Skip to main content

Szabad olvasók (is) kerestetnek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Valamikor, száz éve, ötven éve minden kisvárosban volt egy újság. Egy? Dehogyis. Többnyire legalább kettő volt, egy kormánypárti meg egy ellenzéki. És volt újságíró, aki belebeszélt az országos politikába Ady Nagyváradi Naplója is csak egy „kis vidéki lap” volt, s volt riporter, aki megcsipkedte a városi rendőrkapitányt, volt slapaj, aki tudósított a polgári kaszinó báljáról, és volt költő (Szegeden például Juhász Gyula), aki a verseit a helyi lapban közölte. És megéltek a lapok mind, kiadójuk többnyire a helybeli nyomdatulajdonos volt, olyan jól megéltek, hogy a tulajdonos a nyereségből még egy mozit is nyithatott…

Vajon miért kínlódnak a mai újságok még Budapesten is? Persze tudtuk, mindig is tudtuk, hogy a negyven évig tartó diktatúra nemcsak annyi kárt tesz, amennyit éppen tesz, hogy a hatása mélyebb nyomot is hagy a társadalom szövetében. Mégis szorongató átélni, hiába vált egyszerre szabaddá a sajtó, hiába jelentek meg új lapok, a régi virágzás nem teremtődött újjá. Szidjuk a nyomdákat, szidjuk az akadozó lapterjesztést, de be kell látnunk, a baj mélyebben rejlik. Kevés a vérbeli újságíró, alig akad afféle megszállott, aki kevéske pénzét olyan bizonytalan vállalkozásba fekteti, mint a lapkiadás, de legfőképpen – kevés az olvasó. Negyven év alatt az emberek többsége hozzászokott, hogy a helyi híreket egy lap tudósítja velük, az országos eseményeket pedig bemutatja a tévé, amellyel nem lehet feleselni, s amelynek a munkatársait nem lehet délután a kávéházban leteremteni, ahogy a régi helyi lapok újdonászait lehetett.

Nincs ki írjon, nincs kinek írjon és nincs miről írjon – ezt a sivárságot is a negyven év hozta létre. Ezzel próbálnak megküzdeni az itt-ott meginduló városi lapok, ahogy valamikor elődeink küszködtek, a múlt század elején, a magyar sajtó hajnalán. Létük, jövőjük attól függ, kialakul-e újból a civil társadalom, a független emberek önkéntes társulásainak társadalma. Az önálló közösségeké, amelyeknek van mit megvitatniuk, és érdemes is megvitatniuk, hisz a döntés az övék.

Ha sikerül az országnak szellemükben szabad önkormányzatokat választania, felsejlik a remény, hogy újjászületik a tevékeny, érdeklődő hírlapolvasó emberek társadalma.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon