…Mit ad költészeted? Magyar verset. Mikor saját hibámból és a fertőző-rontó áradat hatására úgy érzem, hogy – tanári mesterségem legfőbb munkaeszközét veszélyeztetve talán már el is felejtettem magyarul, jó olyankor félhangosan mondogatni, ízlelgetni verseidet. Nem vagyok megszállottan mindenben csak magyart kedvelő. Filozófusban valahogy „jobb nálam” Hegel, mint nem egy magyar kartársa, sőt megvallom, pulóverben is előnyben részesítek (pénzügyeimtől függően) néhány külföldi márkát a honi ipar termékeivel szemben. De versben?! Magyar költő magyar versében? Szavakból, csendekből, pici zenéből összegyúrt, semmi praktikus dologra nem használható kis isten tudja micsoda – hát nem a legelemibb olvasói igény, hogy a vers minden porcikájában, ízeiben, hangulatában valóban magyar legyen? Vagy csak holmi didaktikus – tanár szegény, bolond szegény – követelmény lenne az, hogy a magyar versből tanulni is lehessen magyarul, hogy tanítani is lehessen belőle anyanyelvünket? De még ha ilyen általánosságban talán túlzott is ez az igény – a Te verseid annál jobban kielégítenek, mint a szép magyar vers olyan ritka példái, melyek magyarsága több mint nyelvi tény: állásfoglalás, magatartás, hűség és biztatás e hűség vállalására. (Választ olvasok ki belőlük a nemzeti kérdés vitájához hozzászóló legújabb, a többi közül kiemelkedő történelmi dolgozatnak egyik szerintem oktalanul felfokozott aggályára is: „A nacionalizmus nem steril operációval »leküzdhető« betegség, hanem nap mint nap a vonaton, az utcán tapasztalható beidegzett pszichológiai reakciók szövevénye. Még azt is nehéz ellenőrizni, hogy hol végződik »édes anyanyelvünk« egyértelműen szép képzete, és hol kezdődik az, hogy: bezzeg X nép milyen »rondán karattyol«, a mi hazánk milyen szép, bezzeg Y ország milyen ellenszenves…” Ezen az alapon persze azt is nehéz lenne „ellenőrizni”, hogy hol végződik „az én édesanyám a legdrágább a világon”, és hol kezdődik az, hogy: a te anyád egy utolsó ringyó… Miért kellene mások pocskondiázásába átcsapni annak a legtisztább örömnek, hogy valami, ami a mienk, a mi sajátunk, a mi szellemi-közösségi kincsünk, mondjuk éppen Illyés- vagy Csanádi Imre-versben újra a szépség és igazság oly fokát érte el, melyben legjobb magunkra ismerhetünk, múltunkra, sorsunkra és [egy kicsit az ő jóvoltukból is talán biztató jövőnkre?]
De verseid magyarságát, népi-nemzeti voltát – és ez válasz is azoknak, akik e szavakra mindjárt fehér darutollakat látnak lengedezni – mindenekelőtt emberi-társadalmi mondanivalójuk határozza meg: a közösség költője ad számvetést bennük. Azé a közösségé, melybe beleszülettünk, melynek sorsát még akaratlanul is vállalnunk kell, és melyet valóban demokratikus közösséggé fejleszteni verseid legszebb belső célzatossága. Nagy szavak, deklarációk, művi sámánkodás nélkül olyan egyszerűen mondod, ahogy legvégső, legtisztább vágyait fogalmazhatja csak egyén és közösség:
Hogy magunkban ne bitangoljunk,
fészekbe fogadjon közösség.
(Csillagforgó)
És bár költészeted ezer szállal fonódik e közösség és paraszti fajtád múltjához – ők fogják a Te ceruzád is, ha vallani kell – bizonygatni is felesleges, hogy ebben egy fikarcnyi fajmítosz, beteges múltba sóvárgás sem rejlik, hiszen már 1943-ban is tudtad, hogy a legfőbb elkötelezettséget a célok, a tudatos perspektívák jelentik:
…Lettél, ami vagy,
meghatároz, mint termést fája, múltad.
Határozd meg, ha van erőd, mivé légy!
(Szobasarok)
Egyáltalában: költői-emberi álláspontod a legszögesebb ellentéte a más jogát sértő minden olyasfajta újra és újra feltámadó sanda nacionalizmusnak, mely sunyin valamilyen erős pártfogó háta mögé bújva próbál az éppen szorultságba jutottak rovására érvényesülni. Költészeted nyitott minden érték befogadására, minden szépség átélésére és főleg: minden szenvedés átérzésére. Természetes, hogy 1944-ben verset írtál a Gettóba hurcolt polgárlányra. Minthogy az is természetes mindenki számára, aki ismeri emberi arculatod és költői műved igaz természetét, hogy hadifogságod negyedik évében írt versedben – igazán nem IBUSZ-utazáson ismerkedve tájjal és néppel – az orosz tájban is megtaláltad szülőfölded ismerős mását.
Mint ahogy az is igaz internacionalizmusodra vall (de kár, hogy ezt a gyönyörű eszményt is lejáratták a személyi kultusz korszakának elkeresztelt évek magunkat kisebbítő önbecsmérlései), hogy igaz rokonokat ismertél fel az észtekben, nemcsak a nyelvi rokonság, hanem a követésre méltó példa okán is.
Szíven ütött, mikor új kötetedhez mellékelt Vallomásodban ezeket olvastam: „többen szívesen tuszkolnának… holmi paraszti maradiság, parlagiasság alagsorába…” Vannak még ilyenek? Ne bánkódj miattuk, Imre! Ért-e a vershez (nemcsak a tiedhez, hanem úgy általában a vershez), aki nem találta eléggé modernül gondolatinak-elvontnak költészetedet, nem véve észre, hogy a gondolatok nélküli gondolatiság némely bajnokának divat-modernsége felfújt hólyagként üres a Te asszociációkra csábító, az olvasót továbbgondolkodásra késztető tartalmasan konkrét, de a pillanatnyi esetlegességekhez hozzá nem tapadó verseidhez, versképeidhez képest. Szinte szégyellem tovább folytatni: provincializmus – és Te? Ilyesmi csak annak juthat eszébe, akinek szemében az egyetemes emberi műveltséghez kötődés azonos némely „nagy menő” gyors és felületes tájékozódási és fitogtatási buzgalmával, mellyel mindenki mást megelőzve képes az irodalmi korzón felvonultatni a soros külföldi szellemi notabilitások épp hogy megunt kacatjait. Vagy e ráfogásokban még mindig kísértenek az áldatlan „népies”-„urbánus” háborúskodás bábcirkuszának maradványai, melynek drótjait oly sokszor rángatták kezüket dörzsölő cinikusok? Hát nincs más alternatíva, csak ez a bűvös, hibás, sőt gonosz kör: vagy a nemzeti kultúra és létérdekek nihilita figyelmen kívül hagyása, vagy „narodnyik” sopánkodás az elfajulásról, átkos liberalizmusról még akkor is, ha ez a régmúlt vagy a szerencsésen túlhaladott közelebbi múlt legrosszabb kísérteteinek kedvez csak?
Abból, hogy az elmúlt években Téged bírálóknak nem volt igazuk, korántsem következik, hogy az ellenkező előjelű végletes elfogultságok bármivel is jobbak lennének, vagy hogy a közösségi érdekeket méltón képviselnék azok, akik sokszor „balos” aláfestésű népi-nemzeti frázisokkal szokták leplezni saját tehetségtelenségüket, műveletlenségüket, irigységüket. Semmi sem indokolhat bármiféle „szemet szemért – fogat fogért” fajtájú ellenhajszát, hiszen az ilyenek az eszmék, a szellemi értékek világában mindig egyaránt ártottak a „megvédettnek” és a megbántottnak. Az a „jobbak szövetsége”, melyről olyan szépen írtad 1967-ben, hogy „a klikkek fölött és a klikkek ellenében sok jó ügy előmozdítójára” lenne hivatott – nem lehet egyoldalú és szűk látókörű. Ebbe a szövetségbe egyaránt bele kell hogy tartozzon mindenki, aki igazi érték alkotója.
Az igazi magyar költő ma egyben igazi européer költő is. Te a szó legigazibb értelmében vagy az, mert nálad az európaiság nem külső máz, nem a „szegény rokon” kisebbrendűségi érzésének szánalmas (mucsai!) kompenzálása. Européerséged az európai történelem objektív fejlődésmenetébe beleágyazódott néped létérdekeinek, a legjobb európai hagyományoknak és a haladó jelen áramlásoknak együttes vállalásában ölt testet. Európaiságodat példázza költői pályafutásod indulása is: testileg Zámolynak, költőként meg az antik görög és latin kultúra tájainak is a szülötte vagy, költői bölcsőd az európai kultúra bölcsője is egyben.
És bár verseid európaiságáról még csak a genezist és ezt a több mint formai vonatkozást érintettem, és költészetednek a nagy európai humanizmus máig ívelő nagy vonulatával való összeforrottságáról említést se igen tehetek e máris túlságosan hosszúra nyúlt levélben, hadd térjek rá arra a korszakodra, ami – nekem legalább – a legizgalmasabb költői művedben: a háborús évekre. De sokan indultak ezekben az években passzívan sodródva vagy a végzetet kihíva embert próbáló, de oly sokszor halálba torkolló nagy utazásokra.
Elindultak a vagonsorok és a gyalogmenetek erre is, arra is. Radnótié is, ki verseiben a humanista tiltakozás megtestesítője volt, sorsában azonban áldozatok halálával lelkiismeretet ébresztő mementó: „kit végül is megölnek, mert maga sosem ölt”. És ilyen nagy utazás a tied is, aki pedig már kitűnő antifasiszta versek tudatosságának fokára jutottál (Egy mártír emlékére, 1943): rövid utazás akaratod ellenére a közeli frontra – a szökés aktív epizódja –, majd a sors kegyetlen tréfája: most már igazi hosszú utazás a hadifogságba.
Két könyv van előttem: Radnótié és a tied. Mintha beszélgetnétek: megpróbálok közös naptárt készíteni ’44-es verseitekből. Jaj csak ki ne találja most egy ilyen vagy olyan embertelen véglet-fanatikus, hogy Radnóti vagy Csanádi! Hiszen olyan világos ebben a szerencsétlen múltú kis országban minden értő és emberséges embernek: Radnóti és Csanádi, Csanádi és Radnóti! Ez a ’44-es magyar katasztrófa igaz és teljes költői krónikája! Én személy szerint inkább a Radnóti útját, sorsát ismertem, a tiedet utólag értettem meg, talán legjobban végül is a Te verseidből. Enélkül süket és vak lennék e magyar generáció sorsa iránt, és még a fiúkhoz is úgy közelednék, hogy nem ismerném az apák megpróbáltatásait. Szövevényes múltunk, uralkodó osztályaink bűnei, tudatos legjobbjaink elszigeteltsége és a néha rájuk kényszerülő öncsonkító elszigetelődés, végzetes helyünk az akkori Európa-térképen – és még sokáig sorolhatnánk, mi minden hozta magával, hogy történelmünk legnagyobb haladó fordulatát úgy kellett megérnünk, hogy (az aggódó-gyászoló rokonokat, családtagokat is számítva) közben milliók élményévé lett frontösszeomlás és fagyhalál, kitelepítés és áttelepítés, hadifogság és menekülés, a hideg napokra rákövetkező ellen-hideg-napok… Nem felhánytorgatni kell mindezt ma, mikor ezt az iszonyú múltat remélhetőleg végleg „békévé oldja az emlékezés”, de „rendezni végre közös dolgainkat”, a sebeket végleg begyógyítani csak úgy lehet, ha az ártatlanok gyászolásának jogát senkitől sem vesszük el, annál kevésbé, mert csak így lesz igazán érvényes a soha többé végső fogadalma!
(1970)
- Dokumentum [6]