Sok előnnyel járhat, ha valaki a hatalom birtokosai közé tartozik. Például olyan közvélemény-kutatást rendelhet meg a választás előtt, ami elsöprő többséget jósol a saját pártjának, megalázó vereséget az ellenfélnek: a másodrendűen hitelesnek nyilvánított, kirekesztésre ítélt pártnak. Esetleg rendelni se kell, szállítja – elvégre nem árt a hatalommal jóban lenni – a fentről érkező sugallatok megsejtésében némi rutinnal bíró intézet külön felszólítás nélkül is. A jelentést azután közli az újság, nagy betűkkel, az első oldalon.
De olykor mégsem sikerül elérni a célt. Ezúttal sem sikerült: a jóslat teljesülése – az efféle prognózisok titkos értelme – nem valósult meg. A vártnál jóval többen maradtak otthon ezen a vasárnapon, és az egyes pártok sorrendje – az első fordulóban leadott szavazatok tanúsága szerint – ugyancsak meghazudtolta az előrejelzést. Az állampolgárok passzivitásából ódium hárul valamennyi pártra. De nem egyenlő arányban. Más elbírálás alá tartoznak, akik az ügyeket intézték, és más alá azok, akik helyeselték, eltűrték, bírálták (netán nem eléggé bírálták) az ügyek intézését.
És csakugyan, a választók kifejezték, hogy másképpen bírálják el azokat és ezeket. A kormány bázisát alkotó koalíció – főként a koalíció vezető ereje, az MDF – jócskán visszaesett, javított korábbi pozícióján az SZDSZ, amely a legtöbb szavazatot szerezte az ország fővárosában, és nagy sikert ért el a Fidesz, amely a nagy pártok sorába lépett; az összes pártok közül a legnagyobb mértékben szaporítva szavazatait az előző választáshoz képest.
Szinte bizonyos, hogy mind a választás bojkottálásában, mind az ellenzéki pártokra leadott szavazatok növekedésében nagy része (az SZDSZ esetében nagyobb, a Fideszében valamivel kisebb része) van a protesztnak, a kormány politikája, az MDF politikai stílusa elleni tiltakozásnak.
A könnyebbel kezdem: a stílussal. A kiábrándulásnak alkalmasint egyik oka, hogy a kivezető út keresése, az igazság földerítése helyett a vita gyakran – főként a Kisgazda- és az MDF-frakció vezetőjének jóvoltából a kelleténél gyakrabban – elfajul a pört megnyerni akaró (de egyben tyúkpörré züllesztő) csűrés-csavarássá, prókátori perpatvarrá.
De ez még hagyján. Az igazán lehangoló élmény, hogy a kormánypárt és az ellenzék nem két vitázó partner, hanem többség és kisebbség. A kisebbség érvel, a többség szavaz. Érvre a válasz nem érv, hanem vád: az ellenzék obstrukciót folytat. A többség általában tüstént szavazni akar, szemlátomást unja a fejtörést okozó vitát. Igazán akkor élénkül föl, ha személyi ügyek merülnek föl. Ha – feledve, hogy utóbb rendszerint elszámoltatják az elszámoltatókat is – tetemre hívhat. Nem csodálnám, ha a múlt századi magyar történelem bársonyszékben ülő búvárlóinak lelki szemei ilyenkor Pulszky Ferenc emlékirataiba mélyednének. A könyvnek arra az oldalára, amelyen Kossuth egykori londoni követének, az utóbb kiváló műtörténésszé váló Pulszkynak a parlamenti vesszőfutása van leírva. Pulszky szerencsés kézzel (és olcsón) több olyan reneszánsz képet vásárolt Olaszországban, amelyek ma a Szépművészeti Múzeum büszkeségei. De az akkori elszámoltatók, Justitia akkori hívei nem méltányolták a vételt. „Piombo, Piombo” – süvítették az emiatt hamarosan elbujdosó, majd halálba menekülő férfi arcába az olasz piktor soha nem hallott nevét, botránynak tartva, hogy valaki képeket vásároljon a magyar művelődés számára.
Kevésbé egyértelmű a helyzet a jelenlegi kormánnyal. Nem lehet egy kalap alá venni azokkal, akik azt harsogják: Piombo, Piombo, meg azt: „hordót a zsidónak”. Még mindig a történelemmel, de a közelebbi történelemmel példálózva, igaztalan volna összemosni Bethlent, Keresztes-Fischert meg a klerikális Wolf Károlyt, Petrovácot Gömbössel, Imrédyvel, Endre Lászlóval meg a „CS csoportnak” (Mecsér, Jurcsek, Matolcsy Mátyás, Csicseri-Rónay) nevezett úri félnyilasokkal.
Avagy túl idilli ez a szemlélet az Antall–Raffay–Andrásfalvy-kormányról szólva? Ez – tudjuk – önkényes névsor. Raffay csupán államtitkár, hátul áll a hierarchiában. De vállalása mégis üzenet. Azt sugallja, hogy „köztünk a helye” mindenkinek, aki nem tud és nem akar megválni az elképzelésektől, amelyeket Kolozsvári Grandpierre Emil – az utolsó Kolozs megyei főispán fia, aki igazán tudta, hogy mit beszél – „beteg valóságérzéknek” nevezett, és a legkártékonyabb magyar jellemvonásnak tekintett.
„Vesszenek a Mozartok, minden hatalmat a Salieriknek!” Ez a jámborság és a középszer minisztériumának új jelszava. Minisztere úgy viszi közelebb az országot Európához, hogy minden eszközzel elősegíti annak pótlását, ami 1968-ban elmaradt. Talán úgy véli, hogy épp most van az országnak egy kiadós diáklázadásra szüksége.
Antall József persze egész más kategória. De van egy furcsa tulajdonsága, ami bizonyos körülmények között végzetessé válhat. Azt hiszi, ha egyszer valakit kiválasztott, egyben beléáramoltatta a maga tökéletességét is. Azt mondja, nem enged a szalámitaktikának, és nem veszi észre, hogy amit szegedi szaláminak vél, az csupán szalonna. A tekintetéből kiolvasható, hogy azt szereti legkevésbé, ha tanácsot merészelnek adni neki. Erre a világért sem vetemednék. De nem tudom elhallgattatni magamban a véleményt: miért teszi ki a kudarcoknak a számára nyilván nem közömbös Jeszenszky Gézát, aki művelt, igazságosságra is hajlamot eláruló ember. Biztosan jó kultuszminiszter lenne belőle. De a külügyminiszterséghez talán nincs kellő érzéke. A jó külügyminiszterek nem mindig nemes jellemek. Ez némi jezsuitizmust, sok tapintatot igényelő munka. Az illetőnek tudni kell árnyaltan fogalmazni. Még inkább tudni kell hallgatni. Arra meg az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nincsen szükség, hogy egy miniszter tanári fölkészültségét csillogtassa.
Talán ez is rá volt írva, láthatatlan tintával, az urnákba dobott szavazólapokra. Rá volt írva még két nagy kívánság. Tér és idő korrekciója. Magyarország Közép-Európában lelhető fel, s lélekszámra, területre a térség egyik legkisebb állama. Ebből következnek bizonyos tanulságok. Azután: 1990-et írunk, nem 1930-at vagy 1940-et. Tessék az órát újra beállítani. S ha már itt tartunk: a függetlennek mondott, de többségében a régi állampárthoz tartozó jelölteket tömegesen újraválasztották, főleg a kis településeken. Ebből az következik, hogy alig talál követőkre a kommunizmus Torgyán-féle démonizálása. A kommunizmus halott. Halott elmélete, halott gyakorlata. De kiderült, hogy a lakosság zöme, ha egyedül marad a szavazófülkében, s nem kell képmutatóskodnia, nem az 1919-es temetést akarja. Nem a hulla, nem a csontváz új és új fölakasztását, hanem azt a temetést akarja, ami Nyugaton 1946 és 1950 között szokásos volt, és úgy akarja, ahogy Nyugaton végbement. Nem letagadni akarja a múltját. Vállalni akarja önmagát, tévedéseivel együtt.
A végére hagytuk a legfontosabbat. Az összes kül- és belföldi megfigyelők egyetértenek abban, hogy a közöny és szembefordulás fő oka, hogy a kormány túl sokat foglalkozott a „cigányzenés” témákkal, túl keveset a lényeggel: a gazdasággal.
A Hitel szerkesztőbizottságának elnöke szerint a liberálisok elképzelése egy „olajozottan működő praktikus haza”. Ezt rosszallóan állapítja meg. De kérdem: hol van az az olaj, ami működik és működtet? A baj épp az, hogy nincs olaj. A szovjetek nem tudnak szállítani, a világpiaci olajat nem tudjuk megfizetni. Nincs rá pénz. Kell az új útlevélre. Mert koronás címeres útlevél nélkül ugyebár egy napig sem élhetünk.
Talán megbosszulja magát a késlekedés, amivel e praktikus irányba mendegélünk. Japánban baj van a tőzsdével, a japán befektetők kivonják a pénzt az Egyesült Államokból. Ez csapás Amerikának, amely eddig főleg japán tőkét vont be a költségvetés deficitjének finanszírozásába. Ilyenformán az Egyesült Államokban emelkednek a kamatok, súlyosabbá téve a recessziót, amiről a szakemberek nem tudják eldönteni, hogy jön-e, avagy itt van már. De számunkra még fontosabb, hogy a németek túlköltekeztek. Nemcsak az NDK-t vették a hátukra. Egyre nagyobb terhet vállalnak magukra, hogy Gorbacsov posztja ne menjen veszendőbe. Kohl szokatlan határozottsággal szögezte le, hogy Kelet-Európa országait egyelőre nem lehet fölvenni az Európai Közösségbe, mert ott az integráció elmélyítésével lesznek elfoglalva. De a nyugat-európai partnerekkel azt tudatja – megszegve a fogadalmat, hogy a német egység és az európai egység egyszerre valósul meg –, hogy elsietettnek tartaná a közös nyugat-európai valuta bevezetését. Vagyis: nem akarja állni még ezt a cehhet is. Alkalmasint azért sem, mert Irak körül szorul a hurok. Életbe léptették a légi embargót. Ennél nincs súlyosabb szankció. Ennél csak a fegyverek bevetése súlyosabb.
- Belföld [6]