November ötödikén a pincében Szabó úr sírva szétszaggatta a párttagkönyvét. „Soha többé, soha többé” – ismételgette, mintegy önkívületben. A lakótársak csillapították.
Az eset, látszólag, alig méltó a megörökítésre. Megsokasodtak azokban a napokban a tagkönyvszaggatók és a fogadkozók. (Bár egy ilyen könyvecskét – fizikai értelemben – nem gyerekjáték szétcincálni. Próbálják csak meg! De nem erről akarok beszélni.)
Ráadásul Szabó úr elég hamar (úgy a MUK idejére) kijózanodott, belépett az utódpártba, és idővel, persze elég nagy idővel, mikor veszélyek már elmúlvák, piszkos munkák elvégezvék, a munkásőrzubbonyt is magára öltötte. (Pufajkás azért Szabó úr nem volt.) Szokványtörténet.
Mégis. Valami figyelemre méltó van ebben a kis epizódban. A dátum.
Mert az egész más volt, amikor október huszonötödikén az erkélyen állva svungosan leívelő fehér tárgyra lettem figyelmes, és a röppálya görbéjéből (meg kizárásos alapon) kikövetkeztettem, hogy a később Rákosi Mátyás asztali mellszobrának bizonyuló gipszvalami csakis Vadasék ablakából indulhatott utolsó útjára. Vadasék gesztusa a léggömbutasé volt. Vagy a – kissé elbóbiskolt – öntudat riadott fel. Régi mozgalmi emberek voltak.
Szabó úr azonban ’46-os (vagy ’47-es?) sodralékpárttag, minden múlt híján. Az időpont (és a helyszín) nem kedvezett holmi pezsgő, könnyű szabadságmámoroknak.
És Szabó úr mégis ott és akkor háborodott fel, a pince többször belélegzett levegőjében, a huszonötös égők világánál, amikor a ház a maga aknáját is megkapta már. Nem mintha célpont lett volna, csak úgy.
Amikor már félnie kellett volna.
A pillanat kétségtelenül elkésett volt praktikus szempontokból. A lépés helyezkedési értéke, sakkjelöléssel nem is tudom hány kérdőjelet kívánna maga után, közösségben feloldódási együtthatója zérusközeli. A lakótársaknak, mint mondani szokás, „más sem hiányzott”.
De Szabó úr most háborodott fel. A körülmények közömbösek voltak számára. És azt hiszem, a jelenlevők is. Ha egyedül van a pincében (mert gyakran kitódultunk a földszintre, friss levegőt venni, megjáratni magunkat), Szabó úr akkor a poros matracoknak beszél.
Gesztusából hiányzott az „Esküszöm, uraim…” megszólító személyessége. Esetében helyénvaló a nyelvi beépíthető kocka: Szabó úr maga volt a fölháborodás.
Szabó úr számára tehát nem létezett e pillanat helye az előző-következő pillanatok sorában. Felháborodása abszolút volt, extázisa tökéletes. Szabó úrnak igazi pillanata volt. Kiterjedés nélküli. Amikor visszatért az „ébrenlévők közös világába”, azt sem tudta, hogy volna mire emlékeznie.
Berlin, 1986. szeptember 24.
Hivatkozott cikkek
- Beszélő [8]