Messze voltunk még a választásoktól, az új hatalom létrejöttétől, amikor megjelent közéletünkben az igazságtétel, az elszámoltatás gondolata. Azzal, hogy a politikában megszólalók különbséget tettek elszámolás és leszámolás között, mintegy elfogadták az elszámoltatás gondolatát, azt, hogy az előző rendszer vezetőit valamiképpen felelősségre kell vonni. Maga az egykori MSZMP tette meg az első lépést ebben az irányban, amikor központi bizottsági dokumentumában mondta ki öt vezetőjének és korábbi miniszterelnökének felelősségét. Már a régi parlament létrehozott egy bizottságot annak feltárására, hogy milyen vagyona van a régi rendszer prominens vezetőinek, és miképpen jutottak hozzá.
A Magyar Demokrata Fórum országgyűlési frakciója a helyhatósági választások elé időzítve hozta nyilvánosságra Justitia-tervét, s a kormány annak megvalósítására terjesztette az országgyűlés elé a politikai felelősséget vizsgáló bizottság létrehozására vonatkozó határozat-tervezetet.
A liberális ellenzéki pártok kezdettől fogva fenntartásaikat hangoztatták az ún. Justitia-tervvel kapcsolatban. Fenntartásaik értékéből azonban sokat levon, hogy maguk is beszélnek nyilatkozataikban igazságtételről, elszámoltatásról. A Justitia-tervvel kapcsolatban inkább csak azt kifogásolják, hogy nem egyértelmű a felelősségre vonandók körének, illetve a felelősségre vonás tárgyának körülhatárolása. Az országgyűlés alkotmányügyi bizottságának minapi ülésén az ellenzéki képviselők is elfogadták azt az elvet, hogy szükség van a politikai felelősségre vonásra és ehhez a javasolt országgyűlési bizottságra, csak a feladat homályos körülhatárolása miatt utasították el a kormány előterjesztését. (Kónya Imrétől így is megkapták a magukét a televízióban.) Szerintem viszont az ellenzéknek egyértelműen és határozottan el kellene utasítania a politikai felelősségre vonás gondolatát.
Mit is jelent a kormány javaslata szerint a politikai felelősség vizsgálata? Az országgyűlés – saját tagjaiból, országgyűlési képviselőkből – létrehoz egy vizsgálóbizottságot, amely megvizsgálja: milyen felelősség terheli az elmúlt politikai rendszerben vezető szerepet betöltő személyeket az ország súlyos helyzetének kialakulásában. A bizottság hatásköre kiterjed a vezetők vagyoni helyzetének, vagyonuk keletkezésének vizsgálatára is. A bizottság maga elé idézi, meghallgatja az eljárás alá vont vezetőket, szakértőt hallgat meg. A bizottság vizsgálatának eredményeiről jelentést készít, amely megállapításokat tartalmaz az egyes, eljárás alá vont vezetőkről.
Mit kellene vizsgálni?
A vizsgálat tárgya: a régi rendszer vezetőinek felelőssége az ország súlyos helyzetének kialakulásáért, azért – mint oly gyakran hangsúlyozzák –, hogy „tönkretették az országot”. De vajon mit jelent ez? Miképpen „tette tönkre” az országot mondjuk egy nagyvállalati vezető, aki a hatvanas vagy hetvenes években, benne élve az adott viszonyokban, több szovjet exportlehetőségért, több beruházásért csatázott az állami szervekkel? Ha erőfeszítéseit siker koronázta, akkor a vállalat éveken keresztül dinamikusan fejlődhetett, emberek ezreinek tudott munkát adni, viszont most olyan helyzetbe került, amikor a létrejött kapacitás feleslegessé vált, amikor a dolgozók munkanélkülivé váltak, amikor válságba került az a külgazdasági orientáció, amelynek jegyében ő a maga munkáját végezte.
Miképpen „tette tönkre” az országot az a miniszter vagy központi bizottsági titkár, aki a maga fejével gondolkodva, a maga lelkiismerete szerint az általa felügyelt terület jobbításáért küzdött, s ennek során a korabeli elveknek megfelelően erősítette, bővítette az adott terület működését, ami viszont mai szemmel tekintve azt jelenti, hogy nem a hasznot, hanem a kárt növelte?
A Fidesz a 100 napot értékelő dokumentumában maga is külön fejezetben foglalkozik a „politikai igazságtétel” kérdésével, és az a fő kifogása, hogy az Antall-kormány az első száz napban nem kezdett ehhez hozzá. Hasonlóképpen az SZDSZ is kifogásolja a 101. napon kiadott állásfoglalásában, hogy az első száz napban e kérdésben a kormány hallgatott, és azt kívánja: pontosan meg kell határozni azoknak a személyeknek a körét, akikre a vizsgálódás kiterjedhet, valamint azokat a privilégiumokat, amelyeket törvényes úton el lehet vonni. A fideszesek – akik részletesebben foglalkoznak a dologgal – azt mondják: megtalálni azokat a személyeket, akik felelősek a régi rezsim hibáiért és bűneiért. Megállapítani felelősségük mértékét. A „boszorkányüldözés” elkerülése végett a Fidesz négy olyan kérdéskört jelöl meg, amelyre a felelősségre vonást az egyértelműség kedvéért le kellene szűkíteni: az 1956 utáni megtorlást, a gazdasági reform első hullámának megakadályozását, az eladósodási folyamatot és a vízlépcső ügyét.
A Fidesz-anyag itt megengedhetetlen módon kever össze különböző természetű dolgokat. Az 1956-ot követő megtorlás feltehetően közönséges bűncselekmények egész sorát jelentette. Itt –amennyiben az elévülés nem áll fenn – büntetőeljárásnak van helye. (Minden bizonnyal van más hasonló ügy is, például az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás vagy a hetvenes évek téeszelnök-pereinek pártszervek általi kezdeményezése.) A másik három, a Fidesz által kiválasztott ügyben azonban egyszerűen nem látok okot parlamenti bizottsági vizsgálatra.
Olyan kérdésekben, mint a gazdasági mechanizmusra vonatkozó, 1969 és 1977 közötti intézkedések vagy a külföldi hitelfelvétel, a döntések meghozatalakor különféle szakmai és politikai álláspontok léteztek egymás mellett. Egyik álláspontról sem állítható, hogy ab ovo hibás, urambocsá’ bűnös álláspont lett volna. Nem értem, milyen alapon lenne helye most felelősségre vonásnak?
Hadd hozzak fel egy fölöttébb beszédes példát. Amikor az egykori MSZMP néhány évvel ezelőtt először ismerte el hivatalos dokumentumban, hogy a gazdaságpolitikában hibák történtek, elhibázott beruházásként az Adria kőolajvezetéket jelölték meg. A drága pénzen épített vezeték akkor már évek óta semmi hasznot nem hajtott a magyar gazdaságnak. Azokat, akik korábban a vezeték megépítését erőltették, a Justitia-program szellemében felelősségre lehetett volna vonni. Ma látjuk, milyen szerencse, hogy annak idején megépült az Adria-vezeték.
Félreértés ne essék: számomra a gazdasági reform megállítása vagy a vízlépcső ennél sokkal egyértelműbben helytelen döntés volt. De számomra ugyanilyen egyértelműnek látszik, hogy nem volna szabad megépíteni a Suzuki-autógyárat, és nem szabad belemenni a világkiállítás megrendezésébe. Mások ezt másként látják, és én élesen tiltakoznék az ellen, hogy velük szemben valaha is napirendre kerüljön a politikai felelősségre vonás. Vannak helyes és vannak hibás politikai döntések, vannak egyfajta és vannak másfajta érdekeket, törekvéseket megtestesítő politikai döntések, de amíg nem sértik meg a munkaköri szabályokat (fegyelmi felelősség), vagy nem történik bűncselekmény, (büntetőjogi felelősség), addig nincs helye „igazságtételnek”.
Mit kutatna a vizsgálat?
Nem nagyon értem, mi értendő azon, hogy „megtalálni felelősségük mértékét”. Ehhez nem kell semmiféle bizottság. Nyilvánvaló: az akkor hivatalban levő miniszterelnököt terheli a fő politikai felelősség a gazdasági reform befagyasztásáért vagy az eladósodásért. Ha tudomásul vesszük, hogy a pártállam rendszerében a párt első-, illetve főtitkára a miniszterelnöknek is felettese volt, akkor a fő felelősség az övé, továbbá nagy felelősség hárul a mindenkori gazdasági KB-titkárra. Ami a vízlépcsőt illeti, itt is az említettek a fő felelősök. A kör persze tetszés szerint bővíthető a KB titkárság, a Politikai Bizottság, a kormány tagjaival stb. Amikor ezek az emberek elvállalták funkcióikat, elvállalták vele a felelősséget. Nem értem, mit kellene itt vizsgálni? Azt, hogy amikor mondjuk a KB titkára a vízlépcső ügyében bevitt a KB titkárságába vagy a PB-be egy előterjesztést, akkor nem volt-e az előterjesztésben hamis adat? És akkor netán tovább kellene kutatni, hogy a KB-osztályvezetőt vagy az illetékes minisztert terheli-e a felelősség a hamis adatért? Ugyanis aki vezető funkciót elvállal, az politikailag felelős a beosztottjai által elkövetett hibákért is. Szerintem egyszerűen nincs mit vizsgálni.
Ki vizsgáljon?
Harmadszor a legsúlyosabb kérdés: milyen alapon folytassa a vizsgálatot parlamenti vizsgálóbizottság?
Rá kell mutatni: a „felelősségre vonás”, az „igazságtétel” igazságszolgáltatást jelent akkor is, ha a kiszabott szankció nem megy túl a nyilvános megszégyenítésen. A bíróság feladatának nem a büntetés kiszabása az egyetlen sajátos eleme: a tényállás és a felelősség megállapítása szintén sajátosan bírói feladat.
A társadalmi fejlődés korábbi fázisában a törvényhozó és végrehajtó hatalom birtokosa egyúttal ítélkezett is. A modern polgári társadalom viszont elválasztja egymástól a három hatalmi ágat. A bíráskodást nemcsak azért választják el a törvényhozó és végrehajtó hatalomtól, mert a minisztereknek vagy képviselőknek nincs idejük ítélkezni, vagy nincs jogi végzettségük. Azért választják külön, mert a bíráskodásnak függetlennek kell lennie. Függetlennek kell lennie attól is, aki megnyerte a választásokat. Primitív törzsek háborúskodásában a győztes „megbünteti” a legyőzöttet: leöli, esetleg megeszi, de legalábbis rabszolgájává teszi. A modern polgári társadalom viszont azért választja külön a bíráskodást a törvényhozástól is, hogy a politikai győztes ne ítélkezhessen a politikai vesztes felett.
A Justitia-terv és az azt konkretizáló javaslat pedig a polgári demokráciának ezt az alapelvét sérti meg, azáltal hogy parlamenti bizottság, tehát a győztesek kezébe kívánja adni a vesztesek felelősségének megállapítását.
De hát nincs-e joga a magyar népnek, illetve választott képviselőinek ítéletet mondani azok fölött, akik „oly súlyos bűnöket követtek el ellene”? Ki kell mondani: intézményesült formában nincs. Ha ezt tenné, akkor a sértett ítélkezne a terhelt fölött, ami nem egyéb, mint önbíráskodás.
A kommunistákat védem? A régi rendszer hatalmasait védem? Nem, nem őket védem, a magyar demokráciát védem. A modern demokrácia a jogrend alapján áll, és a jogrend sokszor ellentétbe kerül az emberek természetes igazságérzetével. Akkor, amikor a gyermekgyilkos „megússza” tizenöt évvel. Akkor, amikor a gondatlan gázoló csak felfüggesztett ítéletet kap. Mert a jog évszázados tapasztalatok alapján bölcsebb, mint a természetes igazságérzet.
A Rendszerváltás programja, az SZDSZ kis kék könyve 1989 tavaszán azt tartotta helyesnek, ha az akkori ellenzéki szervezetek nem kezdeményezik, illetve nem támogatják, hogy eddigi politikai tevékenységéért, döntéseiért bárkit büntetőjogilag felelősségre vonjanak, vagy más módon külön hátránnyal sújtsanak; a törvénytelenségek elkövetőire a köztörvényes bűncselekmények elévülési szabályait tekintik irányadónak… A Justitia-terv, illetve a kormány javaslatai a „más módon külön hátránnyal sújtást” jelentik. Ha ezt akkor, 1989 tavaszán – nem kis vita után – egyértelműen elleneztük, akkor ellenezzük ugyanilyen egyértelműen most is. Már csak azért is, mert ez az SZDSZ érvényes programja.
- Vita [6]