Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Most már talán valamennyien egyetértünk abban, hogy Magyarországon a múlt héten nem valamiféle benzinár-válság zajlott le, hanem nyílt politikai válság. A szabad demokraták nagy megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy az események kimenetele végül is a tárgyalóasztalnál dőlt el. Örülünk annak, hogy nem került sor karhatalmi erőszak alkalmazására; örülünk annak, hogy a tiltakozó megmozdulás résztvevői mindvégig megőrizték fellépésük békés jellegét, és örülünk a megegyezésnek is.
De ne higgyük, hogy ezzel a politikai válságnak is vége van. Magyarország immár nem ugyanaz az ország, amelyik a múlt hét előtt volt. Itt évtizedeken át soha nem fordult elő, hogy a kormány megszorító intézkedéseire tömeges utcai tiltakozás legyen a válasz. Most ez megtörtént, és a következményekkel szembe kell nézni.
Az áremelés népszerűtlen dolog, ezt valamennyien tudjuk. Ennyi azonban még nem elegendő ahhoz, hogy országszerte úttorlaszokat emeljenek, ahhoz még más is kell. Végső elkeseredés és a kormány szavahihetőségébe vetett bizalom megrendülése! A társadalom sok áldozatot elvisel, ha hisz benne, hogy a terhek vállalása elkerülhetetlen ugyan, de bármily fájdalmas is, értelme van. Ez a hit ingott meg a parlamenti választások utáni hónapokban, majd omlott össze a benzináremelés bejelentésekor, és ezért a kormányt rendkívüli felelősség terheli. A mostani súlyos politikai megrázkódtatás kellett ahhoz, hogy a miniszterelnök úr utólag teljes egyértelműséggel beszéljen arról, amit már az országgyűlési választások idején, de legkésőbb a kormány megalakulásakor el kellett volna, hogy mondjon.
A kormány még a helyhatósági választások két fordulója között is úgy tett, mintha az ország mozgósítható tartalékokkal rendelkezne, és különféle nehezen teljesíthető ígéretekkel is élt. Ugyanez idő tájt a Pénzügyminisztérium politikai államtitkára kétségbe vonta a Gazdaságkutató Intézet mérsékelten borúlátó jóslatait, és minden illetékes tagadta tulajdonképpen, hogy ok lenne a benzin árának közeli felemelésére. Amikor azután a hosszas halogatás miatt már drasztikussá váló áremelést mégis elhatározták, a kormány úgy járt el, mintha szokványos lépésről lenne szó. Nem számolt vele, hogy a köznyugalmat próbára tevő intézkedést hoz, melyről előzetesen tanácskozni kellene az érdekvédelmi szervekkel és az ellenzéki pártokkal, miként az szokás a demokráciákban.
Szemlátomást teljesen készületlenül érte, hogy az áremeléssel „kiütött” taxisok országos kiterjedésű, szervezett tiltakozó megmozdulást képesek elindítani. De megelőzhető lett volna a politikai válság elmélyítése akkor is, ha a kormány azonnal felismeri, hogy mi történt, és hogy mi várható. Ehelyett kezdetben kizárólag azt firtatta, hogy a blokád szerveződése során nem tartották meg a törvény előírásait, és ebből arra következtetett, hogy a konfliktust nem tárgyalóasztalnál, hanem esetleg karhatalmi eszközökkel kell megszüntetni. Pénteken délelőtt a belügyminiszter úr még a határidőt is megjelölte, amely után a kormány felszámolta volna a blokádot. Ezekben az órákban jelentette be az SZDSZ, hogy az erőszak fenyegetésével szemben támogatja a békés tiltakozó mozgalmat. (Derültség a jobb oldalon.)
Ugyanebben a nyilatkozatunkban világosan megmondtuk, hogy csakis tárgyalásos megoldást tartunk lehetségesnek. Kétségtelen, hogy a megmozdulás kezdeményezői figyelmen kívül hagyták a törvényes előírásokat. Kétségtelen, hogy a kormány dolga betartani és betartatni a törvényt. Azonban tudomásul kell vennünk, hogy az úttorlaszt állítók végső kétségbeesésükben cselekedtek, és elkeseredésükben a társadalom igen nagy része osztozott.
Számolni kell azzal, hogy az érdekvédelmi struktúrák kezdetlegessége miatt a hátrányokkal sújtott rétegek olykor bizony csak úgy hozhatják magukat tárgyalási helyzetbe, ha előbb a nyomásgyakorlás szélsőséges eszközéhez folyamodnak, bármennyire is elfogadhatatlan ez normális körülmények között.
Végezetül: abból kellett volna kiindulni, hogy amikor egy tiltakozó megmozdulás az egész országra kiterjedő mozgalommá dagad, akkor demokratikus kormánynak mindenképpen a békés, tárgyalásos kibontakozás útját kell keresnie. A kormány egynémely tagja, a vezető kormánypárt egynémely politikusa ellenben nagy energiával próbálta elhitetni – és sajnos nem kizárt, hogy maga is hitte –, hogy törpe minoritás áll vele szemben, sőt politikai bujtogatókat is látni vélt. Hosszú ideig a tárgyalást is csak időhúzásra, a polgári engedetlenségi mozgalom és a lakosság kifárasztására használta.
Két napig arról tudósított a rádió és televízió, hogy a kormány képviselői meg-megszakadó tárgyalásokat folytatnak a tiltakozók képviselőivel. A második nap végén azonban a kormány egyik tagja a meglepett nyilvánosság tudomására hozta, hogy a kormányt képviselő tárgyalófelek nem is rendelkeztek valódi felhatalmazással.
Ilyen módon fajult a konfliktus heveny politikai válsággá. A végül mégiscsak létrejött megállapodás csupán a tüneteket számolta fel.
A következő hónapokban ennek az országnak egy sor további, rendkívül súlyos szükségintézkedést kell még elviselnie. Hogy a gazdaság és a demokratikus rend ne omoljon össze, a társadalom és a kormány között egyetértésnek kell lennie abban, hogy ezek az intézkedések elkerülhetetlenek, és vállalásuk nem céltalan. A társadalomnak vissza kell nyernie a hitet, hogy a kormány igazat mond, lépései kiszámíthatóak és a gazdasági kibontakozást szolgálják.
Ez a kormány első, valóban súlyos intézkedésének meghozatalakor nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy a gazdasági stabilitás terheit elfogadtassa az ország népével. Nem tudta meggyőzni a társadalmat arról, hogy döntései megfontoltak, és képes kitartani mellettük, ugyanakkor indokolatlan magabiztossága abban is megakadályozta, hogy idejekorán engedjen.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőház! Az SZDSZ a parlamentben kisebbségi párt. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy mi mondjuk meg, milyen összetételű kormányunk legyen. Mi csak annyit állapíthatunk meg: ahhoz, hogy Magyarország újabb politikai megrázkódtatások nélkül valósítsa meg gazdaságának kiegyensúlyozását, olyan kormányra van szüksége, amelynek a nép elhiszi, hogy amit tesz, még ha fájdalmas is, okvetlenül meg kell tennie, és hogy nem titkolja el, ha fájdalmat okozó lépésekre kényszerül.
Úgy gondoljuk, hogy a történteknek további tanulságai is vannak. A politikai erőknek mindent meg kell tenniük az érdekegyeztetési struktúrák kiépítéséért és megszilárdításáért. Szeretnénk, ha a munkavállalók és a vállalkozók is arra a belátásra jutnának, hogy erős, alulról építkező érdekvédelmi szervezetekre van szükségük, ha tárgyalóféllé kívánnak válni, ha nem akarják – márpedig meggyőződésünk szerint ezt senki nem tartja kívánatosnak –, hogy minden érdekkonfliktus során barikádok emelésével legyenek csak képesek tárgyalási helyzetbe hozni magukat. Tekintsük a tegnapi éjszakán született megállapodást nem csupán egy drámai feszültség feloldásának, hanem ígéretes kezdetnek. Tegyünk meg mindent azért, hogy a legközelebbi társadalmi érdekkonfliktus kezelése ott kezdődhessék, ahol a mostani egy valamennyiünk számára megrázó összetűzés után végződött. Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ soraiban és középen.)
- Belföld [6]