Már negyvenötödik órája tart, s részemről is több mint harminchat órája. Ez utóbbi persze teljesen lényegtelen. Csupán azért lehet érdekes, mert azt jelentheti, hogy valaki nem külső szemlélőként, hanem belülről, aktív résztvevőként éli meg az eseményeket. S emiatt mondhat talán fontos dolgokat is.
Én megpróbálom! Megkísérlem leírni azt a nyugalmat, az erő és jó értelemben vett hatalom – mondhatni: népfenség-tudatát, ami eltölt bennünket. Igen: büszkén mondom, hogy bennünket, holott nem vagyok sem taxisofőr, de még úrvezető sem, csak egy rokkant, aki emiatt soha nem is ülhet volán mellé. De ez már nemcsak az ő ügyük, habár többen még mindig ezt a képet akarják a közvélemény agyába vésni (nemegyszer kifejezetten a régi bolsevista módszerekkel). Ez a mi ügyünk is, hiszen bárki igen könnyen kiszámíthatja, hogy az üzemanyag áremelése kihat a szállítások, de még a feldolgozás árának emelésére is, ez pedig továbbgyűrűzve igenis kihat a kenyér, a hús és minden (a torlasz egyik tagja kifejezése szerint „még a legbüdösebb, disznóból főzött szappan”) árára is. S ezért vagyok ott én is, más nyugdíjasokkal, munkásokkal együtt, mert mi nemcsak ma, de holnap, sőt – micsoda igények! – még holnapután is szeretnénk enni, fűteni, lakni valahol, felöltözni, mi több, esetleg a magunk szerény módján talán még szórakozni is (néha)!
Az iszonyatos az, hogy ezt az alapigazságot még mindig el kell magyaráznunk a bennünket támadóknak. És sajnos nemcsak az utcán hozzánk lépőknek, akik értetlenségből és/vagy provokatív célzattal még mindig csak a benzin áráról beszélnek. Nemcsak a hetvenéves néninek, aki fél, hogy a blokád miatt holnap nem kap kenyeret, s nemcsak a dühös honpolgárnak, aki miattunk nem közlekedhet az országban, s akinek dühét egyébként megértjük. Szóval, nemcsak nekik, hanem kies, ámde egyre szegényebb kis hazánk hivatott vezetőinek is (tisztelet a kivételnek!), akikről pedig több megfontoltságot és figyelmet feltételeztünk. Hogy miért, azt ma már nem is igazán tudjuk. Mert miféle előrelátásra vall az, ha valakik nem számolnak azzal, hogy egy hirtelen döntés kényszere megdöbbentő eredményre vezet?
És még valami! A fentieknél is iszonyatosabb ugyanis az, hogy a tömegtájékoztatás irányzatosságának eredményeképpen már azok is „hordáról” és „terrorról” beszélnek, akik tegnap még mellettünk álltak. Mert miféle terror az, amikor nem mi roncsolunk össze kocsikat, amikor nem mi hajtunk bele a tömegbe, hanem azok a „demokratikus jogaikat védő, becsületes magyarok”, akik mindenáron át akarják törni a kordont? Azt a kordont, amin egyébként nemcsak a mentők, a rendőrség, a tűzoltók és az élelemszállítók jutnak át, hanem a két gyermekével hazafelé tartó család is. No meg az orvosok. Apropó, ha gyönyörű szép Budapestünkön valóban annyi egészségügyis működik, amennyi ilyen igazolványt csak én láttam az utóbbi másfél napban, akkor itt minden betegágy körül három szakértőnek kellene nyüzsögnie.
De mindegy! Ilyen apróságokkal éppúgy nem törődünk, mint ahogy nem akarjuk kimeríteni sem az államkasszát, sem honfitársaink idegeit. Mi csak olyan döntést akarunk elérni, ha kell, hát kicsikarni a kormányból, amely biztosítékot jelent arra, hogy holnapután nem kell például ötven forintot fizetnünk egy kiló kenyérért, nem kell éheznünk a lakbér és a rezsi kifizetése után, s nem kell egy családtag teljes fizetését a család közlekedésére költenünk, mint ezt a miniszter úr mai bejelentése sejteni engedi. S ha ezt csak így érhetjük el, hát „terrort” alkalmazunk, vagyis nem oszlatjuk fel a blokádot még akkor sem, ha egy hétig kell kitartanunk. Mi csak győztesen vagy szétverve fejezhetjük be a „benzinháborút”!
T. Zselensky Péter
Kedves Zselensky Péter!
Ön azzal adta át e levelet, hogy ez az úttorlaszolók álláspontja. Ha mi kicsit tanácstalanabbak vagyunk is a kérdésben, hogy van-e ilyen egységes álláspont, mégis válaszolunk Önnek. S elmondjuk baráti véleményünket egyúttal mindenkinek, aki osztja az Ön véleményét. Ezt a „benzinháborút” nem lehet győztesen befejezni, ha a győzelmet úgy értik, hogy az életszínvonalunkat meg tudjuk őrizni. Nem tudjuk. Nincs olyan varázsszer, ami ezt lehetővé tenné, biztos, hogy nemszeretem lépéseknek kell következniük. Ezek elviseléséhez pedig rugalmasság, szolidaritás kell. Senki nem lehet teljes győztes, az érdekérvényesítésben gyakorolni kell a kompromisszumok, a kölcsönös engedmények művészetét. És meg kell tanulnunk – mindannyiunknak: kormánynak, pártoknak, szakmai érdekcsoportoknak és torlaszépítőknek – tárgyalni. Meg kell tanulni az összetartozóknak is egymással megegyezni. Tudjuk jól, hogy egyáltalán nem könnyű egy úttorlaszt felállítani, különösen úgy, hogy az szét is nyíljon, ha kell. Nem könnyű azt napokig fenntartani. De még nehezebb úgy szétbontani őket egy engedményes győzelem vagy akár vereség esetén, hogy ne vesszen el egészen. Vagyis maradjon a nyomában egy működőképes érdekvédelmi szerveződés. Talajszintről kell építeni, szinte a semmiből ilyet, ami nélkül nincs működő demokrácia. Olyan állapothoz kellene eljutni, amikor a torlaszépítés nem az első, hanem az utolsó lépés. Akkor drágul a benzin és a kenyér, és csak tésztát eszünk pár millióan lakbérfizetés után, de nem gyanakszunk annyira egymásra, hogy kitoltak velünk.
A Beszélő
- Belföld [7]