Hát ez meg hogy történhetett meg? Négy ilyen év után? Hát úgy, hogy négy év alatt, különösképpen pedig a kampány időszakában az is kiderült, hogy az ellenzék még olyanabb. A választókról megint egyszer kiderült, hogy kevésbé ostobák, mint azt némely stratégiai műhelyben feltételezték. 3,2 millióan hálásan csápolnak meg kezet ráznak meg programegyeztetnek a Nemzeti Konzultáció kihelyezett későkádári különítményeivel, de azért ha szavazni kell, közülük egymillióan inkább köszönik, és a kevésbé ígérgetős és immár kevésbé kádárista szocikra szavaznak.
A hála pedig? Tudjuk, hogy mi nem.
Nem, a népek nem ostobák. Kezdjük a végén: további hosszú évekre megbukott a szélsőjobb, a szélsőbal és az ökopolitika, közpénzt is alig kapnak, nemhogy közbizalmat. Aztán: épp csak hogy, de parlamenti esélyt adtak egy fura centrumpárt élén álló (ön)tudatos, ambiciózus thatcherista nőnek arra, hogy gyökeresen megújítsa pártját, és konzervlib bázist építsen. Valamint, egyáltalán nem utolsósorban: hajlandóak voltak meglátni, hogy négy év bűnös semmittevés után még mindig ez a garnitúra tesz majd több kompetens javaslatot a gazdaság reformjára, mint irracionális ellenzéke.
Ha a Fidesz nevű volt liberális és volt polgári párt nem tér át néhány éve az irracionalitás, a mítoszmegőrzés, a nacionalista ezoterika és az egész pályás jobboldali térfoglalás ingoványos talajára, talán még meg is nyeri a választásokat. Nem kellett volna hozzá sok: a régi kádereket megbecsülő, nem pedig vérig sértő, ésszerű pártstruktúra; Mikola és Pelczné helyett Varga és Pokorni; a középosztályt megcélzó, európai konzervlib gazdaságpolitika; partneri, nem pedig szalámiviszony a lehetséges partnerekhez; nem utolsósorban egy olyan kampány, amely sem fő üzeneteiben („rosszabbul élünk”), sem jelzésértékű mellényúlásaiban („szerverügy”) nem emlékeztet e pár hónap rémálmára.
Néhány hónapja valami nagyon megváltozott: a Fidesz rosszkedvet sugárzó, a népek kegyeit kereső, a korábbi agreszszivitást barátságos semmitmondásra váltó hangneme egy olyan, soha nem hallott, több ezer milliárdos osztogatási kedvvel párosult, amely tudomást sem vett a realitásokról. Azokról a realitásokról, amelyeket – erősen drámaivá hangolva, de a hiányt illetően teljesen jogosan – épp ő sulykolt bele a népbe, pl. a szomorú tekintetű, a Fidesz kampánystábja által is kissé abuzált Irma nénivel. Nem, a magyar gazdaság nem „dübörög”, nem „pannon puma” (ez különben is úgy hangzik, mint Vikidál Gyula tornacipője), nagyon is kiigazításra szorul – de ez a kiigazítási akarat nem látszott a Fideszen, sőt, a bajok tetézése látszott, de az nagyon.
Hogy ennek fényében miért Orbán Viktor politikai jövőjéről szól a politológiai és publicisztikai szakma által előállított termékek jó része, rejtély. E kérdés elsősorban a jobboldali választók, aktivisták, csalódott fiatalok magánügye, nekik kell hosszú hónapok, évek vitáiban eldönteniük, hogyan keverednek ki a (tehetsége révén valóban szinte pótolhatatlan) se Orbánnal, se nélküle csapdából. Maga a bukott jelölt nem könnyíti meg a dolgukat: amióta elismerte a felelősségét, csak vezető posztokat keres magának, a bukás okait pedig a szerinte túlsúlyos ballib média és a „pénz szaga” környékén keresi – hiába.
De például az Ufi blogján izgalmas belvita kezdődött a bukta okairól (több hozzászóló is „tehertételnek” nevezte Orbánt), Stumpf István a Heti Válaszban nyíltan „a jobboldal spirituális vezetőjeként” aposztrofálta Orbánt, és a mindig szervilis Magyar Nemzetben is áttörést hozott egy kritikus Tölgyessy-cikk, amelynek nyomán többen is tabut törtek, és megkérdőjelezték Orbán alkalmasságát a jobboldal vezetésére. De nem is ez a lényeg.
A lényeg most az, hogy mire kapott a koalíció választói felhatalmazást, és ha ez egyértelmű, akkor tud-e élni ezzel a mandátummal.
A kampány előrehaladtával az is egyértelműen kiderült ugyanis, hogy a kezdetben üres, sztereó populizmusnak induló választási küzdelemben az egyik fél elhúz egy, már Dél-Amerikában sem divatos, mindenkinek-mindent-bármi áron típusú ígéretcunami felé, míg a másik fél kezd visszavenni a gőzből, és leginkább EU-pénzekből finanszírozott, még mindig eltúlzott, de nem totálisan irracionális jóléti-fejlesztési projektekkel kampányolt. Nem is olyan régen még Gyurcsány is fel akart szállni Orbán populista vonatára (iraki katonáink visszahívása, az euró lebegtetése és szembeállítása a fejlesztésekkel), aztán rájött, hogy nincs helyjegye, és – kampányidőszakhoz képest szokatlanul – az ország gazdasági stabilizálásáról beszélt. Körülötte is kezd kialakulni az új szervilisek személyi kultusza – kérdés, kihasználja-e egy népszerűtlen reformsorozat népszerűsítésére. Mert a rendszerváltást be kell végre fejezni.
Túlzás nélkül állítható, hogy a választók a) pontosan tudták, hogy a hiányért, a túlköltekezésért a Medgyessy/Gyurcsány-éra főszereplői a fő felelősök, b) ezzel együtt a volt problémában látják a megoldást, pláne, hogy c) Orbán végképp elszállt a politikából egy misztikus-spirituális közösségépítő valóságba. A döntés, a felhatalmazás legitim, a feladat objektíve adott, a cselekvési idő kevés. A bátorság lesz most a kulcsszó, a gyors és tartós népszerűtlenség, valamint az önkormányzati választáson bekövetkező esetleges bukta elfogadása.
Ki kell igazítani, köztisztviselők tízezreit kell elküldeni, áfát kell emelni, privatizálni kell az állami resztlit, adóreform, részben privát eü és tandíj kell, és még sorolhatnám mindazt, amit kamarák, gazdasági intézetek és érdekvédők, Bokros–Bauer–Csillag–Mihályi, de Demján és Járai urak is egybehangzóan állítanak. Üzenni kell a piacoknak – és ezzel: az embereknek –, hogy tudjuk, merjük, tesszük. Fiatalabb olvasóinknak: ez egy valaha szebb időket látott, valaha nagyobb liberális párt jelszava volt.
Bár még mindig jobb szlogen volt, mint hogy tartsuk a jó irányt.
A rovat megjelenését a Centre for the New Europe (CNE) támogatja.
- Libero [6]