Mottó: …ha az állandósult változás demokráciája a mindig változó többség által meghatározó, úgy a demokrácia épülete nem a statikus templom, hanem sokkal inkább a sátor, mely az állandó változást lehetővé teszi. A demokrácia jelek nélküli.
(Paulhans Peters)
Ahogy politikai rendszerünk a demokrácia kiteljesedése felé halad, tapasztaljuk, hogy a „demokrácia” malmai ott is őrölni kezdenek, ahol annak semmi helye sincsen.
Vállalatot vezetni példának okáért „demokratikusan” éppolyan lehetetlenség, mint a hadvezetés. De nem lehet népszavazással befolyásolni a művészeti megnyilatkozásokat sem.
De miért lehet vajon az építészetben, a város- és tájrendezésben követelőzni a demokratikus döntések meghozataláért?
Miért más az építészet (városrendezés)? Valóban más-e? Vajon milyen alapon nyújt be a társadalom, illetve annak reprezentáns testülete igényt arra, hogy éppen az építészetet, az építészeti hogyant és mikéntet megbírálhassa, és az áldemokráciából a legkegyetlenebb kritikai diktatúrát gyakorolhassa?
Mint művészeti ág, helyesebben mint minden művészet anyja, az építészet integráns része a nemzeti kultúrának. Annak a kultúrának, mellyel általánosságban nemzeti határainkon belül és kívül is oly sok a probléma.
A kor kultúrája azonban veszélyeztetett helyzetbe került. Nem kismértékben okozta ezt a helyzetet egy olyan politikai-gazdasági miliő, melyben az anyagi értékek megbillentették az általános értékek rendjét, mérlegét.
Mi, építészek, abban a kulturáltsági-kulturálatlansági környezetben kell hogy dolgozzunk…
Az építészet – konjunktúraművészet, felvevő piaca a fizetőképes kereslet. Aki fizet, az megmondja, mit akar. Akkor is, ha pénze ugyan van, de kultúrája szinte semmi. A pénz és kultúra egy értékítéletet vesztett társadalomban nem talál egymásra, a piac diktátorai általában kultúrálatlanok.
Az építész eladható terméke építészete, a vásárra ezzel a termékkel lép, s rajta a kulturáltságot számon kérni lehet, de kevésbé ildomos. Az építészet tükörképe a mindenkori társadalmának.
Sajnos a világ építészeti arculatát alapvetően meghatározza egy pénzzel rendelkező újgazdag réteg. A tömegeket boldogítani szándékozó, jó szándékú, „steril” építészet, a puritanizmussal kacérkodó mindenféle baloldali izmusok itt megbuktak. A „Bauhaus” építészének a jelszava, a nincsteleneknek való építés illúziónak bizonyult.
A kultúra torzulásai mellett fejlődik ki a magyar demokratizmus. A népi konszenzus, a mindenbe való beleszólás igénye. Beleszólást – nem a nép alapvető céljait, létét meghatározó politikai életbe, hanem a környezet közvetlen életjelenségeibe. Így az építészet-városrendezés szakmai kérdéseibe is. Ezzel közel sem azt kívánom mondani, hogy tagadom az emberek jogát környezetük alakításába, de elsősorban fenntartom a jogot a szakmák felelőseinek. Ők hivatottak tanultságuknál, műveltségüknél fogva, hogy szakmai ügyekben javaslatot tegyenek. Ők, akik azzal az információ-mennyiséggel rendelkeznek, amivel majd a döntéshozók az elleninformáció-mennyiségükkel ítélni tudnak egy város, egy utca, egy épület sorsáról.
Javasolni és dönteni, de a nyilvánosság előtt és meghallgatásával. De a döntést nem az áldemokratikus álcába bújtatva, kibújni a rájuk ruházott felelősség alól.
Egy városrendezési döntést megelőző szakmai munka sokszor éveket vesz igénybe. Számos vizsgálat, elemzés, értékelés előzi meg. A munka számos szakember munkáján alapszik. Felháborító az a gyakorlat, amikor egy népgyűlésen (lakossági fórum) félórák alatt a lakosság éppen jelen lévő, minden valószínűség szerint parciális érdekek (elveszik a kilátást, zajos lesz a környezet stb.) miatt érdekelt felek jelenlétében hangulatot alakítanak ki.
A telekommunikációs eszközök szenzációhajhászásból pedig a „néphangulatot” tovább fokozzák az építész, építészet ellen. De milyen célból?
Hogy fedezzék a valóságot. A demokráciát nem közvetlenül, hanem választott testületen vagy személyen keresztül kellene inkább gyakorolni ott, ahol ennek helye van, például a parlamentben. Már csak a nagyobb hatékonyság kedvéért is.
Így válik ez az áldemokrácia ellendiktatúrává, mely képes minden becsületes szakmai szándékot elfojtani, megakadályozni a város ellen, a haza ellen.
Így válik a demokrácia az építés, építészet ellenségévé.
Furcsa ellentmondás ez. Míg a demokrácia csak ábránd volt, építészetünk irigyelve leste a nagy nyugati demokráciák építészetének fejlődését. Szinte elmentünk olyan jelenségek mellett, melyek mutatták a demokrácia gyengeségét ott is, ahol ez az évszázados gyakorlat.
Nem tudom elfelejteni Philip Johnsonnak Mies van der Rohével folytatott keserű polémiáját s megjegyzését, amikor kifejtette, hogy legszívesebben a hitleri Harmadik Birodalomban lett volna építész. Ott – vélte – volt ugyanis valaki, aki tudta, mit akar. Mondta ő akkor, amikor ennek a „valakinek” főépítésze, Albert Speer éppen közepén tartott háborús bűnössége miatt megítélt húszévi spandaui börtönéveinek. Valószínűleg mégiscsak demokrácia számára jobb építeni, ha néha nem is olyan eredményes.
Az eredményt pedig a demokráciákban is ki lehet vívni. Nyilván akkor, ha a parlamenti demokrácia nemcsak kitermeli a személyiségeket, akikben a választók bizalma csúcsosodik ki, de azok politikai karrierje függvénye annak, mit csináltak.
Csinálni pedig – főként látványosan – leginkább az építészetben-városrendezésben lehet.