„Mert már unom ezt az egész hosszúra nyúlt cirkuszt, miközben azt sem tudom, hogy holnap miből és mit eszünk. Sajnálatos, hogy ilyen földhözragadt dolgok foglalkoztatnak, és nem tudok együtt szárnyalni a demokrácia szárnyán, de az a gyanúm, hogy ez megint csak egy elit demokráciája, mi meg itt vagyunk a teljes bizonytalanságban. Valaki már megmondhatná, hogy meddig tart és mibe kerül. Ide figyeljen, még az elítéltnek is megmondják, hogy ennyi, és ahhoz tartja magát, nekünk meg csak szövegelnek, közben bejárják a világot, mint az elődeik, itthon meg csak esszük egymást, se munka, se pénz, és azt sem lehet tudni, hogy mi lesz holnap. Én már az újságokat se olvasom, le is mondtam, de a tévét se fogom nézni, mert idegrohamot kapok tőle, nem tehetek róla, biztos bennem van a hiba, de amikor ezt a mit is? Eduscho, jól mondom? Na, ha azt a nőt meglátom, meg mellé képzelem a feleségemet műszak végén, akkor én is átadom magam az élvezeteknek…”
„Én voltam, mert ráértem, de a kollégának igaza van. Most már én sem igen olvasom az újságot, pedig nem azok tehetnek róla, de tele van mindenféle piszlicsáré dologgal. Itt mindenki érettségizett, nem nagyon veszi be az agyunk a meséket, és tényleg tudni kellene már, hogy hol a vége. De nem ez volt a kérdés. Küldik az értesítőt vagy ezt a kopogtatóvalamit, oda van írva, hogy töltsem ki, és juttassam el az illetékes tanácshoz. Mármint én. Tehát értelmezzem, értsem meg a szöveget, töltsem ki helyesen, aztán vegyek egy borítékot meg bélyeget, és küldjem el. Na most, tessék mondani, ne csináljunk még tíz fekvőtámaszt, vagy ne fussuk körbe a Parlamentet, így, tízmillióan a demokráciáért? Na, ez csak vicc, de valahol itt tartunk. Hogy csak arra kell a nép, azt gondolom, és nemcsak én, hogy díszlet legyen, amely előtt eljátszhatják az előadást, meg hogy kifizessük ezt a temérdek új és régi apparátust, meg ilyen-olyan hiányt meg adósságot, közben meg úgy mennek az árak, hogy sisteregnek a boltban a pénztárgépek. Na, szóval nem azért mondom, de szerintem van, ahol toll sincs, és azt sem tudják, hogy kell kitölteni. Jó, elfogadom, hogy ez is egyfajta intelligenciateszt, ami által ki lehet zárni egy csomó analfabétát, lumpenelemet, hajléktalant, cigányt az egészből, csak azt nem tudom, miért? A másik. Az illetékes tanács. Nyilván a kerületi, falun a helyi tanácsról lehet szó. Én speciel tudom, hogy hová kell küldeni, de akinek még nem volt dolga a tanáccsal, az jó esetben megkérdezi. Rendben. És az összevont falvaknál? De nem is ez a lényeg. Mondjuk, eddig megy a dolog. És kinek címezzem? Írjam rá, hogy T. Tanács? Jó, ráírtam. Elmegy a postán nyolcforintos vagy akármilyen bélyeggel. Megkapják. De ki? Gondolom, van ott is valami postabontó vagy ilyesmi, mint a gyárban, szóval megkapják. A borítékon nincs rajta, hogy mi van benne, bejelentés, kérvény, ez a cédula vagy százötven forint segély a tanácsi dolgozók számára. Felbontják. Most ne értsen félre, de ha én ott vagyok, és én bontom fel, és történetesen én is indulok ezen a valamin, akkor mit csinálok? Aki nem engem jelöl, azt középen kétfelé, és a szemétbe. Például. Vagy nem azt jelöli az illető, aki nekem szimpatikus, vagy esetleg más utasítást kaptam. Én csak elképzelem, hogy nem is kell mindet eltépni, csak annyit, hogy az illető ne kerüljön a listára, és akkor sajnálom, nem tehetek semmit, nem kapta meg a szükséges jelölést. Persze, gondolt erre más is, szóltak előtte, hogy ha rájuk akarok voksolni, adjam oda a cédulát…”
„…jöttek is! Volt egy hölgy, bejött az udvarba, azt mondja, hogy ő a Hazafias Népfrontban dolgozott, de nem volt párttag soha, az MSZP-hez most is csak annyi köze van, hogy kinyomtatták neki ezt a szórólapot, amúgy gyermekápoló a kórházban és a többi. Mondom neki, hogy volt már itt egy úr, innen és innen, ja, igen, azt mondja, ismeri, az egy zsidó. Lent beszélgettünk az udvaron, többen is voltunk. Kérdezem, nem cigány? És ha az lenne? Asszonyom, mondom neki, ha maga még itt tart, akkor tartsa meg a reklámcéduláit, mert mi is zsidók vagyunk. A másik felünk meg cigány. Így, ettől lefele. Erre nem volt felkészülve, nem is tudott mondani semmit. A másik meg azt mondta, hogy azért küzd, hogy legyen olyan rendelő, hogy a terhes nőknek ne kelljen egymás előtt vetkőznie a váróban. Jó, elismerem, az valóban rettenetes, hogy látják egymást nagy hassal, de mi meg százvalahányan látjuk egymást az öltözőben, pucéron, és nem dől össze a világ. Ezzel most nem azt akarom azt mondani, hogy az az orvosi váró nem fontos, de lehet, hogy van annál fontosabb dolog is, főleg ott, a telepen, ahol lakunk, vagy egy csomó munkanélküli, munkahely kellene, könyörgöm, mert már a szappant sem merem kint hagyni az udvaron, mert ellopják, és mindenki csak iszik, mint a háborodott, de hát mi mást csináljon…?”
„Eltértünk a tárgytól. Szóval, visszatérve a listákra, bedobálták nálunk is ezeket a lapokat, már azt is meg lehetett volna nézni, hogy nézett ki akkoriban a postaládák környéke. Tele volt eltépett, kidobált papírokkal, meg átrakták a szomszéd fakkjába, az meg begurult, szóval örültünk neki, mondhatom. Akkor voltak a gyűlések, az asszony elment, elmondta, mi volt. Hogy ez meg az kell, ábécé, rendelő, és nem úgy, mint eddig, mert eddig így meg úgy volt. Mondom neki, nem kérdezted meg, hogy mégis, miből gondolják? Mert pénz az eddig se volt, most meg pláne hogy nincs. Vagy emelik majd az adót? Meg az árakat? Hát annyira azért senki nem hülye, hogy ne tudja, hogy minden pénzbe kerül, lassan a levegő is, csak eszébe ne jusson valakinek azt is megadóztatni. Meg hogy meddig lehet ezt csinálni? Míg le nem rohad rólunk az a kevés hús? Hát mindenért mi fizessünk? Akkor meg minek kellett ez az egész cirkusz, maradhatott volna a Németh Miklós ott, ahol volt, meg a többiek is, és tényleg, nincs egy ember, aki meg tudná mondani, hogy meddig tart a büntetésünk, hogy kapcsolódjak a barátom szavaihoz, hogy egyáltalán mire számítsunk? Itt is úgy néz ki, hogy megszűnik a műhely, a kísérleti, rendben van, nincs rá szükség, meg kell érteni, de mi lesz utána? Én sem vagyok egy agymen, de úgy képzelem, hogy ha hatalomra kerülnék, akkor lenne valami elképzelésem, hogy mit akarok csinálni. Jó, tudom, nem ilyen egyszerű, meg a száz nap, nem lehet mindent, de hogy semmit? Most akkor mondja meg valaki, mire, kire szavazzunk? Ígéretekre? Ki tud nagyobbat ígérni?”
„Én már lassan egy hónapja csellengek itt, keresnek munkahelyet nekem a gyárban, ha nem találnak, akkor csend. Vége. Harmincadik éve vagyok itt, mindenféle törzsgárda-, meg brigádhókuszpókuszban nyakig voltam, három gyerekem van, az asszony rokkantnyugdíjas. Ja, és szakszervezeti tag is vagyok tanulókorom óta, ahogy szokás, azok védik az érdekeimet. Hadd ne ragozzam, hogy miért nem voltam szavazni, és miért nem megyek akkor sem, ha értem jönnek. Nekem már senki nem tud olyan mondani, hogy csodálkozzam. Mert ha ezt meg lehetett csinálni, akkor ezután mindent meg lehet. És már megbocsásson, de engem nem hat meg, hogy az országot ide meg oda felvették vagy felveszik. Meg hogy az erdélyi magyarokkal ez meg az van. Nem én tehetek róla. Meg itt senki sem tehet róla, mi csak dolgoztunk, és én már nem hiszek senkinek.”
„Én is csak azért vagyok még itt, mert amit csinálok, azt utálja csinálni mindegyik. Én kérem, elégedett vagyok, nekem szerencsém van, beteg a gyomrom, úgy néz ki, hogy bármikor elmehetek rokkantnyugdíjba. Amúgy se sok lenne hátra, a korom miatt. Úgy voltam vele, menjenek szavazni a fiatalok, nekem már mindegy, hogy mi következik. Ha nem jön be a gyomor, akkor a gerincemmel megyek, de a lábam is érszűkületes, trombózisom is volt. Ugye, mi mindennek lehet örülni?”
„Nem lesz az jó, ha én is elmondom, mert mocskos szám van, és ki is mondom, amit gondolok. Szóval, visszatérve a lényegre, a listákra például. Egy csomó független. Tele volt a lista a volt tisztviselőkkel, most függetlenek. De miért nem indulnak abban a ruhában, amit még az apjuk vett nekik? De vannak itt más bajok is. A legnagyobb, tényleg, hogy valahogy nem így képzeltük az egészet. Teljesen komoly, sőt, diplomás emberek azt csinálják ott a parlamentben, mint egy sereg taknyos kölyök egy hátrányos helyzetű osztályban. Beszélgetnek, zsinatolnak, jönnek-mennek, aztán szavazni kell, sajnos, nem lehet, nincsenek jelen. Hát hol vannak? Nem az a munkájuk, hogy ott legyenek? És nem annyi fizetésért, mint például mi itt, reggel hattól kettőig. Aztán kettőtől tízig. Aztán a közbekiabálás, acsarkodás. Egynémelyik szinte élvezi a bábeli zűrzavart, már rég nem érdekes, hogy miről is van szó, nyomják a gombot kettesével, és letagadják, aztán sértegetik egymást, mocskolódnak, annak sincs gazdája, a környezet meg falaz nekik, hát nekünk az iskolában a fenekünkbe rúgtak volna az ilyen viselkedésért. Jó, nagy a pofám, de nem ez a helyzet? Nem ezt látjuk? És akkor én legyek fegyelmezett, öltözzek fel, menjek, állítsam ki, küldjem el, vegyek bélyeget, borítékot, na nem. Vagy ez a demokrácia? Mert itt, nálunk ugyanúgy van minden, ha kések egy percet, megnézhetem magam. Ha jár a pofám, akkor is, ha ez a demokrácia, akkor eddig is az volt, ha meg nem, akkor most sincs. A gyár oszlóban, na nem ott, északon, hanem a sír szélén, senki nem tudja megmondani, mi lesz, pedig jó lenne tudni, nem? Én legalábbis szeretném. Ilyen furcsák vagyunk.”
„Én voltam. Tudja, én idealista vagyok, például hiszek abban, hogy létezhet egyenlőségen alapuló, igazságos társadalom, amely csak a deviánsokat, gonosztevőket rekeszti ki, hadd tegyem hozzá, a kapitalizmus nekem nem az. Én azt hittem, hogy ez a nap ünnep lesz. Lehangoló volt. Attól tartok, a kormány nem veszi komolyan a népet, az meg őt. Aztán majd lesz itt második meg harmadik gazdaság, piac, de fekete, és az igazságot sem a bíróságokon fogják keresni az emberek. Adja az isten, hogy ne legyen igazam.”
- Belföld [6]