dolgozói, s majd megmutatják, ki költözik és ki nem.
A háromgyerekes házaspárnak ekkor már el kellett volna hagynia előző egyszobás otthonát – amelyet a nagymama osztott meg velük –, mert az idős asszony 2 szobás lakását kisebbre cserélte.
Végső kétségbeesésében a tanácselnökhöz forduló házaspárt a fővárosi tanács vb-titkárához küldték, akinek titkárnője azonnal intézkedett. A kerületi ügyintézővel együtt elrendelték a kényszerkiköltözést annak ellenére, hogy a régi bérlő felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. A jogszabály szerint annak ugyanis nincs halasztó hatálya.
Másnap a Városházán mégis leállították az ügyet. A hatósági és törvényességi felügyeleti főosztály munkatársa még egyszer átvizsgálta az aktát, majd megkérte a kerületi ügyintézőt, hogy személyesen győződjön meg arról, valóban lakható-e már a kisebb villának minősíthető budai házikó. Ahogy az osztályvezető elmondta, nekik két ügyfelük van, és szeretnének igazságosan dönteni. Hogy miért kellett ehhez több hónap, az nem derült ki az osztályvezető érveléséből. A lakásigénylők jóhiszeműségében nem kételkedhetnek, ám a fényképfelvétel mégsem elég. Tény, hogy a családi házban már laknak. A hatóság emberei az új épületbe nem tudtak ugyan bemenni, de a lakhatóság kívülről is jól látható volt. Így az eljárást mégsem függesztik fel, és elrendelik a kényszerkilakoltatást. A volt bérlő felülvizsgálati kérelmét pedig felterjesztik a vb-titkárhoz.
A história – és a tanácsok története itt remélhetőleg véget ér.
- Lakás-ügy [6]