Föl van adva a lecke a forradalomnak, ha a joggal találja szemben magát.
De hát már nem is forradalom ez, mint volt akár még fél évvel ezelőtt, hanem keserves szembenézés az örökölt kényszerekkel. A kormányrúd rücskösebb, a fogaskerekek rozsdásabbak, mint gondolta volna az ember. Kérdéses, hogy egyáltalán meg lehet-e fordítani a hajót. Persze iránymeghatározás is kellene, és ehhez kevés a nemzet, a többségi lélek, amely állítólag megújhodik, mihelyst a horizontra érünk. Az ilyen bemérés nem sokat ér, ha arra kíváncsi az ember, vajon a benzinárakat kell-e jobban emelni vagy a lakbért, a szocializmusban felhalmozott hadiipari tartozásokat kell-e elengedni, vagy inkább a leendő vállalkozókat boldogítani több tőkével. Pontosabban kellene megmondani, ki is újhodik meg.
De annyi körvonalazódni látszik: nem azok, akik földígérvény fejében csatlakoztak az ígérettevő párthoz. Ez az egész ’47-es ötlet több vesződséggel jár, mint gondolta volna az ember. A kormányfő tehát két – a szakértők és a kisgazdák egybehangzó állítása szerint szónoki – kérdést intézett az Alkotmánybírósághoz. A válasz ismert: alkotmányellenes a föld reprivatizálása, ha más javakat nem adnak vissza volt tulajdonosuknak; és alkotmányellenes a téeszektől a földet kártalanítás nélkül elvenni. Vagyis a júliusi hárompárti földpaktum meg lett torpedózva. A hoppon maradt „természetes szövetséges” most fennen ragaszkodik régi elképzeléséhez, az általános reprivatizációhoz, mondván: így majd helyreáll az alkotmányos egyensúly. Elkeseredett hadakozás már ez. De az is igaz, hogy a „vissza a boltokat és malmokat is” jó jelszó lehet annak megmagyarázására az e hó végi kisgazda-nagyválasztmány előtt, hogyan lehet a bársonyszékeket a ’47-es talaj nélkül is megtartani. Enfant terrible-ként.
Visszaülhetünk birtokainkba, s ezzel semmivé foszlanak negyven év igazságtalanságai – e kisgazda-álomképet szertefoszlatta az Alkotmánybíróság, amidőn – szigorúan tartva magát a keretekhez, amelyeket a kormányfő kérdései jelöltek számára ki – különválasztotta egymástól a kártalanítás és a reprivatizáció fogalmát. Sőt, az utóbbit tulajdonhoz juttatásnak értelmezte, minden kétséget eloszlatva afelől, hogy a jelenlegi (és nem a valamikori) tulajdon szent és sérthetetlen. Eszerint viszont – így az Alkotmánybíróság – a termelőszövetkezeti közös vagyon felett sem lehet törvénykezni, még ha az erőszakos úton keletkezett is. Hogyan lehet akkor változtatni, ha ilyen törvénytisztelők vagyunk? Az Alkotmánybíróság feladta a leckét valamennyi pártnak, amelynek törvénykezésétől a radikális változást várták a választók fél évvel ezelőtt.
A három koalíciós párt hétfőn összeült, de aztán haza is ment dolgavégezetlenül: nézzen szembe előbb ki-ki maga az új helyzettel. És azzal, hogy – amint az önkormányzati törvény parlamenti tárgyalása során is, most is – vitatkozni kell az ellenzékkel. Az ellenzék elsősorban erre, nem pedig leszavazásra való.
- Harmadik oldal [6]