Skip to main content

Szabad újságírók (is) kerestetnek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A sajtó a kormány ellenzéke, mondják sokan. A sajtó nem tárgyilagos, alaptalanul vádaskodik és hangulatot szít az MDF és a kisgazdák ellen, állítják. A sajtó – különösen a tv – gátlástalanul kormánypárti, vélik mások.

Úgy gondolom, tévednek. A sajtó leginkább sajtóellenes. Az új választások előtt emlékezzünk csak vissza az országgyűlési választás kampányára. Fél ország ült le akkor a tv elé, hogy megnézze a választási vitaműsorokat – s egy fél ország aludt el azokon. A műsorvezetők, akik az elmúlt évtized legjobb újságíróiból kerültek ki (most csak róluk beszélek, mert a rosszakról minek), jobbára csak a bemondó szerepét játszották. Feladatukat, ha úgy tetszik, munkájukat, nem végezték el. A nézők számára nem derült ki, mi a valódi különbség az egyes pártok nézetei, programjai között.

Nem kérdeztek és nem vitatkoztak. Nem feszegették az egyes álláspontok mögöttes tartalmát. A véleményeket nem ütköztették egymással.

Talán féltek, talán lehetetlen feltételek között, óraütésre kellett dolgozniuk? De mi közöm nekem mindehhez mint nézőnek? Az, hogy jó újságírókról van szó, akiknek hitele is volt az olvasók, nézők jelentős része előtt – még ront is a helyzeten. Azzal, hogy vállalták ezt a valódi újságírástól idegen szerepet, hitelessé tették azt, hogy az egyes pártok legfeljebb csak stílusban különböznek egymástól, egyébben nem.

Ha valaki úgyis hiszi, hogy a vezető újságírók zöme a szabad demokratákhoz és a Fideszhez áll közelebb, akkor aligha elkerülhető az a következtetés, hogy a választási kampányban jobb meggyőződésük ellenére segítették az MDF győzelmét. Azzal, hogy nem tették markánssá a pártok közötti különbségeket.

De az újságírók tanulékonyak. Ha lehet, és nem muszáj, nem követik el a korábbi hibákat. A helyhatósági választások előtt nem csinálnak választási vitákat, főként a tv nem. Hallgatnak.

Jobb félni, mint megijedni? S akkor jobb hallgatni arról, hogy mi a különbség mondjuk a szabad demokraták és a magyar demokraták lakás-, közlekedés- és városépítési politikája között? S lényegtelen, említésre sem méltó, hogy ki mit csinált az elmúlt évtizedben? Nem számít, hogy valaki agyrémkörutat tervezett (erről lásd a Beszélő Budapest első számát), mint Barsiné Pataky Etelka, vagy ellenkezőleg, városrészeket, épületeket mentett meg, mint másokkal együtt Perczel Anna? Vagy mégsem annyira fontosak ezek a helyhatósági választások?

Pesszimizmusra azért semmi ok. Végtére is a botor módon mártírrá tett Aczél Endre is helyére került. A legbefolyásosabb politikai adások élőről egy bulvárlap vezetői székébe. Hiszem, hogy így van ez rendjén. S ha ezzel segíthetek, tévés utódjának jövendő lapjából is szívesen megvásárolnék néhány tucat példányt…
















Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon