Először a „Nemzeti megújulás programja” második, bővített kiadásának közzététele tanúskodott a kormány tehetetlenségéről, majd pedig az önkormányzati választások mutatták meg: a kormánykoalíció tavaszi bázisa felére-harmadára apadt. Szelényi Iván szavaival: a kormány világrekordot állított fel a bizalomvesztésben. Ezért nyerhette el a taxisok kétes eszközöket alkalmazó megmozdulása a társadalom többségének rokonszenvét, s a történtek e sorozatából vonhattuk le sokan azt a következtetést, hogy a kormánynak távoznia kellene. A tavasszal a rendszerváltás vezérlésére vállalkozó kormány kezdettől fogva tévúton jár.
Téves gazdaságpolitika
A kormány – Nyugatról hazatérő tanácsadókra támaszkodva és nyugati politikusok homályos ígéreteiben bízva – úgy vélte: Magyarországon kialakítható a nyugatnémet szociális piacgazdaság, mégpedig ugyanúgy, ahogy – ezt Nyugat-Európában érték el. Tehát le kell másolni a második világháborút követően ott végrehajtott liberalizálást. Úgy gondolták, hogy a vállalkozási kedvet gátló korlátok lebontásával a gazdaság különösebb áldozatok nélkül is gyorsan növekedésnek indulhat, s a meginduló növekedés súlyos megszorító intézkedések nélkül is módot ad az adósság kezelésére.
Figyelmen kívül hagyta azt a körülményt, hogy a kelet-európai országokban, köztük Magyarországon, gyökeresen más az indulási pozíció, mint a második világháború utáni Nyugat-Európában. Itt évtizedekig állt fenn egy nem piacelvű gazdasági rendszer, s az országok évtizedekig a világgazdaságtól elkülönült, sajátos logikájú nemzetközi együttműködési rendszerbe ágyazva növekedtek. A nemzetközi rendszer azonban látványosan összeomlott. Minthogy a termelés, a beruházás, a foglalkoztatás jórészt ehhez az együttműködési rendszerhez kapcsolódott, az átalakulás ezekben az országokban – köztük Magyarországon is – nemcsak korlátok felszámolását és a vállalkozókedv, a magánkezdeményezés felszabadulását jelenti, hanem a tervgazdaság és a KGST-együttműködés logikája szerint kialakult termelés lebontását is. Hogy ez micsoda, azt a mintegy 50 százalékos NDK-beli és 30 százalékos lengyelországi nagyipari termelés-visszaesés, a kétmilliós, illetve egymilliós munkanélküliség jelzi.
Ha ilyen mértékű nagyipari termelés-visszaesésre, és munkanélküliségre nálunk valószínűleg nem is lesz szükség, minthogy a mi nagyiparunk az elmúlt két évtizedben kevésbé volt elzárva a belső és külső piaci hatásoktól, mint Lengyelországé és különösen az NDK-é, s nálunk a termelés-visszaesést gyorsabban ellensúlyozhatja is a magánszektor expanziója, hiszen az már korábban megindult, azért mi sem úszhatjuk meg. Az árak és jövedelmek tekintetében Lengyelországban és az NDK-ban sokkszerű változtatásra került sor. Nálunk több mint húsz éve folyik az ár- és jövedelmi arányok közelítése a nyugatihoz, a hasonló mértékű sokkszerű változás elkerülhető, a megrázkódtatásszerű áremelés, illetve reáljövedelem-csökkenés azonban aligha.
Mindezt a kormány a választásokat követően nem ismerte fel, és így nem is vehette figyelembe választási és választás utáni retorikájának kialakításakor. Ennek ellenkezőjét tette: a szabad demokratákkal vitázva monetaristák kedvteléseként állította be a hirtelen megrázkódtatással járó radikális átalakítást, és sima átmenetet ígért a lakosságnak. Hónapokon keresztül nem volt hajlandó szembenézni a gazdaság realitásaival, majd az önkormányzati választások közeledtével bűnös módon tudatosan halogatta a kellemetlen lépéseket, mindenekelőtt a benzináremelést.
A kormány gazdaságpolitikájának másik oldala, a privatizációra vonatkozó világos koncepció hiánya nem annyira a széles közvéleményben, mint inkább a hazai szakemberek és külföldi kereskedelmi, pénzügyi partnerek között ásta alá a tekintélyét.
Az elmúlt napok híreiből úgy tűnik: a kormányban még mindig nem dőlt el, hogy a szociális piacgazdaság jelszavával visszaélő képviselői bizonyulnak erősebbnek, vagy azok, akik tisztában vannak a realitásokkal. Hasonlóképpen az sem dőlt el, hogy a gyorsabb privatizációt szorgalmazó liberális vagy a lassúbb privatizáció mellett kiálló intervencionista álláspont jut-e túlsúlyra. A gazdasági kabinet ugyanis a kormány létrejötte óta megosztott a gazdaságpolitika alapkérdéseiben, s a miniszterelnök nem képes e viták eldöntésére.
Hibás politikai irányvétel
A kormány a rendszerváltás jegyében külpolitikai, ideológiai és káderpolitikai fordulatot igyekezett végrehajtani. A híveiből összeálló új politikai elit saját hajlamait kielégítő külpolitikai váltás lényege egyfelől a Nyugathoz, mindenekelőtt az NSZK-hoz való rámenős közeledés, a Kohl-kormánnyal és az uniópártokkal való különleges viszony kialakítása volt, másfelől a Szovjetunióval és a szomszédos, egykori kisantantországokkal fennálló kapcsolat mindenekelőtt retorikai jellegű lerontása.
A kormánykoalíció új politikai elitje a maga történelem- és világszemléletét igyekszik az eddigi hivatalos ideológia helyébe állítani. Törekvése széles körű társadalmi ellenállásba is ütközött, és természetesen konfliktus forrásává lett a politikai pártok között. Az ország nemzetközi tekintélyének nehezen helyrehozható károkat okozott a nacionalizmus, xenofóbia és irredentizmus felélesztése.
A kormánypártok politikájának legfontosabb eleme az átfogó elitváltás. A kormány felállását követően nyomban hozzáláttak a vezetőcserékhez a minisztériumok hatáskörébe tartozó állásokban. Átfogó cserét kezdeményeztek a vállalatoknál (vt-újraválasztás), kórházakban, és ebbe a sorba illeszkedett volna az önkormányzati választás is.
A kormány legnagyobb tévedése volt, hogy a politikai irányváltás e három vonatkozásának aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonított a társadalmi támogatás megszerzésében, illetve megőrzésében. A kormánykoalíció politikusai aktív támogatóiknak s a választási gyűléseiken részt vevőknek szűk körét hajlamosak voltak a lakosság nagy többségének hinni, és úgy vélték: ami a gyűléseken fergeteges tapsot vált ki, az a lakosság többsége szemében is vonzóvá teszi a kormányt. Nem így volt: Magyarország nem Csehszlovákia vagy Románia, ahol a lakosság túlnyomó többsége élesen szemben állt a munkahelyi és közigazgatási vezetőkkel, ahol az embereknek mindennapos konfliktust okozott a kommunista párt merev ideológiai diktatúrája stb. A magyar választók ezért a munkahelyi és az önkormányzati választásokon nem álltak ki a gyökeres elitváltás mellett. A kormánykoalíció ideológiaváltási törekvése sem talált össznépi támogatásra, a társadalom nagy részét nem érdekelte, a közvéleményt megosztotta, az értelmiségi elitet pedig kifejezetten szembeállította a kormányzattal.
Nem a stíluson kell változtatni
A taxisblokád óta sok szó esik a magyar közéletben valamiféle stílusváltás szükségességéről. Csakhogy amivel eddig baj volt, az nem a kormány stílusa – baj volt persze azzal is, és az október végi válságban nem kis szerepe volt a stílusnak –, hanem a politika tartalma.
Nem az a baj, hogy az általa követett értékek, célok mások, mint ami az ellenzéki pártoknak tetszik; ez természetes. Az a baj, hogy a kormány mindezt olyan helyzetben teszi, amikor az ország gazdasági válságban van, összeomlás fenyegeti, amikor rohamosan súlyosbodnak a szociális feszültségek. A baj az, hogy ez a kormánypolitika nem alkalmas megakadályozni a gazdasági összeomlást és a szociális robbanást, s a politikai szférában feleslegesen előidézett további konfliktusokkal tovább gyengíti a társadalom ellenálló-képességét a gazdasági-szociális fenyegetésekkel szemben.
Más politika kell. Világos válságkezelési program, és annak a közvélemény elé tárása. Ehhez olyan gazdasági kormányzat kell, amely egységes gazdaságpolitikai koncepciót követ, és amely szembenéz a realitásokkal. A gazdaságpolitikai koncepciónak a világgazdasági nyitás talaján kell állnia, nem kacérkodva semminemű elzárkózó gazdasági nacionalizmussal, teret nyitva a külföldi tőke masszív jelenlétének a magyar gazdaságban. A koncepciónak gyors privatizációra kell építenie, szakítva az illúzióval, hogy egy racionális állami bürokrácia képes egy kiterjedt állami szektor menedzselésére és az állami vállalatok privatizálás előtti „rendbehozatalára”. Ugyanakkor tudomásul kell vennie a kereslet átfogó korlátozásának elkerülhetetlenségét, szakítva a kormányzati apparátus által vezérelt „szelektív élénkítés” lehetőségének illúziójával. A kereslet átfogó korlátozása csak akkor lehet eredményes és társadalmilag elfogadtatható, ha a kormányzat nem bővíti, hanem leépíti saját apparátusát, csökkenti a katonai kiadásokat, lemond mindennemű presztízsberuházásról, mindenekelőtt visszalép a világkiállítástól.
Az eredményes válságkezelésnek még két fontos feltétele volna. Helyre kellene állítani a külföld Magyarországba vetett bizalmát. Ennek egyik oldala, hogy magyar részről meg kell teremteni a szomszédos országokhoz, köztük a Szovjetunióhoz fűződő jó kapcsolatok feltételeit. Kiegyensúlyozott külpolitikára, józan és korrekt külpolitikai retorikára van szükség, mégpedig nemcsak a külügyi apparátus, de a kormánypártok politikusai részéről is. A válságkezelési programot természetesen egyeztetni kell az IMF-fel és az egységes Németország kormányával, de ugyanúgy a Szovjetunió kormányával is.
A magyar lakosság világnézeti, életmódbeli kérdésekben fölöttébb megosztott, a vallástól az irodalmi ízlésig, a fogamzásgátlástól a kívánatos iskolamodell megítéléséig igényt tart a szabad választás lehetőségére. Fel kell hagyni a kampányokkal, azzal, hogy a pártállami korszak uniformisait elsietett módon a két világháború között alkalmazott megoldásokkal váltják fel. Időt és teret kell engedni ahhoz, hogy a társadalom maga találja meg a neki tetsző változatokat.
A kormánynak és a mögötte álló valamennyi pártnak tudomásul kell vennie, hogy nincs elementáris társadalmi igény a Kádár-korszak szakemberelitjének és vezetői rétegének elkergetésére, az ilyesmi csak veszteséget okozna a gazdasági és kulturális életben. A kormánynak tehát fel kell hagynia mind az ilyen kampányokkal, mind pedig a lokális akciókkal. Értelemszerűen ugyanez vonatkozik az önkormányzatokra is.
A kormány válsága
Október vége megmutatta, hogy az országban politikai válság van.
Noha ezt már az önkormányzati választások eredménye is jelezte, Antall József akkor úgy nyilatkozott: a kormányra nézve ebből nem következik semmi. A taxisblokád után már elismerte, hogy a kormány átalakítására van szükség. Ez azonban nem megoldás. A jelenlegi gazdasági minisztereknél a kormánykoalíció táborában nehéz lenne jobbakat találni. Azt az eddigitől eltérő politikát, amelyre az országnak szüksége volna, ez a kormány átalakítva sem tudja megvalósítani. A kormány struktúrája s maga a miniszterelnök alkalmatlan.
A gazdasági helyzet gyökeresen elhibázott megítélése a miniszterelnök és tanácsadói hibája volt. A miniszterelnök felelős azért, hogy döntésképtelen gazdasági kabinetet hozott létre ahelyett, hogy felkészült gazdasági csúcsminisztert vagy miniszterelnök-helyettest nevezett volna ki. Az, hogy választási megfontolásokból az önkormányzati választás utánra halasztották a benzináremelést és a többi megszorító intézkedést, nem a pénzügyminiszter vagy az ipari miniszter hibája – ezek alapvető politikai döntések, melyekért a miniszterelnök a felelős.
Hasonlóképpen a miniszterelnök döntése a privatizáció lassítása. Szervesen következett ez pártjának a választási kampányban követett vonalából, melyet szeptemberi választási beszédeiben is képviselt. A miniszterelnök felelős azért is, ha a pártjának képviselői által tett, szomszédainkat sértő kijelentések a kormány álláspontjaként mentek át a hazai és külföldi köztudatba. A miniszterelnök volt az, aki közvetlenül részt vett például a Magyar Nemzet megszerzésére kezdeményezett akcióban ugyanúgy, mint munkatársai tették a Hungaroton vagy a Magyarország esetében.
A miniszterelnöki kijelentések, miszerint új stílusban, konszenzusra építve kíván a továbbiakban kormányozni, máris hitelüket vesztették. Az MDF elzárkózott az önkormányzati együttműködéstől. De ha a miniszterelnök személy szerint fontolgatná is a konszenzuson alapuló politikát, aligha tudna ellenállni a kormánykoalíció pártjai részéről ránehezedő ellentétes irányú nyomásnak.
Alkotmányos kezdeményezés
Amikor a taxisblokád közepette az SZDSZ ügyvivői testülete arra tett célzást, hogy új kormányra lenne szükség, puccsal, az alkotmányos kormányzat megdöntésére irányuló törekvéssel vádolták. Elítélte az SZDSZ fellépését a Fidesz is, mondván: ez a kormány szabadon választott kormány, a Fidesz nem törekszik a kormány megbuktatására. A miniszterelnök értelemszerűen elismerően nyilatkozott a Fidesz „felelős magatartásáról”.
Sokáig attól féltették a kormányt, hogy a földügyben támadt konfliktus miatt kiválnak a kisgazdák, a kormány elveszíti parlamenti többségét, és a parlamenti demokráciákban szokásos értelemben lép fel kormányválság. Minthogy ez nem következett be – s mint ma már látható, nem is fog bekövetkezni –, alkotmányosan nem vethető fel, hogy távozzon a kormány.
A helyzet súlyosabb, mint a parlamenti demokráciákban szokásos kormányválság. A kormány nem parlamenti többségét, hanem társadalmi elfogadottságát vesztette el. Ez gyakran megesik gyenge demokráciákban, s katonai hatalomátvételbe szokott torkollni. Ezt szeretnénk elkerülni.
Azt gondolom, hogy a kifejtett álláspont nem alkotmányellenes. A nép nem kormányt, hanem parlamentet választott. Ha a jelenlegi kormány nem képes betölteni feladatát, és ezt elismerve átadja helyét egy másiknak, amely szintén többségre támaszkodhat a szabadon választott parlamentben, nem kerülünk szembe az alkotmánnyal.
Az ellenzéki pártok a jelenlegi helyzetben kétféleképpen foglalhatnak állást. Az egyik álláspont – melyet egyértelműen a Fidesz képvisel, de sokan az SZDSZ-ből is közel állnak hozzá – úgy hangzik: ez a kormány gyenge, de maradjon fenn, és igyekezzék jobban kormányozni. Ha valaki úgy gondolja, hogy a kormány képes annyira javulni, hogy eleget tudjon tenni rendkívüli feladatának, akkor valóban ez a felelős álláspont. A Fidesz vezetői azonban aligha gondolják ezt, hiszen úgy vélik, hogy még néhány fideszes miniszter sem tudna a kormányon segíteni. A valóban felelős álláspont, hogy újfajta kormányra van szükség. A mainál rátermettebb kormányra, amelynek több hitele van mind a lakosság, mind a külföld szemében. Egy ilyen kormánynak a válság leküzdéséhez, az összeomlás elkerüléséhez az esélyei jobbak, mint a jelenleginek.
Miféle kormány lehet ez az újfajta kormány? Vajon eljött a nagykoalíció ideje? Nem hiszem: az MDF és az SZDSZ nagykoalíciójára – ami márciusban még lehetségesnek tűnt – az azóta történtek nyomán ma nem látok lehetőséget. Nem hiszem, hogy az SZDSZ olyasfajta szövetséget köthetne az MDF-fel és a jelenlegi miniszterelnökkel, amit egy nagykoalíció jelent. Ma egyedüli megoldásnak egy nemzeti egységkormány tűnik, amely meghatározott időre (egy-másfél év) szigorúan körülhatárolt, az IMF-fel, a német és a szovjet kormánnyal és az érdekképviseletekkel egyeztetett programmal és mind a hat parlamenti párt támogatásával alakulna meg. A kormány tagjai független és a pártokhoz tartozó szakemberek lennének, de nem olyanok, akik – e sorok írójához hasonlóan – élen jártak a pártközi csatározásokban. A kormányban nem kell mind a hat pártnak képviselve lennie (bár a három legnagyobb párt részvétele nélkülözhetetlennek tűnik), de a kormány programjára vonatkozóan hatpárti megállapodásra van szükség.
A nemzeti egységkormány időben korlátozott megbízásának leteltével viszont új országgyűlési választást kell tartani. Igazuk van azoknak, akik óvnak a rövid időn belül tartandó előrehozott választástól. De aligha véletlen, hogy Csehszlovákiában eleve csak két évre választották az első többpárti szövetségi gyűlést, Lengyelországban nem egészen két év után terveznek új választást, Bulgáriában pedig néhány hónappal a választások után már felmerül az új választások igénye. Persze jó lett volna, ha az első szabadon választott parlamentben többséggel rendelkező kormánykoalíció képes lenne négy évig vezetni az országot. Májusban még kormánykoalíció és ellenzéke egyaránt ebben reménykedett. Mára ez a remény, úgy tetszik, szertefoszlott.
- Beszélő [6]