A választások után a győztesekkel szimpatizáló véleményformálók azt a véleményt formálják, hogy Magyarország érett, bölcs társadalma a rendszerváltás óta először visszaigazolta, hogy a kormány jó úton jár, és egy újabb ciklusra bizalmat szavazott neki. Ez a vélekedés inkább a helyzet félreértéséhez, mintsem megértéséhez vezet.
Először is, ez a választás a rendszerváltás óta először nem egy négyéves kormányzati ciklust, hanem egy másfél éves kezdetet értékelt, nem az eddigi kérdésre – „valami befejeződött: tetszett-e?” – született új válasz, hanem új kérdésre – „valami elkezdődött: tetszik-e?”
Másodszor, nincs mentális egységként jellemezhető magyar társadalom, mely bölcs vagy hülye lehetne; a magyar társadalom, mint minden társadalom, bölcsek, hülyék és egyebek keveréke, s ez valószínűleg külön-külön is igaz a kormánypárti és az ellenzéki részeire.
Harmadszor: a közjogi szempontból meghatározó különbségek, melyek eldönthetik egy kormány, olykor egy ország sorsát, szociológiai szempontból, a társadalom jellemzése szempontjából irrelevánsak lehetnek. A jelenlegi, baloldalinak nevezett és vélt kormány pártlistáira szavazott 2 688 317 ember, az előző, jobboldalinak nevezett és vélt kormány pártlistáira 2 545 810 ember, egyikre sem (túlnyomórészt senkire) 2 803 890 választójoggal rendelkező polgár. Ez három, azonos nagyságrendű tömb, mindhárom heterogén, s mindhárom mérete folyamatosan változik, ha ez nem is manifesztálódhat egyértelműen a választások közötti időszakban. Ha nem a hatalom elosztása, hanem a társadalom leírása szempontjából fogalmazzuk meg, mi történt, ha nem hagyjuk, hogy az eufória és a levertség kontrasztja elvakítson, akkor azt mondhatjuk, hogy három nagykorú, cselekvőképes magyar állampolgár közül egy ment el ikszelni azért, hogy maradjon a kormány, egy azért, hogy ne maradjon, egy pedig nem ment el. A többi esetlegesség és alkalmi konstelláció.
Egy országgyűlési választás ezer kérdést és szempontot vet föl, s a választó mindezekre egy szavazattal válaszolhat. Ezerféle motiváció, szempont állhat a szavazata mögött, az az értékelő, aki ezekből kiválaszt egyet, azt rávetíti egy többmilliós táborra, és megállapítja, mire mondott ez a szavazótábor (pláne a magyar társadalom, még inkább pláne a magyar nép) igent vagy nemet, sarlatán. Kétségtelen, a hétköznapi tudat, közbeszéd és közírás nem nélkülözheti ezt a sarlatánságot, de senki sincs sarlatánságra kötelezve.
1998-ban a két leváltott kormánypárt (MSZP, SZDSZ) listájára 1 841 575 polgár szavazott – 40,5% –, a három következő kormánypártéra (Fidesz, FKGP, MDF) 2 055 764 – 45,2% –, (ebből elveszett 2,8%, 127 118 MDF-es szavazat), 4 165 369 polgár – a választásra jogosultak 51,7 %-a – pedig vagy egyáltalán nem szavazott, vagy olyan pártokra, melyek nem is voltak, nem is lettek kormánypártok.
2002-ben a leváltott kormánypártok közös (Fidesz–MDF) listájára 2 306 763 – 41,07% – szavazat jutott (a választásokon az FKGP már nem kormánypártként indult), a következő kormány pártjai 2 675 081 – 47,63% – szavazatot kaptak, 3 079 257 polgár (a választásra jogosultak 38,2 százaléka) vagy egyáltalán nem szavazott, vagy olyan pártokra, melyek nem is voltak, nem is lettek kormánypártok.
Most, 2006-ban a kormánypártok listáira összesen 2 688 317 szavazat jutott – 49,7% –, az előző kormány pártjainak listáira (ide számítva a Fidesszel közös listát indító KDNP-t is, melynek hívei négy évvel ezelőtt nem szavazhattak az e néven induló pártra, mert az ellentétes politikai irányt követett) 2 545 810 polgár – 47,1 % – szavazott, és 2 803 890-en voltak azok (a választásra jogosultak 34,8 %-a), akik vagy nem szavaztak, vagy olyan pártokra adták szavazataikat, melyek sem a mostani, sem az előző kormányba nem voltak benne.
Azt látjuk tehát, hogy választásról választásra, folyamatosan és párhuzamosan nő egy posszibilis „jobboldali” és egy posszibilis „baloldali” kormány tábora. Az előbbi kb. félmillióval, az utóbbi kb. nyolcszázezerrel gyarapodott 1998 óta, miközben harmadával, több mint 1,3 millióval csökkent azoknak a száma, akik kívül maradnak a posszibilis kormánytöbbségek táborán. Vagy úgy, hogy nem szavaznak, vagy úgy, hogy kiszavaznak a rendszerből (nácikra, komcsikra), vagy úgy, hogy kormányzásra esélytelen pártocskákra tesznek. 1998-ban még a választópolgárok több mint fele ilyen kívül maradó volt, most pedig már csak alig több, mint a harmada. 2002-re a nem szavazók, 2006-ra a rendszerből kiszavazók száma zuhant le.
A kormánytöbbség a mandátumok számát tekintve 2002-höz képest nőtt, de a két szavazótábor közül mégiscsak a „jobboldali” gyarapodott érzékelhető mértékben, a kettő közötti különbség négy év alatt nagyjából hat és fél százalékról két és fél százalékra csökkent.
A kormánykoalíció kivételes és kivételesen szerencsés helyzetben volt. Hibái javára váltak. Előnye származott abból is, amit megtett, noha nem kellett volna, és abból is, amit nem tett meg, noha kellett volna.
A középosztályt hizlaló osztogatás, amit a kormány folytatott és megtetézett, semmiképp sem ártott a kormány népszerűségének, annál inkább megtépázta ez ellenzék hitelét, és beszűkítette lehetőségeit. Ugyanakkor a súlyos gazdasági és pénzügyi következményekért való felelősség javát sikerült Medgyessy Péterrel hátrahagyni, a Medgyessy stratégiáját meghatározó tanácsadónak pedig sikerült tiszta lappal kezdenie a miniszterelnökségét, fölvenni még egyszer az egyszer már elherdált bizalomelőleget.
A kormány élvezte a reformimpotencia előnyeit, nem terhelték mindazok a feszültségek, ellenérdekek, turbulenciák, melyek a reformokkal együtt járnak, viszont a politikai impotencia bélyegét megint csak sikerült Medgyessy imázsán hátrahagyni. Az oktatási reform – a ciklus egyetlen érdemi reformja – mögül Gyurcsány Ferenc a kampány alatt látványosan kiállt, a pedagógusoknak és a szülőknek Magyar Bálint és SZDSZ nélküli jövőt ígért, és amit ő ezzel megnyert, azt az SZDSZ nem vesztette el, mert a liberális párt potenciális szavazói számára más volt a fontos, és más volt a tét.
Gyurcsány Ferenc személyiségének ereje az érdektelen múltba lökte hátra Medgyessy Pétert és a ciklus első, nagyobbik felét. A néki jutó idő szűkössége igazolta az általa tett lépések kicsiségét, a (jól kiválasztott és még jobban kommunikált) kicsi lépések határozott megtétele pedig igazolta a nagy lépések reményét.
Gyurcsány egyszerre volt Medgyessy örököse és ellenpólusa, a teljesítés tekintetében örökös, a bajok és mulasztások tekintetében ígéret. A teljesített ígéretek örököse és a velük (is) okozott bajok orvoslásának ígérete.
Ily módon a kormánykoalíció a kormánypártiság hátrányainak jelentős részétől megszabadult, míg előnyeit élvezte. Az említetteken kívül például a médiában való kétszeres jelenlétet (kormányként és pártonként) s a közpénzből való kampányolás lehetőségét, amit majdnem olyan mértékben és majdnem olyan pofátlanul használtak ki, mint négy évvel ezelőtt a Fidesz–MDF-koalíció. Ebben sajnos az SZDSZ-es minisztériumok élen jártak.
Indokolt lehűteni azok lelkesedését is, akik úgy vélik, kiderült, hogy a társadalom többsége nem vevő a populizmusra, az „ígérgetésre”. Ez nem derült ki igazán. Vélhetőleg sokan nem szavaztak a Fideszre, és sokan szavaztak a kormánykoalícióra azok közül, akik egyébként erre nagyon is vevők. Mert a politikai identitásuk mindentől függetlenül ezt diktálta. Mert emlékeztek még az Orbán–Torgyán-kormány idejéből, hogy a Fidesz nem szokta túlságosan komolyan venni a kampányígéreteit. Mert a Fidesz negatív állításainak hiteltelensége átsugárzott pozitív állításaikra – a borúkampány hazugságai beárnyékolták a derűkampányt. Mert az MSZP ígéretei sem voltak csekélyek, a kampányuk egyik mondandója éppen az volt, hogy az ajánlatuk az ígéretek tekintetében is versenyképes (pl. a nyugdíjkorrekció is hoz annyi pluszpénzt, mint a 14. havi), hogy nem gondolkodnak megszorításokban, és nincs szükség drámai intézkedésekre; az Új Magyarország Programmal pedig megnyitották a – nem kevésbé vonzó, nem kevésbé kézzelfogható és szakértői ellenhuhogás nélkül bemutatható – ígéretek olyan hatalmas, új tartományát, ahová a Fidesz nem tudta követni őket. Ráadásul ehhez mindenki számára fölfogható módon meg tudták jelölni a forrást. A Fidesz kis magyar fejőstehene eltörpült az Unió tőgyének árnyékában, s míg a kis tejforrás kétesnek, a nagy garantáltnak tűnt.
Mindemellett az „antipopulista” szavazók javát is megtartotta a kormánykoalíció táborában a Fidesz-kampány gazdaságpolitikai abszurditása, a hiánycsökkentésre vonatkozó elképzelések teljes hiánya, az MDF bejutásának valószínűtlensége, a miniszterelnök menedzseri képességeibe vetett bizalom.
A kormánykoalíció tehát olyan helyzetben volt, hogy jelentős mértékben összesíteni tudta a populista és az antipopulista szavazatokat.
A csillagok még egyszer nem fognak ilyen szerencsésen együtt állni. Gyurcsány még egyszer nem lesz „friss hús” és ígéret, Orbán Viktor ifjúsága még egyszer nem fog elmúlni, ennyi baklövést az ellenzék még egyszer nem fog egymásra halmozni. Ha ennyi mázli kellett ehhez a – szavazatszámokat nézve – szűk többséghez, akkor bízvást leszámolhatunk azzal a – már többször megbukott – illúzióval, hogy most aztán hosszú időre eldőlt…
Ez az illúzió egyébiránt a legkevésbé kívánatos lehetőség illúziója. Azon a föltételezésen alapul, hogy a nagy pártok változatlanul nyomasztóan nagyok lesznek, és állandósul a veszély, hogy valamelyikük hosszabb időre verhetetlenné válik; a kis pártok továbbra is nyomasztóan kicsik lesznek, és állandósul a veszély, hogy kiesnek a parlamentből, és elenyésznek; a koalíciók továbbra is nyomasztóan determináltak maradnak, tehát a mérlegnek továbbra sem lesz mozgásképes nyelve.
A pártszerkezet formális kérdés. Ámde a magyarországi közélet legnagyobb gondja éppen az a tartalom, melynek ez a forma megfelel.
Ennek a gondnak a lényege az, hogy a magyarországi közélet jobbnak nevezett oldalát a rendszerváltás óta a politikai hovatartozás és a nemzeti hovatartozás kirekesztőleges azonosítása uralja: Aki magyar, velünk tart, aki nem velünk tart, nem magyar. Legalábbis, ami a lényeget, a magyarság esszenciáját illeti. Ez az alapüzenet, mely a helynek, az alkalomnak és a szereposztásnak megfelelően sokszor fedésben van, de mégis minden erről szól. A „jobboldali” médiában lapról lapra, napról napra, hangról hangra; a kampányokban jelszóról jelszóra, a közéletben botrányról botrányra, provokációról provokációra, az 1990-es Jeszenszky-affértól, a Nappali holdtól az idegenszívűségig és a tusnádfürdői beszédig és tovább. Erről szól a „Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!”, erről a „Most csak Magyarország számít!”, erről szól a nemzetegyesítés jelszava, erről szól a magyarok – mint etnikai kategória – védelmét és legfontosabbságát hirdető program – minden erről szól, elsősoron és végső soron. Amikor „csak Magyarország számít”, akkor jöhet Bod Péter Ákos, aki minden ígéretet tagad, amivel a Fidesz választást akar nyerni, minden megszorítást pártol, amivel a Fidesz az országot ijesztgeti, amikor „csak Magyarország számít”, akkor semmiféle program és semmiféle tartalom nem számít. Nem számít más, csak az „oldal”, aminek egyetlen valóságos megkülönböztető jegye van, hogy a magyarok oldala, bármit jelentsen ez, mint ahogy bármit is jelenthet is.
Orbán Viktor fölismerte, hogy az a forma, mely ennek a tartalomnak leginkább megfelel, egyszersmind a hatalom és a szavazatok koncentrációja szempontjából is a legjobb lehetőségeket nyújtja. A „jobboldali” pártok egységesítésének és egyesítésének kérdése a nemzeti egység, a nemzeti összefogás kérdéseként jelenik meg. Az egységbontás a nemzet megbontása: hazaárulás. Minden választás sorskérdés, mert a jobboldal veszte a nemzet veszte, ha a jobboldal kisebbségbe kerül, a magyarság kerül kisebbségbe saját hazájában.
Minden választás nemzeti létünkről szól, s ha az egyik oldal számára arról szól, akkor a másik oldal számára sem szólhat másról, hiszen ha azok győznek, akik a nemzettel azonosítják magukat, akkor az a koncepció győz és uralkodik, mely szerint nem vagyunk magyarok, nem vagyunk a nemzet részei. Ha vesztünk, kivet minket a hazánk.
Ha az erőegyesítés az egyik oldalon létparancs, a másikon is azzá válik. Ha ez a létparancs az egyik oldalon fenyegeti a kis pártokat, a másik oldalon is fenyegetni fogja.
Ebben a szerkezetben csak olyan választási eredmény lehetséges, melyben milliók nemzeti egzisztenciájuk fenyegetettségét látják. Ebben a szerkezetben tehát csak olyan választási kampány lehetséges, melyet ez a fenyegetés/fenyegetettség dramatizál, torzít el, mocskol be. Ha egy kampány véletlenül nem egészen így kezdődik, akkor is így végződik.
A nemzeti egzisztenciánk fenyegetettségéből kétféle következtetés adódhat: 1. mindig nekünk kell győzni; 2. a győzelem és a vereség jelentésének megváltoztatására kell törekedni. Az első – hosszabb távon természetesen kilátástalan – törekvésből az erőkoncentráció növelése, a másodikból ennek ellenkezője, a politikai szerkezet megtörése következik. Nyilvánvaló, hogy az első törekvést támogatják azok, akik az erőkoncentrációban, a „nem-jobboldal” homogenizálásában érdekeltek, s az is nyilvánvaló, hogy csak a második törekvés lehet távlatos, a liberálisok szempontjából kivált.
Az első törekvésből a nemzeti egzisztenciák fenyegetettségének fönnmaradása következik, ebből pedig az, hogy fönnmarad mindkét oldalon az a föltétlenül fölérendelt létérdek, életparancs, melyre hivatkozni lehet a demokrácia érdekeivel szemben, a gazdasági racionalitással szemben, külső normákkal szemben, a nemzetközi integráció érdekeivel szemben és univerzális értékekkel, erkölcsi normákkal szemben is.
Az első törekvésből tehát a polgári demokrácia és a liberális kapitalizmus destrukciója következik, akinek tehát ezek fontosak, csak a második törekvéssel azonosulhat, és csak annak a politikai szerkezetnek a szétfeszítésére törekedhet, amely az egydimenziós és a releváns kérdéseket elkerülő politikai megosztottságot tartósítja. Olyan megosztottságot, mely mögött megszilárdul a demokrácia leépítésének és a gazdasági racionalitástól való eltávolodásnak az egységes gyakorlata. Ennek a leépítésnek és ennek az eltávolodásnak nyilván vannak külső kényszerekből következő határai, de ezeken a határokon belül is lehet rombolni éppen eleget.
Kérdés, minek kellene történnie négy év alatt ahhoz, hogy megszakadjon a nemzeti egzisztenciánkat fenyegető választások sorozata? Ehhez nyilván szét kell esnie annak a „jobboldalnak”, mely a nemzettel azonosítja magát. Ennek a szétesésnek két tényezője lehet. Az egyik az MDF, a másik a Fideszben ható szétfeszítő erők.
Az új és önálló MDF kétségkívül mocsokban született. Kétes múltú, korrupciós ügyekből ismert exszocialista káderek és társaságaik, koalíciós támogatással végrehajtott vérlázító parlamenti törvénytelenségek, a múlt egy részének elsuvasztása, szemérmetlen visszaélés egy velejéig hamis Antall-mítosszal… Kétségtelen, kinyílik az ember zsebében a bicska, amikor a 2002-es közös lista és a közös lista mögé állított közpénzek haszonélvezője neveli a többi pártot szerénységre és tisztességre. Kétségtelen, gyomorforgató, ahogy ezt a sok mocskot erkölcsi magaslattá hányják össze a „ballib” politikai divatdiktátorok.
De ettől még az új MDF kitörési pont. Tagadhatatlanul van olyan konzervatív liberális gazdaságpolitika, amire az MDF – Bod Péter Ákoshoz közeli – programja hasonlít, ennek van létjogosultsága, erre van kereslet.
Az MDF jövőjét és növekedését a Fidesz rovására alighanem biztosítja pusztán az a lehetőség, amit a létezése jelent: hogy nem kell átmenni a „túloldalra” racionális gazdaságpolitikáért, hogy nem kell kimenni a politikából, a parlamentből, nem kell oldalt váltani, vagy a semmiből, minimális reménnyel, maximális erőfeszítéssel új kereteket ácsolni, ha valakinek elege van Orbán Viktorból és a pártján belül uralkodó kiszámíthatatlan önkényből. Miután pedig az új MDF gyakran hangsúlyozott, önazonosító, megkülönböztető jegye éppen a nemzet politikai kisajátításának tagadása, a jobboldali egység szétesésére éppen ebben, tehát a legfontosabb vonatkozásban jó esély van. Föltéve, hogy a kormánypártok nem ölelik át magukhoz az MDF-et. Végül is lehetséges, hogy azt az utat, amit a Fidesz megtett, míg az őt idegen erők kreatúrájaként gyalázó ellenségeinek pozíciójába jutott, az MDF megteszi visszafelé, legalábbis 1993–1994-ig, amikor a Fidesz szigorú monetáris programjával, a liberális választási szövetség tagjaként a bukófélben lévő „jobboldali” kormánypártoktól Horn Gyuláig mindenki számára elfogadható koalíciós partner volt, illetve lett volna. Miután a Fideszből van kiút az MDF irányába is és az – önmagát megkülönböztetendő óhatatlanul a nemzeti-keresztény radikalizmus felé (tovább) tolódó – KDNP-frakció irányába is, a Fidesz-frakció fogyni fog, kopni fog, de törni valószínűleg nem fog. Ha a büdzsé szanálása, a reformok elindítása vagy éppen a beáramló uniós pénzekhez kapcsolódó korrupciós ügyek, elosztási viták nagyon fölborítják a pártok és politikusok népszerűségi listáit, akkor a győzelem reménye 2010-ig megtarthatja a Fideszt Orbán Viktor alárendeltségében. Orbán nagyon teherbíró szerkezetet épített maga alá, nagyon gondosan kezébe gyűjtött minden szálat, nagyon tudatos, kontraszelektív káderpolitikával igyekezett fölválthatatlanná és kihívhatatlanná tenni magát, tehát a frusztráció mértéke nehezen éri el azt a szintet, ami Orbán alól kirobbanthatná a pártot. Annál is nehezebben, mivel, mint írtuk, van a pártból „jobboldali” kiút.
Az egyik oldalon tehát adottak a föltételek ahhoz, hogy a nagy párt kisebb, a kisebb pedig nagyobb legyen, a koalíciós determináció föllazuljon.
De mi van a másik oldalon?
Megismételhetjük, amit négy évvel ezelőtt írtunk: az lett volna a legjobb, ha az MSZP megszerezte volna az abszolút többséget, és az SZDSZ ellenzékben maradhat, de az lett volna a legrosszabb, ha az MSZP megszerezte volna az abszolút többséget, és az SZDSZ mégis bemegy a kormányba.
Mit tehet egy kis párt egy koalíción belül, hogy az erőviszonyok az ő javára rendeződjenek át? Nem sokat, de ha valamit, pont azt, amitől el szokták tanácsolni: úgy viselkedik, mint aki bent is van, kint is van. A kisebbik kormánypártnak csak akkor van esélye a növekedésre, ha a választó világosan látja, mi az, ami neki köszönhető, mi lett volna másképp, ha nem lett volna benne a kormányban, s mi lenne másképp, ha nagyobb erőt képviselne. Ehhez kell egyrészt egy-két elkülönített terület, melynek felelőssége, kockázata, politikai kára és haszna nagyobbrészt a kisebbik pártot illeti, másrészt olyan ügyek, amelyekben világosan a kisebbik kormánypárt álláspontja érvényesül a nagyobbikéval szemben, harmadrészt nyílt kompromisszumok, melyeket a kisebbik kormánypárt véleményét fönntartva és azt továbbra is nyilvánosan képviselve köt meg, negyedrészt nyitva hagyott, eldöntetlen viták, ötödrészt annak demonstrálása, hogy a koalíciós kötés a kormányzásra vonatkozik, és nem terjed ki a politikai élet egészére.
Ez utóbbira jó példa volt a tavalyi elnökválasztás. Az SZDSZ-t folyvást körülveszik a polgári demokrácia logikájára, íratlan szabályaira, konszolidált működésmódjára (általában hamisan) hivatkozó bölcs jóakarók, akik semmi egyéb jót nem akarnak, mint eltüntetni a liberális opciót, és homogenizálni a „baloldalt”. Ezek a bölcsek tavaly azt állították, hogy a közös kormányzásból szükségszerűen következik a közös elnökválasztás, az SZDSZ elárulja koalíciós partnerét, ha nem fogadja el, hogy a zsákmányelv alapján válasszanak köztársasági elnököt, úgy, ahogy mindig is ellenezte: az ellenzékkel való komoly egyeztetés, megegyezési szándék nélkül, olyasvalakit jelölve, aki a vezető kormánypárt vezető politikusa lévén eleve elfogadhatatlan az ellenzék számára. Amikor az SZDSZ meggátolta, hogy koalíciós partnerének egyoldalú akarata érvényesüljön, a fönt említett bölcsek úgy vélekedtek, hogy keservesen meg fogják még ezt bánni, amikor jövőre – a dühös szocialisták kegyelemszavazatai híján – kiesnek az Országgyűlésből.
Ugyanezek a bölcsek utalták volna az SZDSZ-t közös listára, vagy állítottak volna annyi közös jelöltet, hogy az SZDSZ listán és saját jogon biztosan ne kerülhessen be a törvényhozásba. Nincs akkora zsák, amelyből e bölcsek lólába ki ne lógna.
Olyan liberális pártnak nincs jövője, mely kegyelemszavazatok után fut, csak olyannak, mely nem függ kegyelemszavazatoktól. Az ehhez szükséges kereslet a választópolgárok körében megvan, az ehhez szükséges, körkörös konfrontációt vállaló párt hiányzik.
Hogy lesz-e ilyen párt, az elsősorban nem azon múlik, hogy a pártvezetők mit látnak be a szép eszükkel, hanem azon, hogy mennyire tudják kivonni magukat és pártjukat a zsákmányközösségből. Az uniós pénzek beömlésével a kísértés nagyobb lesz, mint valaha. A következő ciklus mindkét nagy kérdése ehhez a pénzdagályhoz kapcsolódik: 1. mennyire tudja a kormány a költségvetési, gazdasági, intézményi föltételeket biztosítani a pénzfolyam fogadásához és fölhasználásához; 2. mennyit fognak (próbálnak-tudnak) ebből a pénzből magán- és pártcélokra ellopni, kiszervezni, elkorrumpálni; mennyire fogják (próbálják-tudják) ezt a pénzt politikai hovatartozás szerint, politikai zsákmányként elosztani.
Az SZDSZ jövőjét jelentős részben az határozza meg, hogy mennyire lesz ebben partner, mennyire kerékkötő. A kísértés nagy, az SZDSZ ellenállóképességében van okunk kételkedni. A pénzügyminiszter a szabolcsi polgármestereknek szemérmetlen nyíltsággal előadta, hogy az uniós pénzeket politikai jutalomkeretként kívánják kezelni. Az SZDSZ szégyenteljesen kussolt. Ez nagyon rossz előjel.
- Folyamatos jelen [6]